Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Mastodon
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4.5/5
Aaaaaaaa!!!! Ez maga az őrület. Úgy tűnik, az Egyesült Államokban végre újra úgy rúgják a bandák a seggeket, ahogy kell! A metal ma teljesen új dimenziókat kap az olyan zenekaroknak hála, mint a The Mars Volta, az Opeth vagy a Mastodon. Az atlantai kvartett harmadik albumával, a „Blood Mountain”-nel tovább építi az extrém zenei elemekből álló eddigi életművét. A Mastodon valamiféle új kezdetet, új ágat jelent – ahogy annak idején, 1986-ban a Metallica megjelenése. A maga korának egyedi jelensége! A Mastodon összegyúrja New Orleans „sludge”-át (Crowbar, Eyehatedgod) a klasszikus metal dallamosságával és a death metal mélységeivel, mindezt pedig az 1970-es évek progresszív rock óriásainak (Rush, King Crimson) kiszámíthatatlanságába csomagolja, első osztályú köntösben. A 2002-es debütálást, a „Remission”-t már kapkodták a jó zene szerelmesei. Most itt a harmadik lemez, és joggal remélhetjük, hogy az extrém zene egy nagy új hullámának küszöbén állunk, amelyet a szabadelvű kísérletezés végtelenül vonzó, mindent átfogó prizmáján keresztül vetítenek elénk.
A lemez ráadásul a Warner Bros gondozásában jelent meg, és ez nagy jelentőségű. Ha a nagy kiadók végre elkezdik tolni és támogatni az igazi zenekarokat, az azt jelenti, hogy az igazi rockzene számára is derülnek az idők. Ugyanez történt 20 évvel ezelőtt is, amikor a Warner Bros kiadta a Metallica „Master Of Puppets” és a Slayer „Reign In Blood” albumát. Bár a zenekart megihleti a death metal brutalitása és agressziója meg a thrash-riffelés, a legvonzóbb elemek mégis azok, amelyek ezt az alapot a kiszámíthatatlansággal és a finomsággal, a legvadabb progresszív kísérletezéssel fejelik meg!
A metalhoz természetesen a fantáziadús szövegek és a túlvilággal, főként az okkultizmussal foglalkozó lemeztémák vonzzák az embereket. A misztikumot a Mastodon nagyon jól ismeri. Ideális koncepciót választottak a saját, sokrétű zenéjükhöz. A történet főhőse egy élő hegy tetejére kell hogy felmásszon, hogy megszerezze a kristálykoponyát, és elérje a megvilágosodást. Útközben mindenféle félelemmel és szörnyeteggel találkozik! Vannak itt alvó óriások, az egyszemű Cysquatch, félig fa, félig ember lények, a jégisten, aki az album borítóján is látható, és az emberi képzelet minden más izgalmas teremtménye… Metaforaként a lemez jelenthet személyes megtisztulást, vagy egy zenekar sikerkeresését, amely a hegy csúcsára (Warner Bros) kapaszkodik fel. A csúcs a kereskedelmi és művészi sikert jelenti, utóbbit egy új műfaji zenei ág megteremtésében. Ezek a szörnyek tehát a mindennapok személyes félelmeit testesítik meg, amelyeket le kell győzni, és ha elérsz egy olyan állapotot, amelyben elfogadod mindazt, ami körülvesz (kristálykoponya), készen állsz a megvilágosodásra. Elég volt az álmodozásból! Vissza a nyugati társadalom empirikus logikájának kemény világába. A „Blood Mountain” a földelemet követi, ez a fő motívuma és vezérfonala. Ha emlékeztek, a „Remission” debütalbum a tűz elemét követte, a második lemez, a „Leviathan” (2004), amelyet a Moby Dick-féle fehér bálna kalandjai inspiráltak, pedig a vízét.
Zeneileg a négyes még soha nem ért el ekkora egységet a saját anyaguk előadásában. A Mastodon ugyanakkor vigyáz rá, hogy technikailag kiváló hangszeres tudásuk soha ne billentse el a mérleget a maga javára úgy, hogy az árthatna a sajátosságnak, a szaftosságnak, a démoni báj végzetes vonzerejének, a zenei mélységnek és a rendkívül atmoszférikus finomságnak, amely a kvartett szilárd, egységes fókuszának gyümölcse. Troy Sanders basszusgitáros és Brent Hinds gitáros kivételes vokális duót alkot, amely az extrém üvöltés és a rejtélyes dallam között egyensúlyoz. A zenét lehetetlen meghatározni! A gitármunka az extrém metal elemeit hozza! Thrash-riffelés, doom/stoner riffek (Sleeping Giants!), mindez szépen becsomagolva hardcore diszharmóniába, és uralkodnak a death metal zenekarokból ismert tipikus ritmusok is (Hand Of Stone). Brann Dailor dobolása adja a zenekarnak azt a dimenziót, hogy a kvartett gyakorlatilag bármit eljátszhat, amihez kedve támad. A kísérletezésen keresztül így a jazz csírái is belopakodnak a Mastodon kifejezésmódjába. A dobolás hibátlanul lenyűgöző, a hallgató csak tátott szájjal bámul, ahogy repkednek a pergőtűzek minden irányból, a kiszámíthatatlan átmenetek és tempóváltások, a kontraritmusokba való betörések! Határtalan a mozgástér, a Mastodon pedig igazi gyökérlábú, amely rugalmasan, amőbaként úszik minden dimenzióban, amelyen át útra kel. Azokban a pillanatokban, amikor a srácok teljes instrumentálba vágnak, úgy hat, mintha mindenki egészen más dallamot játszana, de az összegzésben tökéletes dinamikus egész kerekedik ki belőle. Erre példa a skizoid módon elmeháborodott, csiszolt instrumentális, a Bladecatcher, mintha egy modern King Crimson játszaná a Rush YYZ című instrumentálját a legrosszindulatúbb rendezésben.
Az album egyébként a Wolf Is Loose-zal és a Crystal Skull-lal nyit, mindkettő tele van primitív thrash-riffelő erupcióval, hardcore diszharmóniával és extrém, üvöltő vokálok csatakiáltásával, így a lemez már az első pillanattól kezdve hamuvá égetően dinamikusan ugrik fel. Jön a Capilarian Forest, amely olyan, mintha a Mastodon a hangok között játszana, vagy mintha egy számot visszafelé pörgetnél – nagyrészt King Crimson, de baljósan átfordítva a brutalitás szférájába. A negyedik dal a Circle of The Cysquatch! Ez a pusztulás sötétségén utazik át, kiemelkedik belőle az atmoszférikusan magasba emelt középrész, amelyet az egyszemű szörnyeteg robothangjának felvett mintája fejel meg. A légkör egyfajta mindig jelen lévő rettegésérzetben fokozódik, és a csúcspontját a Colony Of Birchmen-ben éri el, amelyet szó szerint elképzelhetsz élőben is: kiváló refrénnel, disszonáns, gyakorlatilag összeegyeztethetetlen gitárokkal, amelyek épp ezzel sokkolnak, és megmutatják, hogy a harmónia a diszharmóniában is létezhet. Figyeld meg a refrénben a dilis kórust (Colony Of Birchmen), amely olyan, mintha rabszolgakórust szúrtak volna be egy metalriff elkárhozásába. A lemez rémisztő hangulata a folytatásban sem enged, a Hunters Of The Sky grandiózus nyitóriffjén át sem. Aztán jön a mérgező őrület, a This Mortal Soil, amelyben a srácok 6 tempóváltást zsúfolnak bele alig 5 percbe. Az albumot a Pendulous Skin zárja, amely afféle záró feloldás, parázsló fénysugár az alagút végén, southern rock-szellő az egyébként homályos hangulatban, és azt bizonyítja, mennyire kifinomult és kiváló, finom érintéssel bír a Mastodon.
A „Blood Mountain”-nel a Mastodon egymás után a harmadik albumot tette le az asztalra, olyan teljesítményt nyújtva, amiről az ő koruk és fiatalabb pályafutásuk zenekarai csak álmodhatnak. Ez egy olyan lemez, amely nem ismer korlátokat, és legalább annyi darabra hullik szét, ahány szemecskéje van egy rovar összetett szemének! A Warner Bros abszolút uralmat engedett a zenekarnak a saját művészi irányvonala fölött, vagyis szabadságot! A „Blood Mountain” kétségkívül az idei év egyik alkotói csúcsa, veszélyesen dilettáns album, amely új dimenziók felé tolja a zenei mágneses mezőket, és nehéz lesz felülmúlni! Nem mindenkinek való lemez, és olyan, amely hosszú-hosszú ideig jutalmazza a hallgatóját. Várjuk meg, mit hoz az idő, és mit jelent a „Blood Mountain” a jövő zenei térképén. A Death halott, de ha élne, talán pont abba az irányba fejlődne, amerre ma a Mastodon halad. Irány nélküli irány, vagy minden irányok iránya! Olyan lemez, amely után alig várod az új Mastodon albumot.
Felállás
Troy Sanders – ének, basszusgitár
Brent Hinds – ének, gitár
Bill Kelliher – gitár, háttérének
Brann Dailor – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Scott Kelly (Neurosis) – ének
Josh Homme (Queens of the Stone Age) – ének
Cedric Bixler-Zavala (The Mars Volta) – ének
Isaiah „Ikey” Owens (The Mars Volta) – billentyűs hangszerek
Produkció
Matt Bayles
Számlista
1. The Wolf Is Loose
2. Crystal Skull
3. Sleeping Giant
4. Capillarian Crest
5. Circle Of Cysquatch
6. Bladecatcher
7. Colony Of Birchmen
8. Hunters Of The Sky
9. Hand Of Stone
10. This Mortal Soil
11. Siberian Divide
12. Pendulous Skin
Az album játékideje: 74.12
