Előadó: Osbourne, Ozzy
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1981
Értékelés: 4/5
Mondhatnánk, hogy a Black Sabbath okosan döntött, amikor 1979-ben a drogozás és megbízhatatlanság miatt kirúgta Ozzyt, és Ronnie James Dióval pótolta. Két monumentális album következett ugyanis: először a „Heaven and Hell”, majd a „Mob Rules”, amelyeket sokak szerint még mindig a legjobb Sabbath-lemezeknek tartanak, Ozzy pedig, akit a akkori menedzserük lánya a sötétített hotelszobában töltött, alkoholmegvonásos hetek után meglehetősen sikeresen élesztett újra, úgy döntött, saját útra lép. Osbourne egy rakás gitárost kipróbál (köztük George Lynchet is), de mindegyikben az zavarja, hogy Tony Iommit igyekeznek másolni, akitől minden volt, csak nem baráti körülmények között vált el. Mielőtt feladná, megjelenik egy apró termetű srác a Les Paulával: Randy Rhoads, a még ismeretlen Quiet Riot gitárosa, a szerény kis erősítőjén lejátszik pár riffet, és azonnal megkapja az állást. „Elkezdett játszani, és úgy éreztem, mintha Isten lépett volna be az életembe” – emlékszik vissza Ozzy.
Így foglalhatnánk össze röviden a metal történetének egyik fontosabb albuma, Ozzy első szólólemeze, a „Blizzard of Ozz” megszületését. Persze a lemez sikerét részben Osbourne kicsapongásainak és botrányainak is köszönheti, amelyekkel az óceán túloldalán felbolygatta a puritán és istenfélő közvéleményt, de nagyrészt mégis Randy újításai és hangszeres tudása jellemzik az anyagot, abban az időben, amikor a hangszer éppen újjászületését élte. Az eleven I Dont’ Know után egy hatalmas moll riff csap le ránk, amely pár ütem múlva energikus, dallamos dúr figurába vált át, ennek szárnyán érkezik meg a Crazy Train, ma is Ozzy repertoárjának védjegye, a számot pedig egy tökéletesen kidolgozott, de nem túl excentrikus szóló koronázza meg. A meglepően nyálas Goodbye to Romance-ra és az akusztikus Dee-re a Suicide Solution baljós ritmusai következnek, amely az album összes dala közül biztosan a legtöbb port kavarta, hiszen egy szerencsétlen fiatalembert odáig juttatott, hogy valóban öngyilkos lett. Mivel Amerika nem lenne Amerika, ha nem jönne rögtön a per, az ügy bíróságra került, ahol – a Judas Priest esetéhez és a „Stained Class” (1978) állítólagos öngyilkosságra buzdító üzeneteihez hasonlóan, amelyek hatására két problémás kamasz is véget vetett az életének – természetesen elutasították a vádakat. Tipikus amerikai dolog, hogy a saját butaságukért másokat okolnak – szólhatna a kommentár, Halford pedig még hozzátette, hogy ha ő rejtett üzeneteket akarna hagyni a dalaiban, inkább arra biztatná a hallgatókat, hogy vegyék meg a lemezeit.
Orgonahangokkal indul a titokzatos Mr. Crowley, amelyet Randy egyik legszebb szólója díszít: az első fele magabiztosan söpör le minden akkori gyorsujjú gitárost, a második pedig klasszikus ihletésével merőben új horizontokat nyit az elektromos gitár előtt. A leggyengébbek az utolsó három dal, amelyek se a szövegükkel, se a zenéjükkel nem győznek meg, de ennek a hatásos albumnak az összbenyomásán nem ártanak. A legtöbbet maga Ozzy ártott neki, amikor a 2002-es CD-kiadást nemcsak új keveréssel és masteringgel „díszítette fel”, hanem a dobokat és a basszust is újra felvette, ezzel pedig régi sérelmei miatt arra szánta el magát, hogy megfossza Bob Daisleyt és Lee Kerslake-et a back katalógusa minden automatikus bevételétől. Nem egyszerű újrakeverésről van tehát szó, hanem egy teljesen új alkotásról, amely nagymértékben meggyalázta a „Blizzard of Ozz”-t és az utódját, a „Diary of a Madman”-t (1982) is, és ami még rosszabb, hogy ezekről a fontos információkról egy szót sem találni a borítón, csak a booklet legvégén bújnak meg. Ha tehát nincs meg neked bakelitlemezen, melegen ajánlom az 1995-ös, 22 bites remastert, amely méltón őrzi az eredeti hangzást és hangulatot, a 2002-es szégyenletes kiadást viszont inkább kerüld el.
De hagyjuk a nézeteltéréseket és Ozzy rossz ítélőképességét (amelyre kétségkívül hatással volt a felesége, aki miután talpra állította, a sötétség hercegéből sikeresen karikatúrát faragott), és térjünk vissza 1981-be. Az elektromos gitár aranykora tehát elkezdődött. Eddie van Halen mellé odaáll Randy Rhoads, és vele együtt új fejezetet nyit a rockban, amelyet egy évvel korábban az Iron Maiden legendás első lemeze, a Motörhead „Ace of Spades”-e és a Priest „British Steel”-je is megnemesített. A metal tehát elkezd kitörni az undergroundból a mainstreambe, és a nyolcvanas évek közepére teljes sokszínűségében ragyog, aztán a lecsúszott losangelesi szín káros hatásai miatt dicstelenül összeomlik. A hősi korszakot, amelyen elsősorban az NWOBHM, a nagy virtuózok és a milliós példányszámok hagyták rajta a bélyegüket, nem szabad pusztán a Hollywood-i Sunset Stripre jellemző szánalmas imidzs alapján megítélni, hiszen ott minden elromlott, ami jó volt. A nyolcvanas évek igazi szelleme a évtized első felében rejlik, amikor még felismerhető az eredeti erő és energia, amely a teltházas stadionokban és a kiárusított világturnékban csapódott le, és az olyan nagy egyéniségekben is, mint Randy, akinek a hangszer nem csupán megélhetési és népszerűsítési forrást jelentett, hanem életformát. A rockzene utolsó nagy forradalma tehát éppen ezekkel az albumokkal indul, és köztük díszhelyet foglal el a „Blizzard of Ozz” is, amely a mai hallgatónak talán eléggé elavultnak és darabosnak tűnne, az akkori kontextusban azonban – elsősorban Randy Rhoads hatalmas hagyatéka miatt – felbecsülhetetlen értékű.
Felállás
Ozzy Osbourne – ének
Randy Rhoads – gitár
Bob Daisley – basszusgitár
Lee Keslake – dob
Produkció
Ozzy Osbourne
Számlista
1. I Don’t Know
2. Crazy Train
3. Goodbye To Romance
4. Dee
5. Suicide Solution
6. Mr. Crowley
7. No Bone Movies
8. Revelation (Mother Earth)
9. Steal Away The Night
Az album hossza: 39.32
