Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Caravan
Kiadó: Repertoire Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 46:20
Értékelés: 4/5
A „Blind Dog at St. Dunstans’” a brit progresszív rock nagyjainak, a Caravannek, a úgynevezett canterburyi szcéna feledhetetlen úttörőinek hetedik stúdióalbuma, és az első, amelyen Jan Schelhaas (ex-National Head Band, Gary Moore, később Camel) játszik billentyűkön. Schelhaas sokkal rockosabb billentyűs stílust hozott magával, mint klasszikusan képzett elődje, a billentyűs mester Dave Sinclair, akire az volt jellemző, hogy mindig visszatért az „anyabandához”, majd megint továbbállt.
A kacagtató cím és maga a borító, amely a kutyavilág karikatúráját mutatja, jelzi, hogy a Caravan a sajátos, szójátékokra épülő humorával akkor sem engedett egy hajszálnyit sem a keserű angol önirónia gyártásából, amikor a legnagyobb művészi sikerei már mögötte voltak. Ez az önirónia ráadásul egészen egyedi zenei artisztikummal keveredik. Az album címe tulajdonképpen utalás Canterbury városára és egy népszerű, ahogy a Caravanhez „illik”, szexuális felhangú viccre. Szent Dunstan vak canterburyi érsek volt, akiről a vakok helyi menedékhelyét nevezték el. Erről a menedékhelyről akkoriban az a vicc járta, hogy egyszer egy gyerek megpillantott két kutyát, az egyik hátulról ugrott a másikra, és megkérdezte az anyját, mi a csudát csinál az a két szőrös jószág. Az anya egy szempillantás alatt kikecmergett a kínos helyzetből, és azt mondta a gyereknek, hogy az első kutya vak, ezért a második tolja előre a vakok menedékhelye, vagyis St. Dunstan felé.
Stílusát tekintve a „Blind Dog at St. Dunstans’” megint kicsit jazz fusionösebb irányba mozdult, és ez volt az egyik oka Sinclair újabb távozásának is, hiszen a klasszikus zene nagy rajongója, unokatestvérével, Richarddal ellentétben, sosem volt oda különösebben a jazzért. Erre a jazzesebb vonalra utal a szokásosnál több fúvósaranzsmán is, amelyeket a régi vendégzenész, a fuvolás/szaxofonos Jimmy Hastings és Geoffrey Richardson jegyez, aki ismét a brácsán villog a legjobban. A hangulat is egy hajszállal „poposabb” és könnyedebb lett a korábbi Caravan-lemezekhez képest, részben azért, mert a gitáros/énekes Pye Hastings, a zenekar nem hivatalos vezére írta és énekelte a kilenc dalból nyolcat, részben azért, mert Schelhaas az elődje orgonáját több szintetizátorra és zongorára cserélte. A vendég énekesduó, a Chanter Sisters női kísérővokáljai szintén radikális eltérést jelentenek a megszokott Caravan-sztenderdektől, de így is érdekes és szerencsés kísérlet.
Az eredmény viszonylag vegyes lett: néhány szerzemény egyszerűen remek, a zenekar legjobb korszakaihoz mérhető, mások kissé az elvárt szint alatt maradnak, de még mindig megvan bennük minden, ami miatt a Caravan minden idők egyik legsajátosabb progresszív rock zenekarává vált. Az album sikerültebb pillanatai közé tartozik a nyitó energiabomba, a „Here I Am”, amely az első másodperctől pozitív hangulatot teremt, és amelyben a szimfonikus aranzsmánok tökéletes szimbiózisban élnek a jazzes ritmikai árnyalatokkal. Pye dallamos éneke remek kísérőharmóniákkal párosul, miközben Richardson brácsája kellemes adag rusztikusságot csempész a dalba valami távoli, barokk korból. A „Chiefs and Indians” Mike Wedgwood basszusgitáros szerzeménye, kissé jazzesebb darab, sok szellemes zongora- és fúvósaranzzsal, és a gunyoros szövegből ezúttal sem hiányzik a társadalmi szatíra. Wedgwood vokálja (az albumon csak itt énekel) kellemes szimfonikus futamokkal találkozik, az előtérben domináns szintetizátorral, miközben az ingerült elektromosgitár-hang gyorsan átvezeti a számot a temperamentumosabb ritmikai árnyalatokba.
Az „A Very Smelly, Grubby Little Oik”, a disznóemberről szóló mese, újabb humorral ízesített, határtalan pozitivizmussal átitatott kis dal, amely elmerül a rengeteg komplex ritmikai árnyalatban és szórakoztató szólókapricsóban, a leginkább mégis a laza, felvillanyozó refrénjével nynyűgöz le. A „Bobbing Wide” rövid instrumentális szerzemény, szintetizátoron beprogramozott vokális harmóniával, finom fuvola- és zongoraaranzsmánokkal. Ez az instrumentális tulajdonképpen nyitány a „Come On Back”hez, ami újabb klasszikus Caravan-darab, számos jazzel sózott zongorafutammal, szellemes szaxofonbetétekkel és olyan oldott, dallamos refrénnel, amilyet csak Pye hangja tud megidézni. Az „Oik (Reprise)” a disznóember történetének újraaranzsírozott folytatása, ahol a Chanter Sisters temperamentumos női vokálharmóniái ragadnak magukkal, és a rövid, tréfás számba némi váratlan kabaréelemet is csempésznek.
A „Jack And Jill”, megint egy igazi Caravan-klasszikus, szellemes, szinte részegesen csúszkáló basszusvonalakkal nyit, amelyek a sok csípős zongora-, gitár- és vonósfutammal együtt nagyon mulatságos alapot adnak Pye angyali énekének. A kissé ellentmondásos lezárás, a szinte idegesítően ismételgetett szóval és a fuvola csipkelődő hangjai mellett felcsendülő kutyaugatással, talán nem volt a legszerencsésebb húzás, de az örök tréfacsinálóktól el kell tudni viselni az ilyen „kicsit elszállt” hangkísérleteket is. A „Can You Hear Me?” kötekedő, felpörgetett tempóval és ultradallamos refrénnel jön, vagyis a sok komplex ritmusváltás és a közbeékelt vonós szólóimprovizációk ellenére ezt a kellemes számot a „kevésbé igényes hallgatók” is könnyen megkedvelik.
A záró mestermű, az „All The Way (With John Wayne’s Single Handed Liberation Of Paris)”, amely már a címével jelzi, hogy szatíráról van szó, egyben romantikus utalás a hollywoodi hősökre, akik a filmekben fél kézzel lekaszabolják az ellenség seregét, majd a lányt a karjukban tartva a lenyugvó nap felé lovagolnak, szintén nyugodtan kijelenthető a Caravan örökzöldjének. Érdemes megjegyezni, hogy a legendás színész, John Wayne a dal keletkezésekor még élt (1979-ben halt meg), tehát szó sincs a filmes teljesítményeit gúnyoló posztumusz szatíráról, ahogy néhányan gondolhatnák. A szám megrázó szintetizátormotívummal nyit, amely romantikus hangulatot teremt, mígnem beront Pye varázslatos hangja, és a szikrázó vonósaranzsmánok és az elegáns zongora szárnyán végigvezeti ezt az összetett dalt a dallamos kanyarokon a diadalmas refrénig. Ma is remek darab, amelyben ott van minden, ami a Caravant a canterburyi műfaj legérdekesebb képviselőjévé tette.
A „Blind Dog at St. Dunstans’” már jelezte, hogy a Caravan lassan átlépi művészi csúcspontját, bár az album még így is bővelkedik ragyogó pillanatokban, amelyek egy szempillantás alatt eszedbe juttatják, miért tartozott az örök bohócok társasága évekig a brit progresszív rock legötletesebb képviselői közé. Érdekes, hogy az ezen a minden szempontból nagyon jó albumon játszó felállásból ma már mindenki aktív, kivéve Wedgwood basszusgitárost, azzal együtt, hogy Richard Coughlan dobos egészségügyi problémái miatt gyakran hiányzik a koncertekről.
Felállás
Pye Hastings – elektromos és akusztikus gitár, ének
Richard Coughlan – dob
Jan Schelhaas – billentyűk
Mike Wedgwood – basszusgitár, ének
Geoffery Richardson – brácsa, elektromos gitár, fuvola, síp
VENDÉGZENÉSZEK:
Jimmy Hastings – fuvola, altszaxofon, tenorszaxofon, klarinét
Chanter Sisters – kísérővokál
Produkció
David Hitchcock
Számlista
1. Here I Am
2. Chiefs And Indians
3. A Very Smelly, Grubby Little Oik
4. Bobbing Wide
5. Come On Back
6. Oik (reprise)
7. Jack And Jill
8. Can You Har Me?
9. All The Way (With John Wayne’s Single Handed Liberation Of Paris)
