Izvajalec: Blackfield
Založba: Snapper Records
Izid: 2007
Mit kapunk, ha összesűrítjük a mai Porcupine Tree kifejezésmódját? Mondjuk elvesszük az aranzsmék hosszát, a komplexitásukat, és csak az alapmotívumok kiemelésére koncentrálunk? Rövid dalokat kapunk. Ráadásul nagyobb szerepet adunk a billentyűsöknek, és főleg Wilson énekét hangsúlyozzuk, megduplázva és harmonizálva az izraeli énekessel, Aviv Geffennel duettben? Ambient pop rockot, amely mélyen magában hordozza a „Stupid Dream” utáni Porcupine Tree zenei kiindulópontjait.
A hangulat tehát ismerős. Depresszióból és melankóliából bőven jut. Akiknek bejönnek a siratóénekek, azoknak ez remek fülmasszázs lesz, sőt! Igazi balzsam a léleknek és a sebzett szívnek, amellyel sokáig nyalogathatod a sebeidet. Wilson új gyermekét persze Blackfieldnek hívják, és előttünk áll a második lemez, a „Blackfield II”, amely a 2004-es debütálás, a „Blackfield I” örököse. Mellesleg, ha már a depressziónál tartunk: akiknek öngyilkos hajlamaik vannak, azok inkább ugorják át a Some Day-t, már ami a dalba zárt gyászos hangulatot illeti.
A Blackfield az új lemezzel is szilárdan az elődje kantárján marad. Ezúttal is minden lépésnél ott van az álmodozó, hangulatos állapot, amelyet kidolgozott, többrétegű, sokszínű hangkollázsok sokasága tölt meg, és amelynek atyja Wilson. A háttérben a „soundscape”-ek függönyei húzódnak, amelyek egyébként a Porcupine Tree történetére jellemzőek, és a Blackfield felismerhető hangzásának zömét adják. A Porcupine Tree-nél jóval nagyobb mértékben van jelen a klasszikus zongora is. A ritmusalap minimalista, de eleven, és egyenesen a könnyed pop rockhoz tartozik. Wilson gyakran fokozza a hangulatot úgy, hogy egymásra rétegezi a soundscape-eket, így intenzív hangfüggönyt hoz létre, amely folyamatosan, bódítóan árad a háttérből. A producerelésben persze a gitárokat sem lehet nem meghallani. A nyitódal, a Once például egy elmosódott, trendi gitárriffet tartalmaz, amely szép adag adrenalint fecskendez a számba, mégsem lehet megszabadulni attól a sötét érzettől, amely a „Blackfield II”-t beborítja. Emellett Wilson helyenként bevált trükkökhöz nyúl, például a gitár „stereo chorus” effektjéhez (Miss U), amellyel az elmerült álmodozás állapotát hangsúlyozza, a „space feel”-t pedig a Blackfieldnél sem hanyagolja el a fickó, a „glissando” gitártrükkök használatával, amelyek a mai Porcupine Tree tipikus jellemzői. Az egész lemez közepesen gyors vagy teljesen nyugodt tempójú dalokra épül, ami ideális a hallgatóra gyakorolt „agybénulás” hatás eléréséhez, amikor az ilyen tempókra egymás után rakosgatod a hangrétegeket, ahogy azt Steven Wilson tudja.
A Blackfieldnek érdekesen és szerencsésen sikerül egyesítenie a modern hangzást a hagyományossal. A vokális harmóniák természetes hangzása, amelyre Aviv Geffen és Steven Wilson főhangja ideális (kiemelkedik a Where Is My Love?), mert a melankólia rendkívül intenzív a retró, Beatles-es megközelítésükben (a Christenings még a brit pop rajongóinak is tetszeni fog). A hangsúlyos retró eksztázis pillanata, amely az akusztikus alapú 1.000 People-ön van, és amely dinamikusan, másodpercről másodpercre növekvő érzéki vokálintenzitással épül, semmiképp sem kerüli el a fület. Itt vannak még a már említett retró kollázsok, a gitárok és a klasszikus zongora hozzáadása, ami még tovább teremti és hangsúlyozza azt az álmodozó pillanatot, a háttérben ott vannak a „soundscape”-ek függönyei, amelyekből a megbűvölt hallgató gyakran minden gond nélkül felébred azokon a helyeken, ahol hirtelen masszív robbanásként bekapcsolódnak az egyszerű, modernül elmosódott, mégis áthatoló gitárriffek, amelyek ehhez a nagy általánosságban „prog pop rock” albumhoz alternatív elemet adnak. Minden hihetetlenül egybeszerkesztett, mozaikszerű módon áll össze, az album pedig úgy csúszik végig a játékidőn, mint a vaj. Az alapvető zenei irányt kifejező, rögtön a fülbe ülő fő motívumok megalkotása adja. Ezzel ismét megmutatkozik Steven Wilson, „az örökké szenvedő, vérző szívű lélek” művészi tehetsége. Ebben az egyesítésben a „Blackfield II”-n az Epidemic emelkedik ki, bár a dalok között nincsenek érezhető minőségi ingadozások. Meglepetés viszont a késői, Waters-korszakos Pink Floyd teátralitása az End Of The World-ben, keringőritmusú alappal és hangsúlyos klasszikus zongorával, így ideális választás az album erősen drámai lezárásaként. A két zenésznek még valami sikerült: a komponálás során sikeresen vittek a dalokba friss zenei ötleteket, ami azt jelenti, hogy a „Blackfield II”-n egyetlen pillanatig sem fenyeget az „önismétlés” veszélye.
Wilson a minimalizmusok mozaikszerűen teljes zenei képpé rendezésének mestere, hangzás és szerzemény terén egyaránt. A „Blackfield II” megerősítése ennek, hogy rövid, egyszerű, velős trükkökből kompakt magot épít ki kidolgozott dalokból, kifejező refrénekből és előrefrénekből. A Blackfield a második lemez után is gyönyörű látványosság marad a divatos zenei horizonton. Ha szerelmes vagy a Porcupine Tree-be, 100%-ig magadra ismersz majd a Blackfieldben. Különösen a Porcupine Tree rövidebb, kereskedelmi szempontból felépített dalainak rajongói, az Open Car, a Lazarus vagy a She Moved On féle számok kedvelői. A Blackfield nem titkolja a kereskedelmi potenciálját. De a dolog nem ilyen „egyszerű”. Popból, alternatív fogásokból, pszichedelikus retró pillanatokból és a modern produkció keményebb riffes kitöréseiből álló kompakt keverékről van szó, amely egységbe forrva nem rejti el a magas zenei intelligenciát.
Felállás
Steven Wilson – gitár, ének
Aviv Geffen – gitár, ének
Daniel Salomon – zongora
Seffy Efrati – basszusgitár
Tomer Z – dob
Produkció
Steven Wilson
Számlista
1. Once (4:03)
2. 1.000 People (3:54)
3. Miss U (4:13)
4. Christenings (4:37)
5. This Killer (4:06)
6. Epidemic (4:59)
7. My Gift of Silence (4:05)
8. Some Day (4:22)
9. Where is My Love? (2:59)
10. End of the World (5:13)
Játékidő: 42:30
