Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Victory Music
Megjelenés: 1992
Játékidő: 48:28
Értékelés: 2.5/5
Egészen addig, amíg hivatalosan is be nem jelentették a legendás progresszívrock-trió, az Emerson, Lake & Palmer (ELP) újraegyesülését, úgy tűnt, hogy örökre a ‘régi szép idők’ részei maradnak, amikor a rockzene még fiatal volt, üdítő, és nem nyomasztotta a kiadói korrupció. Az ELP első újraegyesítési kísérlete a hetvenes évek vége után már 1986-ban megtörtént, amikor a billentyűs mágus Keith Emerson és az éneklő/gitározó/basszusgitározó ikon Greg Lake a akkor éppen foglalt dobos nagymester, Carl Palmer helyett a legendás Cozy Powellt hívta meg az együttműködésre. Egyetlen stúdióalbumuk szolid lett, de semmi különös az ELP aranykorához képest, az 1970-es évek első felében. Ezután Emerson és Palmer próbált szerencsét, miközben Lake-et a 3 nevű projektben Robert Berry váltotta. E rövid együttműködés egyetlen stúdióalbuma, a „To the Power of Three” (1988) stílusában közelebb állt a dallamos rockhoz/AOR-hoz, mint a progresszív rockhoz. Az „Emerson, Lake & Powell” (1986) című lemezzel ellentétben, amelyet még ma is meglehetősen megbecsülnek, az ELP-rajongók többsége mára gyakorlatilag el is felejtette.
Páran emiatt már végleg lemondtak arról, hogy az ELP valaha még feltűnik a klasszikus, eredeti felállásban. Nos, bár rosszul álltak a dolgok, Emerson, Lake és Palmer 1991-ben, amikor Palmer kilépett az Asia szupergroupból, mégiscsak újra összeállt, és – először 1978 óta (a hetvenes évek végi felbomlásuk óta ekkorra telt el pontosan tizenkét év) – új zene felvételébe fogott, miközben igyekezett minél kevésbé törődni a hetvenes évek elejéről származó, híres örökségével.
Az új találkozás eredménye a „Black Moon” album lett, amely – ellentétben azzal, ami két évvel később követte – nem volt teljes katasztrófa, de az ‘aranykorral’ sem volt összemérhető; teljesen átlagos teljesítmény volt, és legalább elfogadható mindazoknak, akik az ELP újraegyesülésétől, annyi év után, hogy utoljára együtt készítettek új zenét, nem vártak túlzottan nagy (és irreális) dolgokat. Lake hangja az évek során jócskán megkopott, mélyebb fekvésűvé és komorrá vált, ami a következő években sajnos csak fokozódott, Emerson pedig az egyes szimfonikus hangszerelések és a ritka improvizációk megalkotásakor sem feszítette túl különösebben magát, és a korábbi virtuóz mutatványokhoz képest gyakran már túlságosan ‘szelídnek’ tűnik. A „Black Moon” albumon a legtöbb rugalmasságot Palmer mutatta, aki a dobok püfölésében legalább a megszokott, elvárt szinten volt.
A „Black Moon” egyes dalai erősen az 1970 és 1974 között uralkodó ELP-mércék alatt maradtak. Ezen persze nem segített a meglehetősen hideg, steril produkció. A címadó és egyben nyitódal, amely afféle kompromisszumos hibrid a szimfonikus prog és a dallamos rock között, viszonylag szolid nyitány, és talán az album egyetlen pillanata, ahol mindhárom ELP-nagyágyú egyenrangú hozzájárulása hallható. Keith szimfonikus hangszerelései az album többségével ellentétben szórakoztatóak és változatosak, a dallamos refrén viszont teljesen átlagos. Innentől a dolgok nem javulnak, inkább romlanak. Meglehetősen idegen elem a vidám „Paper Blood”, amely a szájharmonika, a bluesgitár-futamok és a refrénben felcsendülő női háttérvokálok miatt közelebb áll a blues rockhoz és az r’n’b-hez, mint a szimfonikus prog rockhoz. Az egész nem is lenne olyan rossz, ha a dalt nem jellemezné egy unalmas refrén.
Az akusztikus hangzású szerelmes ballada, az „Affairs of the Heart” Lake és a billentyűs Geoff Downes (Asia, Yes) együttműködése idején született, a meg nem valósult Ride the Tiger nevű közös projektjükben. A Lake-balladák közül, amelyek az ‘aranykor’ vége után készültek, ez az egyik a kevés közül, amely dicséretet érdemel. A „Romeo And Juliet” egészen érdekes Emerson-féle értelmezése Szergej Prokofjev orosz zeneszerző klasszikus művének, amely legalább egy pillanatra felidézi az egykor újító és provokatív, hetvenes évek eleji kísérleteit, amelyekkel ‘darázsfészekbe nyúlt’ a klasszikus zene híveinek puritán elitjénél. Lake pacifista balladája, a „Farewell to Arms” szép alaphangszerelést és központi üzenetet tartalmaz, de a gitáros/basszusgitáros éneke nem éri el az elvárt érzelmi szintet, így ez is egy olyan szerzemény, amelyről a végighallgatás után viszonylag gyorsan megfeledkezik az ember. A „Changing States” meglehetősen átlagos instrumentális szám, Emerson eklektikus, de nem túl izgalmas variációival a főszerepben.
A „Burning Bridges” szerzője az amerikai filmzeneszerző és a „Black Moon” producere, Mark Mancina, és ez meg is látszik rajta: inkább valami közhelyes hollywoodi film aláfestésére emlékeztet, ahol a főhős legyőz minden gonoszt, és a választottjával a naplementébe lovagol, mint ELP-dalra. A „Close to Home” instrumentális Emerson zongorás közjátéka, amely lovagias központi hangszerelésének köszönhetően vokális kísérettel is jól festett volna. A „Better Days”, az egyik jobb pillanat, szolid hibrid a szimfonikus prog és az ütősen megírt dallamos rock között, hatásos refrénnel és Greg egyik legjobb énekteljesítményével a „Black Moon” albumon. Az album Lake szerelmes balladájával, a „Footprints in the Snow”-val zárul, amely nem hagy maga után különösebben lenyűgöző benyomást.
A legendás trió a „Black Moon”-nal, amely sajnos messze állt attól, amire az ELP egykor képes volt, bár legalább tisztességes és hallgatható teljesítmény volt, jelezte, hogy csaknem tizenkét év után végre visszatértek az élők sorába. Kompromisszumból már-már túl sok volt az albumon, de az jó, hogy a szupergroup triaként legalább viszonylag egyenrangúan dolgozott együtt, a hetvenes évek végi ‘széttöredezett’ gyakorlattal ellentétben. Sajnos azonban a régóta várt visszatérés már a egyébként sikeres „Black Moon”-turné után, főleg pedig a következő stúdióalbum, a katasztrofálisan rossz „In The Hot Seat” (1994) megjelenésekor, amely végleg megpecsételte a sorsukat, balul sült el, és 1998-ban dicstelenül véget ért.
Felállás
Keith Emerson – billentyűs hangszerek, zongora
Greg Lake – ének, gitár, basszusgitár, szájharmonika
Carl Palmer – dob, ütőhangszerek
Produkció
Mark Mancina, Ian Morrow és John Van Tongeren
Számok listája
1. Black Moon (6:59)
2. Paper Blood (4:29)
3. Affairs Of The Heart (3:47)
4. Romeo And Juliet {Prokofiev, arranged by Emerson} (3:43)
5. Farewell To Arms (5:10)
6. Changing States (6:03)
7. Burning Bridges {Mark Mancina} (4:45)
8. Close To Home (4:29)
9. Better Days (5:37)
10. Footprints In The Snow (3:52)
