Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Country Communion
Kiadó: Mascot Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 72:36
Értékelés: 4/5
A Black Country Communion szupersztár-projektként született a neves producer, Kevin Shirley (Iron Maiden, Dream Theater, Rush) védnöksége alatt, aki egy fedél alá hozta a legendás énekes-basszusgitárost, Glenn Hughest (ex-Trapeze, Deep Purple, Black Sabbath), a gitáros szuperhőst, Joe Bonamassát, a billentyűs varázslót, Derek Sheriniant (ex-Dream Theater) és az univerzális dobost, Jason Bonhamet (ex-UFO). A szólistaként is rendkívül nagyra becsült zenei virtuózok 2010-ben adták ki azonos című bemutatkozó albumukat, amely egy pillanat alatt felforgatta a nehézrock minden rajongóját. A dalok többségét Hughes és Bonamassa szerezte, az éneklésen pedig helyenként megosztoztak. Sherinian, Bonham és Shirley is besegített néhány szerzői ötlettel. Stílusát tekintve a »Black Country Communion« lenyűgöző, bár időnként meglehetősen kiszámítható hard rock és blues rock keverék, amelyben nem lehet nem észrevenni a kultikus bandák hatását: élen a Deep Purple-lel és a Trapeze-zel, ahol egykor Hughes is játszott, a Led Zeppelinnel, amelyhez Jason, az felejthetetlen John Bonham fia kötődik, továbbá a Free és a Bad Company nyomait.
A nyitódal, a »Black Country« temperamentumos basszusmenettel indul, majd jön a tüzes gitárhegyezés, a dinamikus dobátvezetések és a vokálmester Hughes énekakrobatikája, és a lehető legnagyobb ütőerőre megy rá. Ez a kicsit kekec nyitány nem éppen a legjobb első benyomást kelti az albumról. A »One Last Soul«, a lemez egyik csúcspontja, jóval szubtilisabb, dallamosabb és összességében kedvesebb teljesítmény, amelyen végre teljes fényében ragyog a virtuóz kvartett hangszeres eklektikája. Bonamassa a szép refrénben kiválóan támogatja Hughes énekét, közben mellékesen még egy ropogós szólót is megenged magának.
A »The Great Divide« több funkos elemet tartalmaz, ami Hughes hangjához mindig remekül állt, a »Down Again« viszont tiszta retró hard/blues rocker ikonoklaszta gitárriffel, és egyben meglehetősen sikeres kísérlet arra, hogy feltámasszák azt, amit annak idején a Deep Purple, a Trapeze és a Led Zeppelin csinált. A kissé ismétlődő, mégis nagyon szolid »Beggarman« egy barázdált gitárszólóval nyit, tipikus Bonamassa-stílusban. A következő szám jóval érdekesebb. Az eklektikus »Song Of Yesterday«, az album újabb csúcsa, szimfonikus hangszereléssel induló balladaként kezdődik, Bonamassával az élen az éneken, majd ütős részbe vált át viharos gitárfutamokkal, harcias dobátvezetésekkel és kiváló többszólamúsággal. A szerzemény kulcspillanata az epikus gitárszóló a középrészben. Bár Hughes és Bonamassa „eladta a lelkét a bluesnak”, és tőlük inkább a tömörebb alkotásokat szoktuk meg, a hosszabb, eklektikus szerkezetű számok sosem okoztak nekik gondot.
A »No Time«, amely megint kissé funkosabb jellegű, akár Hughes szólómunkája is lehetne, ha nem lennének benne Bonamassa jellegzetes gitárfutamai. A »Medusa« a Trapeze, Hughes egykori zenekara legismertebb klasszikusának modern értelmezése. A Trapeze 2010-ben ünnepelte a dal megjelenésének 40. évfordulóját, és talán ez a fő oka, hogy Glenn a haverjaival úgy döntött, újra elbíbelődik vele. Ez a verzió kevésbé sötét, sokkal szubtilisabb és eklektikusabb, jobb gitárfutamokkal és kissé változatosabb szólóval, bár nem túl radikális eltérésről van szó az eredetitől.
A »The Revolution in Me« a markáns gitárriffnek és a ritmusnak köszönhetően kissé a korai Uriah Heepet idézi, bár Glenn hangjának belépésével pillanatok alatt inkább az ő korábbi zenekarai jutnak eszünkbe. A »Stand (At the Burning Tree)« meglehetősen szabványos hard rocker, ahol leginkább a középrész gitár- és billentyűsszólója izgat fel. Sherinian itt színes hammondorgona-futamokkal villog, Bonamassa újra kiváló gitárformában van, Hughes pedig megszokott módon ragyog az énekakrobatikában, de a technikai oldalt leszámítva ez a szám nem hagy maga után mélyebb érzelmi nyomot.
A meglehetősen sikeres, de túl hosszú »Sista Jane«-en, ahol a banda a végzet asszonyáról szóló szöveg mellett kicsit mocskosabb, pimaszabb és botrányosabb próbál lenni, bár ez valahogy nem áll jól nekik, a főénekek felváltva szólnak, és ez nagyon eltalált. A »Too Late For the Sun«, ahol Glenn és Joe ismét sikeresen váltogatják egymást a mikrofonnál, kissé túl hosszú, tizenegy perces lezárása az albumnak, számos energikus pillanattal, és rengeteg hely jut benne mind a négy zenei nagyágyú virtuóz képességeinek bemutatására. Mindegyikük kap egy szólópontot, amikor „reflektorfénybe” kerül. A rajongóik ettől a „hetedik mennyországban” lesznek, a többiek viszont a kis széthúzottság miatt kezdhetnek kicsit unatkozni.
A hard rock és a blues rock gurmanjai a Black Country Communionnal megérhették az egyik legizgalmasabb formáció születését a műfajban. Ambiciózus bemutatkozó lemezük méltó volt azokhoz a híres nevekhez, akikből ez a sztárkollektíva összeállt, és a legtöbb szerzeményen hallatszik, hogy a szerzők már korábban is jól ismerték egymást. Következő albumuk, a »Black Country Communion 2« (2011) még jobb lett, és tovább erősítette a szupersztár-kollektíván belül kialakuló kivételes kémiát, bár idővel, ahogy várható volt, egyre több alkotói súrlódás támadt Hughes és Bonamassa között, így szinte senkit sem lepett meg, hogy 2013-ban átmenetileg felhagytak a működéssel, mielőtt 2016-ban visszatértek a színpadra.
https://www.youtube.com/watch?v=omYoANJRbEI
Felállás
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Joe Bonamassa – gitár, ének
Derek Sherinian – billentyűk
Jason Bonham – dobok
Producer
Kevin Shirley
Dallista
1. Black Country
2. One Last Soul
3. The Great Divide
4. Down Again
5. Beggarman
6. Song of Yesterday
7. No Time
8. Medusa
9. The Revolution in Me
10. Stand (at the Burning Tree)
11. Sista Jane
12. Too Late for the Sun
