Szerző: Jernej Vene
Előadó: Zucchero
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2016
Játékidő: 47:27
Értékelés: 4/5
Ha Zuccherót egyszerűen olasz sanzonénekesnek bélyegezzük, aki persze számos behízelgő balladát és rockos slágert is írt, igazságtalanok leszünk vele. Már a reszelős hangjával is képes átröpíteni egy különleges világba, olyanba, ahová jó elmenekülni. A zene mindig is a legkülönfélébb gondolatokat indította el, utat mutatott sok kérdés megoldásához, vagy egyszerűen csak azt a szerepet kellett betöltenie, hogy begyógyítson egy-egy sebet. Zucchero azonban ennél több: amikor a bluesról beszél, úgy énekli meg, mint valami alapvetőt (ami valójában az is), mint amit mindenkinek be kellene fogadnia, mielőtt más műfajokat kezd felfedezni. Zucchero igazán tud a puszta bluesformából teljesen személyes élményt formálni. Az ismert alapokra ma is érdekes történeteket épít, bár az évtizedes életművel ez egyre nehezebb. Hiszen a legnehezebb olyasvalaki új kiadványát hallgatni, aki egy rakás kiváló dalt és albumot tudhat maga mögött, ráadásul remekül ülteti át a külvilágot szövegekbe, amelyeket az átlagember és a rendkívül művelt hallgató is megért. Zucchero valójában egyszerű parasztfiú, aki követte az álmait, és kitartással valóra is váltotta őket. Soha nem titkolta vonzódását a blueshoz, sőt, mióta a toszkánai Lunigianában él, átkeresztelte Lunisianára, természetesen az Egyesült Államok egyik szövetségi államának, Louisianának a tiszteletére, amely a blues egyik bölcsője. A dallamvilág hasonlít a múltbeli, kipróbált slágereire, főleg a Blue’s és az Oro Incenso & Birra sikeres lemezekére. Az utóbbi állítólag a világ legkelendőbb olasz albuma, és egyben az olasz zene egyik rendkívül fontos lemeze.
Zucchero szokás szerint gondoskodott a fűszerekről, amelyek ezúttal vendégszerzők és hangszeresek képében érkeznek. Az U2-s Bono angol szöveget írt a Streets Of Surrender (olasz változatban Ci Si Arrende) című dalhoz, amely tisztelgés a 2015 novemberi párizsi Bataclan-mészárlás áldozatai előtt, a rezonátoros gitáron pedig Mark Knopfler játszik. Adelmo Fornaciari nem tér el a bevált recepttől, amelyet 1987-ben, a Blue’s lemezen kezdett sikerrel alkalmazni. Ez a bluesos felhangú popdalok, egy kis olasz canzone és a balladáiba beépített szép dallamok keveréke. Hazájában azt mondják, ezzel az albummal visszatért a gyökereihez. Megtalálta az akusztikus és az elektromos hangszerek helyes egyensúlyát. A nyitó három dal gyors és közvetlen, a lemez középső része viszont balladás színezetű. A Ten More Days című számban még az elektronikus tánczene sztárja, Avicii is közreműködik. Ebben és a Hey Lord című dalban Zucchero a régi dalokat veszi példának, amelyek valaha Louisiana gyapotföldjein visszhangoztak, az L’anno dell’ amore (A szerelem éve) című számmal pedig funkys hangulatot kapunk, egyáltalán sokat lavíroz a melankólia és az öröm között. Mint mindig, a kiváló producercsapattal most is elkapta a zene és a szöveg ötvözetének esszenciáját. Nem írhatom le, hogy remekművet alkotott, de újfent bizonyítja, hogy messze nem csak olasz, hanem világszinten is óriás. Néhány dalban elragadóan vegyíti az anyanyelvét és az angolt, ami kellemes lágyságot és otthonosságot ad a lemeznek.
Továbbra is a blues szeretetéből indul ki, és lazán fűzi egymás után az életképeit. Talán jobban, mint korábban, a szülőföldje iránti ragaszkodásban horgonyzik, a gyerekkori emlékekből merít ihletet, a dallamokat pedig intenzíven, odaadóan, szenvedélyesen és átéléssel adja elő. Közben nem feledkezik meg a mai világ szomorúságáról, borzalmairól és elidegenedéséről sem, és abban bízik, hogy lesz elég erőnk mindhármat mielőbb legyőzni. Ő az egyetlen olasz zenész, aki a legtöbbször töltötte meg a veronai Arenát, és az egyetlen nem angol nyelvű előadó, aki a legtöbbször lépett fel a patinás londoni Royal Albert Hallban. Kiválóságáról a ljubljanai koncerten is meggyőződhettünk, ahol a Black Cat lemez dalaiból is gazdag válogatást kaptunk.
Zucchero – 13 Buone Ragione (hivatalos videó):
Felállás
Zucchero – ének, zongora, akusztikus gitár, Hammond, FARFISA orgona, harmónium
Mark Knopfler – „National Steel” gitár
Mark Goldenberg – akusztikus gitár
Stavros Ioannou – gitár, basszusgitár
Colin Linden – elektromos gitár
Max Marcolini – elektromos gitár, basszusgitár, hárfa, Dobro, mellotron, zongora
Brendan O’Brien – tizenkéthúros gitár, elektromos gitár, basszusgitár, szintetizátor
Tim Pierce – elektromos gitár, akusztikus gitár
Greg Leisz – pedal steel gitár, akusztikus gitár
Russell Pahl – pedal steel gitár
Jerry Douglas – lap steel gitár, Dobro
Federico Biagetti – Dobro
Michael Finnigan – zongora
Jamie Muhoberac – zongora, Minimoog, mellotron
Patrick Warren – mellotron
Nils Ruzicka – billentyűs hangszerek
Barry Balese – basszusgitár
Nathan East – basszusgitár
Davide Rossi – hegedű
Matt Chamberlain – dob
Jay Bellerose – dob, ütőhangszerek
Jim Keltner – dob
Lenny Castro – ütőhangszerek
Aaron Sterling – ütőhangszerek
Darrell Leonard – trombita
Lester Lovitt – trombita
Ira Nepus – harsona
Thomas Peterson – szaxofon
Joe Sublet – szaxofon
Gene Cipriano – angolkürt
Stephanie O’Keefe – kürt
Kurt Lykes – vokál
Jason Morales – vokál
James McCrary – vokál
Biagio Antonacci – vokál
Linda McCrary – vokál
Arthur Miles – vokál
Louis Pardini – vokál
Melody Perry – vokál
Cheryl Porter – vokál
Leslie Sackey – vokál
Alfie Silas – vokál
Lisa Stone – vokál
Jennifer Vargas – vokál
Vincenzo Draghi – vokál
Produkció
Don Was, T- Bone Burnett, Brendan O’Brien
Számlista
1. Partigiano Reggiano
2. 13 Buone Ragioni
3. Ti Voglio Sposare
4. Ci Si Arrende (feat. Mark Knopfler)
5. Ten More Days
6. L’Anno Dell’Amore
7. Hey Lord
8. Fatti Di Sogni
9. La Tortura Della Luna
10. Love Again
11. Terra Incognita
12. Voci (Namanama Version)
13. Streets Of Surrender (S.O.S.)
