Kiadó: Insideout Music
Megjelenés: 2026. 2. 6.
Produkció: Big Big Train
Az album hossza: 65.45 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 10/10
Az angol progrock egyik éllovasa, a Big Big Train a legújabb konceptalbumához, a „Woodcut”-hoz úgy keresett ihletet, hogy elutazott a norvég fővárosba, Oslóba, megnézni a híres festő, Edvard Munch kiállítását. Munch művészi pályája során számos fametszetet készített. Az album központi témájának kitalálásakor viszont a zenekar tagjai valószínűleg a helyi erdőbe is kisétáltak, amit a legendás Ian Anderson is bizonyára áldását adná: ő annak idején a Jethro Tull kultikus albumával, a „Songs From the Wood”-dal (1977) állította talán a mai napig legszebb zenei emlékművet az erdők valódi és képzelt lakóinak. A „Woodcut” valószínűleg nem éri el ezt a kultikus státuszt, a Big Big Train mégis egy újabb remek, sőt tulajdonképpen hibátlan lemezt tett le az asztalra, aminek leginkább a romantikus patinájú, szimfonikus progresszív rock rajongói fognak örülni.
A Big Big Train talán legnagyobb különlegessége, hogy a nemzetközi felállás és a színes történetük során bekövetkezett számos változás ellenére (az alapító tagok közül már csak Greg Spawton basszusgitáros/billentyűs maradt) a „Woodcut” dalainak oroszlánrészét (még mindig) az a jellegzetes brit melankólia hatja át, egy csipetnyi viktoriánus drámával, angolszász romantikával és egy csipet népzenei elemmel fűszerezve, ami néhány idősebb zenei példaképükre is annyira jellemző volt, élükön a Genesisszel.
A Big Big Train zenéjében a múltban olyan jellegzetesen angol figurák, állatok, tárgyak és tájak elevenedtek meg, mint a Spitfire pilótája, a hattyúvadász, a bátor kapitány, a lepkegyűjtemény gondozója, az egykori Brooklands-i versenypálya, a legendás Winkie galamb, a mesteri építész, James of Saint George, sőt még a hagyományos főzött almabor is – hogy csak néhányat említsünk. Az olasz énekes/billentyűs Alberto Bravin, a svéd gitáros/billentyűs Rikard Sjöblom és az amerikai dobos, Nick D’Virgilio persze mind hoztak magukkal némi hatást korábbi zenekaraikból, vagyis a Premiata Forneria Marconiból, a Beardfishből és a Spock’s Beardből, a Big Big Train azonban a „Woodcut”-on is összetéveszthetetlenül angolos hangzású progrock-zenekar marad.
A „Woodcut” új szerzeménye Paul Mitchell trombitás és ütőhangszeres, aki a trombitájával tovább mélyítette a zenekar amúgy is hagyományosan gazdag szimfonikus hangszereléseit. A „Woodcut” első másodpercétől világos, hogy újabb progrock-csemegére számíthatunk. A Big Big Train már a mesterien hangszerelt „Artist”-tal, amely az összes jellegzetes hangzáselemüket felvonultatja, megadja az album első csúcspontját. A legnagyobb különbség a „Woodcut” és az előző lemez, a „The Likes of Us” (2024, RockLine recenzió) között, hogy a Big Big Train ezúttal több rövidebb darabot írt, amelyek közül mindössze egy hosszabb hét percnél. A dalok száma egészen 16, ez azonban semmit sem von le a komplexitásukból és a hangszerelési zsenialitásukból. Épp ellenkezőleg: úgy tűnik, a zenekar rég nem volt ennyire kísérletező kedvében, ami leginkább a hosszabb hangszeres részeknél hallatszik, ahol időnként derekasan elengedik magukat szólóvirtuskodásaikkal.
A Big Big Train tagjainak egy másik különlegessége, hogy – amellett, hogy mindenki egynél több hangszeren játszik – szinte mindannyian nagyon jó énekesek is, ami jelentősen hozzájárul a többszólamú harmóniák kivételes minőségéhez. Bravin mellé, aki az előző albumon remekül kiállta a tűzkeresztséget, és sikeresen váltotta a felejthetetlen, tragikusan elhunyt David Longdont, időnként egy-egy „énekes segítő” is csatlakozik. Ez történik például a Big Big Train-mércével szokatlanul sötét és ütős „The Sharpest Blade”-ben, ahol Clare Lindley hegedűs is fontos vokális szerepet kap. A romantikával és nosztalgiával átitatott „Albion Press”, amelyben a trombita is megcsillan, tiszta mestermunka, amit minden régi hívő élvezni fog, és amely több korábbi, rokon Big Big Train-klasszikust is eszébe juttat majd. Nem ez az első daluk a pályafutásuk során, amely Nagy-Britannia régi nevét (Albion) említi, hiszen a második albumuk, az „English Boy Wonders” (1997) is tartalmazott egy „Albion Perifide” című szerzeményt. Az „Arcadia” a briliáns szimfonikus hangszerelésnek, főleg a vonósok és a zongora kombinációjának, valamint Bravin vokális romantikájának köszönhetően szintén a „Woodcut” legjobb pillanatai közé tartozik.
A vokális kísérletezés a „Warp And Weft” lényege, amely a hangharmóniáival kissé a felejthetetlen Gentle Giant hagyatékára emlékeztet, de D’Virgilio egykori harcostársaira, a Spock’s Beardre is. A „Chimaera” szinte hagyományos Big Big Train-szerzemény, rengeteg akusztikus hangszeréssel, helyenként szinte szakrális hangulatú többszólamúsággal és gazdag szimfonikus harmóniákkal. A „Dead Point”-ban Bravin éneklésének érzelmi kifejezőereje teljes pompájában érvényesül, miközben a fő billentyűs, Oskar Holldorff igencsak szórakoztató szólóval villan.
A „Light Without Heat” romantikus, akusztikus irányultságú szerzemény hatalmas zenekari hangszereléssel és a zenekarra annyira jellemző népzenei bájjal. A „Dreams in Black and White” első részében a „színtelenített” többszólamúság és a xilofon miatt megint egy kicsit az előbb említett Gentle Giant „műhelye” felé kanyarodik, később viszont erős szimfonikus pecsétű, epikus daallá változik.
A komplex hangszeres „Cut and Run”-on, amely erős progmetal- és jazz fusion-elemeket tartalmaz, a Big Big Train ismét megmutatja, hogy ütős gitárfutamokkal és vad basszusgitár-sorozatokkal derekasan fel tudja borsozni a dolgokat. Az epikus mestermű, a „Counting Stars” minden régi Big Big Train-hívet lenyűgöz majd, hiszen gond nélkül ott lehetne bármelyik korábbi, Longdonnal készült albumon, a záró „Last Stand”-en pedig Bravin nyűgöz le leginkább, aki sajátos énekstílusával újra bizonyítja, hogy sosem akart Longdon-utánzó lenni, és ez így is van jól.
Bár a „Woodcut” már február elején megjelent, máris a 2026-os év legjobb progrock-albumának egyik fő várományosa. Ez persze az ilyen színvonalú zenészeknél és a zenekar legtöbb korábbi albumának hagyománya szerint egyáltalán nem meglepő. A Big Big Train derekasan megdolgozott azért, hogy kiérdemelje a státuszt: ma az egyik legizgalmasabb modern angol progrock-zenekar, amelyben már olyan nemzetközileg hasonlóan vagy még elismertebb zenei „rokonok” (volt) tagjai is szívesen játszanak. A Porcupine Tree kétségtelenül a modern kor (nagyjából az elmúlt huszonöt év) legfontosabb progrock-zenekara, bár még pontosabb lenne azt mondani, hogy a vezérük, Steven Wilson a modern prog rock végső ikonja, a Big Big Train pedig a régi angol szimfonikus progrock iskola hagyatékának legtermészetesebb, legőszintébb és leghűbb örököse.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Inkwell Black (00:56)
2. The Artist (07:16)
3. The Lie of the Land (02:55)
4. The Sharpest Blade (04:16)
5. Albion Press (05:46)
6. Arcadia (05:46)
7. Second Press (00:37)
8. Warp and Weft (03:45)
9. Chimaera (05:37)
10. Dead Point (05:28)
11. Light Without Heat (03:22)
12. Dreams in Black and White (02:34)
13. Cut and Run (06:19)
14. Hawthorn White (01:54)
15. Counting Stars (05:40)
16. Last Stand (03:34)
Felállás:
Alberto Bravin – ének, akusztikus & elektromos gitárok, billentyűk, Moog, mellotron
Nick D’Virgilio – dob, ütőhangszerek, billentyűk, akusztikus és 12 húros gitárok, vokál
Oskar Holldorff – zongora, Wurlitzer és Fender Rhodes elektromos zongorák, Hammond-orgona, mellotron, szintetizátorok, vokál
Clare Lindley – hegedű, akusztikus gitár, vokál
Paul Mitchell – trombita, piccolo trombita, vokál
Rikard Sjöblom – hat- és tizenkét húros gitárok, Hammond-orgona, vokál
Gregory Spawton – basszusgitár, basszuspedálok, 12 húros akusztikus gitár, mellotron, vokál
