Szerző: Rok Klemše
Előadó: Metallica
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 29:08
Értékelés: 3.5/5
1986. szeptember 27-én tragikus körülmények között meghalt Cliff Burton basszusgitáros… és azt mondták, ezt nem fogják kiheverni. Két évvel később megjelent a remek … And Justice For All, a One-hoz pedig megforgatták az első videóklipjüket, amit sokat pörgetett az MTV… és azt mondták, eladták magukat. 1991-ben megjelent a Black album… és meghódították a világot. 1996-ban és 1997-ben a Metallica elfelejtette thrash metal gyökereit, és kiadta a Load/ReLoad ikerpárt… és mi nem igazán tudtuk, mit gondoljunk. Semmi sem készíthetett fel minket 2003-ra és a St. Anger förtelmes slamposságára… és azt mondtuk, hogy a Metallica, amilyennek ismertük, végleg megsemmisült. És ki hitte volna, hogy öt évvel később egy egészen korrekt Death Magnetic-kel jelentkeznek… és azt mondtuk: kielégítő, de érdekes, hogy a Metallica megint a széljárás szerint fordul, és épp akkor ad ki thrash metal lemezt, amikor a műfaj ismét a népszerűség csúcsán van. Ulrich pedig megint nem tudott ellenállni a benne lakó artfágnak, és a zenekar tavaly Lou Reeddel közösen kiadta a Lulu nevű zenei förtelmet… és szóhoz sem jutottunk.
A Lulura (joggal) zúdított több liter trágyalé után a Metallica remek koncertsorozatot nyomott le a 30. évforduló megünneplésére, kiadták a Beyond Magnetic EP-t is, amelyre négy olyan szám került, ami nem fért fel a Death Magneticre. És bár az EP hivatalos oka a 30. évforduló ünneplése, teljesen természetes a találgatás, hogy a Beyond Magnetic nem afféle bocsánatkérés-e a rajongóknak a Lulu miatt. Ha így van, a bocsánatkérést legalább nyugodt lélekkel elfogadhatjuk, mert ez a négy szám jobb, mint bármi, amit az elmúlt pár évben a Metallicától hallhattunk.
Hetfield először is meghív minket a gyűlöletvonatra, ami egy kissé suta intró után ütősen indul, a riffek pedig még a régi, jobb időket is megidézik. Hammett már az első percben kiereszt egy szép szólót, még ha továbbra sem tud wah-pedál nélkül szólózni. A Hate Train szolid groove-os riffjeivel és a gyorsabb, agresszívabb részeknél jól szóló Hetfielddel a Fuel thrashes újraértelmezésének hat, a szám (és a másik három) legnagyobb baja pedig a hossza. A közel hétperces dalból simán kivághatnák a nyugis részeket, amik semmit sem adnak hozzá, és az eredmény egy rendes adag szinte oldschool Metallica lenne, modern köntösben. Ha a Metallica az EP első pillanataiban zeneileg reménysugarat is csillant, szövegileg a legmélyebb gödörbe taszít. Már a „Hate! Is a Train!” sor is bizonyíték arra, hogy a szövegek minősége a Black album óta folyamatosan romlik, a ostobaságoknak pedig se vége, se hossza, hiszen Hetfield a Just a Bullet Away-ben halálosan komolyan nyomja az idióta „Suck on the barrel, suck until it’s gone dry…” sort. Bár a szám önmaga körül forog és toporog, van benne néhány meglepően jó rész, kezdve a vágtázó mid-tempo riffekkel. Sajnos az egészet megint tönkreteszi Rick Rubin kétségbeejtő produkciója, és a zenekar legjobb következő lépése az lenne, ha lemondana Rubinról (Lou a Lulun így fogalmazott: „I would cut his legs and tits off”), és olyan producert szerezne, aki tudja, hogy a Metallica nem szólhat úgy, mint egy amatőr garázsbanda. És ha már vágásnál tartunk, nem ártana, ha a jövő producere a lehető legjobban lehalkítaná Ulrich dobolását. Igaz, Lars mindig is legfeljebb átlagos dobos volt, de a „snare-kick-snare-kick” minta örökös ismételgetésénél azért kitalálhatott volna valami többet. A Hell And Back nagyon ígéretesen indul, sötéten szóló gitárvonalakkal és morbid hangulattal, ami egyenesen azért kiált, hogy a szám thrash metal infúzióvá robbanjon. Sajnos ez nem történik meg, és az az érzésed, hogy a Metallica már nem tudja pontosan, hogyan fokozza a dalt. A Hell And Back ugyanis nem hullámzik, mint a háborgó tenger, inkább mint egy nyugdíjasokkal teli termálmedence. Mire már azt hinnéd, hogy a Metallica megint félkész portékát rakott az asztalra, a végén lecsapnak az epikus Rebel of Babylonnal, ami simán kiváltaná a Death Magnetic számainak több mint felét. A záródal végre elkapja a thrash metal ősatyák igazi szellemét, a versszakok alatt dühösen, frissen és ütősen szól. Hetfield vokálja dühös és meggyőző, a szám pedig a sok váltásnak hála dinamikus, mozgalmas energiabomba.
A Beyond Magnetic stratégiája a reakciókból ítélve bejött, a rajongók már felejtik a Lulu melléfogását. Az EP valószínűleg a Black album óta a zenekar legjobb munkája, de ez sajnos nem jelenti azt, hogy a Metallica teljes tűzzel visszatért. A Beyond Magnetic ugyanis még mindig csak egy kiváló számot kínál, kettő szolidat és egy teljesen átlagosat. Egy fecske pedig még nem csinál nyarat, az erő még nem tér vissza a Metallica izmaiba; ehhez Ulrichnak újra meg kellene tanulnia dobolni, producert kellene cserélni, a számokról le kellene vágni a felesleges zsírt, Hetfieldet pedig meg kellene tanítani úgy énekelni, hogy ne hangsúlyozza ostobán a sorokat (tomorrow-uh-ah). De az alagút végén a fény, bár halványan, ég.
Felállás
James Hetfield – ének, gitár
Kirk Hammett – gitár
Robert Trujillo – basszusgitár
Lars Ulrich – dob
Produkció
Rick Rubin
Számlista
1. Hate Train
2. Just a Bullet Away
3. Hell and Back
4. Rebel of Babylon
