Megjelenés: 1971.06.15.
Kiadó: Vertigo Records
Producer: Bill Martin és Phil Coulter
Játékidő: 42:28
Stílus: symphonic progressive rock
Pontszám: 9.5/10
A skót szimfonikus progrock hősök, a Beggars Opera főként az első három albumuknak köszönhetően íródtak be örökre az experimentális rockzene kultikus bandái közé: ezek az „Act One” (1970), a „Waters of Change” (1971) és a „Pathfinder” (1972), mert utána egészen az 1980-as feloszlásig már csak lefelé vezetett az út. Az elmúlt évtizedben ugyan ismét köztünk vannak, bár kevesen tudnak róla. 2007 óta ugyanis hangzásában jócskán megváltozott formában megint rendkívül aktívak, és az amúgy nehezen hozzáférhető új stúdiómunkáik többé-kevésbé legalább korrektek, ha már jónak nem is mondhatók, de a tény az, hogy az első három Beggars Opera-lemez még mindig külön kategória.
Közülük a „Waters of Change” érdemli ki a legjobb helyét: ezen szerepel a zenekar legismertebb száma és egyben egyetlen nagy slágere, a „Time Machine”. Ez a dalt a karizmatikus énekes, Martin Griffiths drámai, szinte trubadúrosan hatalmas jelenléte emeli ki – hangja mindig kissé a legendás David Byronra (Uriah Heep) emlékeztetett –, továbbá Alan Park és Virginia Scott fenomenális szimfonikus hangszerelései, Ricky Gardiner melankolikus gitárharmóniái, valamint a ritmusváltások, amelyekért Gordon Sellar basszusgitáros és Raymond Wilson dobos felelt; a szám a prog egyik örökzöldje.
Ebben az időszakban a Beggars Opera tovább bővítette hagyományosan gazdag szimfonikus hangszerelését: Virgina Scott mellotronon csatlakozott a billentyűs kiválósághoz, Parkhoz, a Hammond-orgona kifinomult mesteréhez, emellett kísérővokáljaival is fontos szerepet játszott. A befutottabb angol progrock-bajnokok hatása érezhető volt, de a Beggars Opera addigra már teljesen önálló megközelítést alakított ki a szimfonikus proghoz.
A „Waters of Change” kompozícióinak többségét a viktoriánus dráma, a trubadúros hősiesség és az ősi kelta melosz nosztalgikus keveréke hatja át. Ez utóbbi a skót népzene hatásaival szépen megjelenik a rövid instrumentális „Lament”-en is, az „I’ve No Idea” pedig tele van epikus hangszereléssel, bravúros énekteljesítménnyel és dallamos harmóniákkal, amelyeket vastag Hammond-orgonarétegek támasztanak meg. Az olykor felbukkanó instrumentális kitérők gyakran azok a pillanatok, amikor főleg Gardiner és Park mutathatja meg irigylésre méltó szólista tudását.
A „Nimbus” álmodozó, éteri instrumentális szerzemény rengeteg mellotronhullámmal, a ritmusos, szinte játékos „Festival” pedig – ahol ismét feltűnik némi népi hatás – kopogós tapsot tartalmaz egészen addig a pillanatig, amíg határozottan nosztalgikus hangulat nem költözik a dalba. Az epikus-trubadúros „Silver Peacock” igazi mellotron-csemege és a fenomenális vokális harmóniák diadala egy fenséges refrénen keresztül; újabb Beggars Opera-örökzöld volt, és a „Time Machine” mellett a „Waters of Change” második legjobb alkotása. A titokzatos hangulat és a fantasy-s, „arturiánus” szöveg még ma is lenyűgözi a varázslókkal, sárkányokkal és kardokkal átszőtt szimfonikus prog minden rajongóját. A rövid, akusztikus instrumentális „Impromptu” szép, pasztorális színezetű felvezetés volt a záró eposzhoz, a „The Fox”-hoz. Ez utóbbi főként hosszabb instrumentális szakaszaival nynyűgöz le, ahol finom szimfonikus hangszerelések és megvastagított basszusvonalak uralkodnak, miközben az agresszívebb váltások kiterjedt Hammond-orgonázással és Griffiths energikus éneklésével gyakran adnak helyet a nosztalgikus többszólamúságnak és az epikus mellotronhullámzásnak.
A Beggars Opera a „Waters of Change” albummal, amelyen minden szám rendkívüli lelkesedéssel született, diszkográfiájának koronaékszerét alkotta meg, és olyan lemezt, amely a híresebb szimfonikus progrock kortársak legjobb munkáival is felveheti a versenyt. Kár, hogy a „Time Machine” rövid életű sikerét nem tudták jobban kamatoztatni; ha nem, a dolgok talán egészen másképp alakulnak, és ma a legjobban tisztelt progrock-zenekarok közé tartoznának. Sajnos a klasszikus felállás Griffithsszel az éneknél csak a következő albumig, a „Pathfinder”-ig maradt együtt, utána számos tagcsere és a „rendszer” fokozatos szétesése következett, ami már az elég gyenge „Get Your Dog Off Me!” (1973) esetében is nyilvánvaló volt, ahol egyre gyorsuló ütemben vesztették el alkotói iránytűjüket.
szerző: Peter Podbrežnik
számlista:
1. Time Machine
2. Lament
3. I’ve No Idea
4. Nimbus
5. Festival
6. Silver Peacock (Intro)
7. Silver Peacock
8. Impromptu
9. The Fox
Beggars Opera:
Martin Griffiths – ének, tehéncsengő
Ricky Gardiner – elektromos és akusztikus gitár, kísérővokál
Gordon Sellar – basszusgitár, akusztikus gitár, kísérővokál
Alan Park – orgona, zongora
Virgina Scott – mellotron, kísérővokál
Raymond Wilson – dob, ütőhangszerek
vendégzenész:
Marshall Erskine – basszusgitár, fuvola a „Festival” című számon
