Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Omen
Kiadó: Metal Blade Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 44:13
Értékelés: 4.5/5
Igen. A Metal Blade Records lassan tényleg valóra váltja a régóta beharangozott „fenyegetését”: bakelit- és digipack CD-kiadások sorozatával hozza vissza azokat a veterán, sőt úttörő metalbandákat, amelyek a nyolcvanas években a kiadó szárnyai alatt dolgoztak, és munkásságukkal örökre rányomták bélyegüket a világ metaljának arculatára. Tavaly már újra megjelent a Slayer első három albuma az első koncertlemezzel együtt, idén pedig az Omen első három albuma következik. A harmadik, „The Curse” (1986) újrakiadására felkerül az 1987-es „Nightmare” EP is, míg a második album, a „Warning of Danger” (1985) és a debütalbum, a „Battle Cry” (1984) – amelyről most szó lesz – extra dalokkal bővül.
Az Omen nem sokkal az NWOBHM nagy-britanniai berobbanása után bukkant fel a láthatáron. A mély rajongás azok iránt a zenekarok iránt, akiket a brit metal új hulláma valóságos kis óceánnyi mennyiségben szórt ki magából, már a csapat első stúdióalbumán azonnal érezhető, rögtön a hihetetlenül fülbemászó nyitódal, a Death Rider első ütemeinél. A „Battle Cry” tíz kiváló, ósdi hangzású metalrombolóból álló hihetetlen elegy, amelyek kibontakozó ütőerejükben azonnal ragadozóan és fülbemászóan szólnak (olyan zseniális riffek szőtték át őket), az Omen pedig mindehhez a lemezen leplezetlen adag epikusságot, bombasztot és vészjósló, azaz okkult drámaiságot ad, amely a misztikum pillanataival is kacérkodik.
Bár a robbanás elsőre ismét Nagy-Britanniában történt, az észak-amerikai kontinens korai heavy metal bandái úgy döntöttek, hogy ezt a brit lendületet átültetik a saját zenei nyelvükbe: a lehető leggyorsabban játsszák le az anyagot, és nem baj, ha a nagyon muzikális felépítést, amelyet a brit és európai zenekarok mindig hűen követtek, olykor félhangos megoldások váltják fel a vezérfrázisokban. Ezek a korai speed és thrash metal alapvető kiindulópontjai.
Az a stílus, amelyet az Omen a debütálólemezén bemutatott, különleges. Akkoriban még nem volt sok metalt játszó zenekar. Konvergensen fejlődtek, vagyis azonos időben és térben, ezért mindegyik önálló identitást hordozott, és legfeljebb a hatásokat, a régebbi bandák iránti rajongást lehetett kiérezni belőlük. Az amerikai csapatok közül az Omen valóban inspirálódhatott akkoriban a Manilla Roadból: a sötét, epikus bombaszt és a misztikus atmoszféra – még ha a Manilla Road kompozíciós és produkciós szempontból egészen más módon érte is el ezeket – a két zenekar 1983 és 1987 közötti termékeit összevetve rokon hangulatot teremtett. Az Omen egyébként önállóan, de konvergensen fejlődött a többi zenekarral, azaz az észak-amerikai kontinens kortársaival. Stílusát tekintve „epikus metal vonaluk” a Cirith Ungolhoz, a Tyranthoz, a Lady Killerhez, a kanadai Swordhoz hasonlítható, de érdemes megemlíteni a Savatage első két stúdióalbumát is, és így tovább… Az Omen debütalbumának hangzása ugyanakkor stílusában még mindig közelebb áll az észak-amerikai kontinens korai heavy metaljának vonalához, amely a Judas Priestből merített (a Pantera első három albuma, a TT Quick első mini albuma, majd a Liege Lord, a Fortress, a Malice…), mint ahhoz a vonalhoz, amely (az Iron Maiden iránti rajongás mellett) érezhetően „bonyolódni” kezdett – ezt a vonalat képviseli például a korai Fates Warning és a Queensrÿche.
Itt meg kell említeni még egy, az Omen debütalbumával csak feltételesen összebékíthető zenekart, amelyet a háborús tematika és a Conan-féle eretnekség megszelídítetlen vadsága vonzott. A Manowarról van szó. Nekik 1984-ig, amikor az Omen épphogy eljutott az első stúdióalbumig, már három lemez volt a zsebükben, a negyedik pedig még az év vége előtt megjelent.
Az Omen már a debütálással is öntörvényűnek hatott: kiváló esztétikával vitte be metalnyelvezetébe az epikus látképek vadságát, ahol a kardcsatározás széles csengése visszhangzik, a kiontott vér pedig végtelenül megáradt, tajtékzó vadvizekben zubog. Eredeti (primitív), nyers, muzikális, agresszív, koszos,… Kiváló vezérgitárfrázis-készlet, amely tíz tökéletesen ható dalt hozott, és gyakorlatilag az amerikai metal korai korszakának egyik legnagyszerűbb klasszikusát szülte. Az i-re a tetőt J.D. Kimball sajátos, időnként jellegzetesen recsegős, sőt rekedtes hangja teszi fel – az énekes sajnos 2003 óta nem él –, és csak mélyíti az albumon megteremtett drámai színház vészjósló hangulatát, amelyet az okkult pillanata itat át.
Bár a „Battle Cry” már 2005-ben kapott egy kisebb példányszámú újrakiadást, ez a mostani – a hangzáselemek kontrasztosabbá tételét (remaszterelést) leszámítva – semmi újat nem hoz. Rákerült megint ugyanaz a két bónuszdal. Az egyik a kiváló menetdal, a Torture Me, amely 1984-ben csak a kultikus „Metal Massacre” válogatássorozat ötödik részén szerepelt (egyebek mellett a Voivod, a Fates Warning, az Overkill és a Metal Church társaságában). Ezúttal ez a remek szerzemény az album dallistájának közepére került, a végére pedig felkerült a Battle Cry klasszikus élő változata, amelyet 1986-ban rögzítettek a zenekar San Antonio-i koncertjén.
A „Battle Cry” olyan album, amely különleges helyet foglal el a metal univerzumában. Ezzel és a rá következő két lemezzel az Omen beírta magát a metal történetébe, és az azóta eltelt évek során hagyatékával hatott a fiatalabb zenei generációra. Így például a „Wargods of Metal” (1998) albumon a német Sacred Steel dolgozta fel az Omen-debütalbum címadó dalát, nemrég pedig ugyanezt a dalt vette elő a jóval fiatalabb amerikai „epic savage metal revitalista” Visigoth is.
Mi marad hát zárógondolatként? Szeretnéd érezni az elpusztíthatatlan parázs bátorságát és az eredetiség, az originalitás múlhatatlan szenvedélyét, ahogyan azt az Omen több mint harminc évvel ezelőtt kiadott debütalbuma rögzíti – az a zenekar, amely látnoki erejével akaratlanul egyengette a heavy metal alműfaji sokszínűsödésének kiindulópontjait? Ne gondolkozz kétszer: ennek az albumnak ott a helye a kedvenc metallemezeid személyes gyűjteményében.
Omen – „Battle Cry”, 1984 (teljes album):
https://www.youtube.com/watch?v=M6uYgGbUnDE
Felállás
J.D. Kimball – ének
Kenny Powell – gitár
Jody Henry – basszusgitár
Steve Wittig – dob
Produkció
Bill Metoyer
Dallista
1. Death Rider
2. The Axeman
3. Last Rites
4. Dragon’s Breath
5. Be My Wench
6. Torture Me*
7. Battle Cry
8. Die by the Blade
9. Prince of Darkness
10. Bring out the Beast
11. In the Arena
12. Battle Cry (élő változat)*
*…bónuszdalok
