Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4/5
A Barclay James Harvest azon zenekarok egyike volt, amelyek egy sor kiváló alkotás ellenére – melyeket többnyire kivételes kifinomultság, magas fokú dallamosság, gyönyörű hangszerelés és szépséges harmóniák jellemeztek – arra voltak ítélve, hogy zenei teljesítményükért ne kapják meg az igazi elismerést, pedig hatásuk a rockzene fejlődésére a mai napig érezhető. A BJH az általános mellőzöttség (főleg hazai pályán) ellenére is nagy zenekar marad, amely legjobb munkáinak többségén csodálatos elegyét ápolta az ütős hard rocknak, az angol folklór pasztorális elemeinek és a zenekari hangszereléseknek; ezeket általában az epikus és a melankolikus hangulat váltakozása jellemezte, pozitivista szemléletű költészettel párosítva. A BJH egyúttal az elsők között volt, amelyek legjobb lemezeik nagy részén sikeresen működtek együtt saját zenekarral, amelyet a karmester, Robert Godfrey (The Enid) vezetett. Ez a kombináció a legtöbb munkájuknak kivételes, rájuk jellemző varázst adott, amely a hallgatót könnyedén elröpítette egy misztikus, idealista világba, örökzöld síkságok, erdők, folyók és lápvidékek közé, ahol pillangók röpködnek – ők egyébként a zenekar egyik felismerhető jelképe (legalábbis a borítókat nézve).
Nos, éppen egy láp közelében, egy kis stúdióban kezdte meg a zenekar profi pályafutását a 60-as évek végén. A 60-as években már felvettek néhány ötlettelen, a kereskedelmi sikerre hajtó kislemezt, amelyek közül a pattogós „Brother Thrush” járt az élen, de egyik sem hozott nagyobb sikert vagy ismertséget. Korai szakaszukban a The Beatles és a Bee Gees pop rockja érezhetően hatott rájuk, kicsit később pedig olyan proto-progresszív bandák, mint a Procol Harum és a The Moody Blues. Utóbbiakhoz sokan még sokáig szívesen hasonlították őket, teljesen tévesen (mintha mondjuk az Uriah Heepet a Deep Purple-lel vetnéd össze), hiszen két merőben más zenekarról volt szó. Az első kislemezek megjelenése után hamarosan elhagyták a popos hajlamok nagy részét, és egy kissé nyersebb, ám egyben súlyosabb hard rockos hangzás felé fordultak, pasztorális motívumokkal és hangulattal ötvözve. Ehhez gyakran saját zenekaruk segítségével kifinomult, sőt agresszív zenekari hangszereléseket adtak hozzá. A zenekarral való együttműködés, ami egyébként rém drága mulatság volt, rendkívül bátor lépés volt egy fiatal, tapasztalatlan együttestől, és zenéjük egyik fő bája. Ez a keverék nem mindig sikerült szerencsésen, főleg a korai lemezeken, de amikor eltalálták a helyes egyensúlyt a hard rock, a pasztorál és a zenekari hangszerelés között, az eredmény elképesztően lenyűgöző lett, a kifinomult, szimfonikus progresszív rock minden rajongójának örömére.
A tagok közül kezdettől fogva a hangzás progresszív irányának fő hordozója kétségkívül a billentyűs mágus, Stuart „Woolly” Wolstenholme volt. Woolly minden téren – a zene és a hangszerelések nagy részének megírásával, a billentyűzéssel és az énekével is – oroszlánrészt vállalt a zenekar kalandos alkotásaiból. John Lees gitáros-énekesnek akkor még nem volt elég önbizalma ahhoz, hogy a saját szerzeményeit elénekelje, gitárjátéka pedig bár energikus volt, még gyerekcipőben járt, és csak később fejlődött észrevehetően. Les Holroyd basszusgitáros-énekes is még keresgélte a saját, felismerhető hangszínét, ami a basszusjátékára is igaz, bár zeneszerzőként néhol már szépen megmutatta magát. Mel Pritchard dobos viszont addigra már kiforrott, megbecsült dobos volt (ez abból is látszik, hogy akkoriban a folk rock óriásai, a Fairport Convention is csábította soraiba), és a játékából többnyire érződik, hogy van mit csinálnia.
Az önmagukról elnevezett első albumuk már számos lelkesítő zenekari hangszerelést és kiváló pasztorális elemeket tartalmaz szolid, energikus hard rockos részek mellett, amelyeket később még tovább csiszolnak. Éppen azok a darabok, ahol összeér a zenekari szólam és a féktelen hard rockos energia, a debütalbum fő erényei. Persze látszik rajta, hogy még a kezdetekről van szó, hiszen sok helyen érezhető a nagy naivitás, ám ez végül alulmarad a hihetetlen lendülettel és a rejtett potenciál bizonyítási vágyával szemben, amely már a zenei pálya legelejétől áthatotta őket.
Az ütős hard rock „Taking Some Time On” blues-ízű, energikus gitármotívumokra és az ütőhangszerek érdekes használatára épül, és erős pasztorális hangulat is jellemzi. Rendkívül energikus nyitódal, amely a zenekar keményebb arcát mutatja be. A „Mother Dear” csodálatosan szép pasztorális ballada, amelyet Woolly remekül énekel el, és amely kap egy kis Beatles-es bájt is. Szép akusztikusgitár-motívumok és kiváló zenekari hangszerelések is jellemzik. A mellotron végre nagyszerű módon mutatkozik be a remek „The Sun Will Never Shine”-ban, a depresszióról szóló, mégis pozitív hangulatú dalban, főleg a kiváló refrénben (a dallamos vokális harmóniák remek használata), amely a basszus és az ütőhangszerek érdekes diszharmóniái után bontakozik ki. Lenyűgöző a gitár energikus használata is, amely jól olvad össze a drámai mellotronnal. Egy szám, amely megfelelő promócióval akár sláger is lehetett volna. A „When The World Was Woken” szerzője Holroyd basszusgitáros, akiben érezhető egy kis Procol Harum-os beütés, főleg azokban a részekben, ahol a rendkívül ízléses templomi orgona és Hammond-orgona ragyog, és telibe találja a kompozíció lényegét. A kiváló zenekari hangszerelések széles palettája még tovább növeli a nagyszerűségét. Az album egyik csúcspontja, és a többi dalhoz képest meglehetősen egyedi alkotás. A „Good Love Child” elég ihlettelen, pszichedelikus beütésű hard rock, amelyen erős a The Beatles hatása. A szám egyszerű akusztikusgitár-motívumra épül, van benne néhány jó riff is, de a fő motívuma idővel ismétlődővé válik, és unalmassá kezd lenni. Az album legkevésbé feltűnő darabja, ahol láthatóan megint az ütősebb oldalukat akarták megmutatni, de közben elhanyagolták az újszerűséget. A mellotron teljes pompájában végül a remek balladán, a „The Iron Maiden”-en virágzik ki, amely az angol pasztorális zene minden erényével rendelkezik, és az egyetlen az albumról, amely bekerült a klasszikusaik közé. Woolly finom éneke, a mellotron és a csodálatos pasztorális részek mellett, ahol Les néhány érdekes basszusmenetet is bemutat, a darabot kivételesen varázslatos hangulat díszíti. Következik a leghosszabb szám, amelyet a BJH valaha felvett, a „Dark Now My Sky”, az album nagy progresszív csúcspontja. Ihletét Rachel Carson „Néma tavasz” című könyve adta, amely az ember környezetpusztításáról szól. A szám tele van számos összetett zenekari hangszereléssel, amelyek drámai, sőt fenséges hangulatot teremtenek. Elég komikus és kissé archaikus recitálással nyit: Woolly felolvas egy rövid részletet Shakespeare valamelyik művéből. Ezt hamarosan megfűszerezi a zenekar karmesterének, Robert Godfreynak a mániákus nevetése. Ezután kiváló zenekari részek következnek, amelyek folyamatosan váltakoznak a nyugodt és a drámai szakaszok között, miközben a zenekar rockos oldalának is hagynak lélegzetet. Közülük a középső részben különösen Holroyd éneke és a basszus jó használata, valamint néhány kiváló Lees-féle gitárszólam ragad magával. A második részben fenséges, szinte mennyei összjáték bontakozik ki a mellotron, a templomi orgona, a kürt és a zongora között, amely nagyszerű módon zárja le ezt az epikus alkotást. Kiváló szerzemény, amely azonban a szimfonikus prog rock eposzok terén nem kínál kiemelkedőt. Ennek ellenére a BJH ezzel kétségkívül a végsőkig kimerítette szimfonikus oldalát, olyan mértékben, mint itt, soha többé nem ismételték meg. Az album megjelenésekor úgy tűnt, hogy ebbe az irányba, vagyis a szimfonikus progresszív rock felé indulnak majd el, ahogy sok korabeli zenésztársuk, de aztán soha többé nem vettek fel olyan kalandosan szimfonikus dolgot, mint a „Dark Now My Sky”.
A 2002-es újrakiadás nem kevesebb, mint 13 bónuszszámot tartalmaz. Ezek mind korai felvételeik és első kislemezeik, amelyeket még első kiadójuknál, a Parlophone-nál vettek fel, valamint a BBC rádiója számára készült felvételek. Többségükre erősen hatott a pszichedelia és a pop, és szépen megmutatják a zenekar első lépéseit. Néhány közülük nagyon jó, például a „So Tomorrow”, illetve a „Mister Sunshine”, a „Poor Wages”, a „Brother Thrush” és az „Early Morning” kislemezek. Utóbbi jobb promócióval biztosan nagy sláger lett volna. Ezek a dalok mind nagyon érdekesek a zenekar rajongóinak, mert jól megmutatják, mekkora utat tett meg az együttes a 60-as évektől a debütalbumig.
A „Barclay James Harvest” nagyon jó, bátor és ambiciózus debütalbum. Ha csak két évvel korábban jelenik meg, kiváló zenekari hangszereléseivel akár a progresszív rock történetének egyik úttörő albuma is lehetett volna. Egy akkor még fiatal zenekar rendkívül bátor lépése, amely a zenekar használatával nemesítette a hangzását, és ezzel belopta magát minden zenei ínyenc szívébe. Bár nem klasszikusról van szó, és bár a BJH a jövőben még csiszolni fogja a hangzását és a dallamos hajlamait, és elmélyíti a progresszív vonások többségét, ez egy rendkívül szolid első lemez a rockzene történetének egyik legjobban mellőzött zenekarától, amelyet elsősorban mindazoknak ajánlok, akik egyaránt értékelik a kalandos és a dallamos rockot, amelyet az elejétől a végéig szívvel-lélekkel játszottak el.
Felállás
John Lees – ének, gitár
Les Holroyd – ének, basszusgitár, akusztikus gitár
Mel Pritchard – dob, ütőhangszerek, effektek
Stuart „Woolly” Wolstenholme – billentyűs hangszerek, mellotron, háttérének
A Barclay James Harvest Orchestra, vezényel: Robert Godfrey
Produkció
Norman Smith
Számlista
1. Taking some time (5:27)
2. Mother Dear (3:13)
3. The sun will never shine (5:04)
4. When the world was woken (5:44)
5. Good love child (5:05)
6. The iron maiden (2:39)
7. Dark now my sky (11:54)
Az album hossza: 39:06
Bónuszszámok az újrakiadáson (2002):
Early Morning
Mister Sunshine
So Tomorrow (1968 BBC session)
Eden Unobtainable (1968 BBC session)
Night (1968 BBC session)
Pools of Blue (1968 BBC session)
Need You Oh So Bad (1968 BBC session)
Small Time Town (1968 BBC session)
Dark Now My Sky (1968 BBC session)
I Can’t Go On Without You
Eden Unobtainable
Poor Wages
Brother Thrush
