Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 34:18
Értékelés: 2.5/5
A „Balance of Power” több mint 15 évig viselte a legendás art rock zenekar, az Electric Light Orchestra utolsó albumának címét, egészen addig, amíg a banda váratlanul vissza nem tért a „Zoom” (2001) című lemezzel. Minden nagy birodalom előbb-utóbb eléri a csúcspontját, amelyet elkerülhetetlen széthullás követ. Az ELO, amely az alkotói és kereskedelmi csúcsát a 70-es évek végén érte el, az 1980-as évek közepére minden tekintetben gyors hanyatlásnak indult. Zseniális főnökénél, a énekes-gitáros-producer Jeff Lynne-nél, aki fél lábbal már a szólókarrierjében járt, krónikus hiány lépett fel alkotói ihletből és friss zenei ötletekből. Ráadásul a zenekar többi tagja egyre nehezebben viselte a diktatórikus politikáját. Kelly Groucutt basszusgitáros már a „Secret Messages” turné után úgy döntött, összepakol, miközben az autoriter főnök a dobos Bev Bevant, aki Lynne mellett az egyetlen eredeti tag volt, alig tudta visszatartani attól, hogy végleg át ne szegődjön a Black Sabbathhoz. Groucutt távozása után az volt az általános vélekedés, hogy az ELO-nak vége, Lynne-t azonban szerződés kötelezte még egy ELO-album felvételére.
Lynne, Bevan és Richard Tandy billentyűs összeszorította a fogát, és a néhány számban közreműködő vendég szaxofonossal, Christian Schneiderrel együtt beballagott a stúdióba, hogy felvegyék a 20. század utolsó albumukat. Úgy-ahogy sikerült valamiféle erőegyensúlyt teremteniük (az album címe nagyon is találó), és felvettek egy csomó dalt, amelyek többnyire a melodikus rock és az elektronikus popzene elemeire épülnek. Az albumon nem szerepeltek igazi vonósok, ami nem volt meglepetés, tekintve Lynne megszállottságát, hogy az egész 80-as években szintetizátorossá tegye a hangzásukat. A zenekari hangszereléseket ezúttal is Tandy szintetizátorai váltották ki, és legtöbbször meg sem próbálták vonósokat utánozni. Ironikus, hogy éppen a szintetizátorok romantikus hangszerelései – főleg ha szaxofonnal párosulnak – mentik meg az albumot a teljes égéstől, és némi abból a legendás ELO-féle éteri hangulatból csempésznek bele, amit az aranykorukból ismerünk. Lynne-nek, aki Groucutt helyett az összes basszusszólamot is eljátszotta, igazságtalanságot követnék el, ha nem említeném meg, hogy még mindig kiváló énekes és szolid gitáros volt. Karizmatikus éneke a többszólamú vokálokkal együtt nélkülözhetetlen a hipnotikus, dallamos harmóniák megteremtéséhez, bár érezhető, hogy sok mindent nagyobb lendülettel is felvehetett volna, ha szívvel-lélekkel benne van az ügyben. A szétesőfélben lévő zenekar iránti haragját – amellyel mindent elért, amit akart, aztán hirtelen zsákutcába jutott – szarkasztikus szövegekbe öntötte, amelyek éles ellentétben állnak a legtöbb dal fürge természetével.
A „Balance of Power” fő problémája a zenészek lazasága és ihlettelensége, amely az egész albumon érezhető. A második gond az, hogy védjegyüknek számító szimfonikus hangzásuktól szinte teljesen eltávolodva gyakorlatilag keresztet vetettek a nevükben szereplő „Orchestra” szóra, és hangzásban jószerével a korabeli AOR-zenekarok többségének másolatává váltak. Ezt remekül szemlélteti már a nyitó melodikus rocker, a „Heaven Only Knows”, amely ha nem lennének benne a jellegzetes, „beatlesesen” kétszólamú vokális harmóniák, bármelyik jelentősebb 80-as évekbeli AOR-zenekar számává válhatna. A „So Serious”-ban lazán eljátszadoznak a diszkó elemeivel is, de a melodikus rock és a diszkó keresztezésének ez a kísérlete csak halvány árnyéka a hasonló megoldásoknak a kiváló „Discovery” (1979) idejéből. A rendszer széthullásáról szóló állításom még nagyobb súlyt kap, ha belemélyedünk Lynne szövegébe, amely tükrözi a növekvő csalódottságát a zenekarban, amely világhírnevet hozott neki.
A szarkasztikus „Getting to the Point” című ballada az a pillanat, amikor drámai vokálokon, romantikus billentyűs hangszereléseken és záró szaxofonszólón át egy pillanatra még az egykori zenekari varázs egy darabja is feléled, de ez az érdektelen refrén miatt hamar átmegy átlagosságba. A „Secret Lives” meglehetősen instant AOR-alkotás, amelyen még a jellegzetes vokális harmóniáik sem segítenek, ezért a legjobb minél előbb elfelejteni. A szintipopos rocker „Is It Alright” nem sokkal jobban teljesít, bár hipnotikus refrénjét dicsérni kell. Az album dalai közül szerintem messze a legjobb a kiváló „Sorrow About to Fall”, amelynek sikerül megidéznie a 70-es évek ELO-varázsát. Ennek oka a gazdag éteri hangulat és a hipnotikus dallam, amelyért a szaxofon kiváló fúvós díszítései, a melankolikus szintetizátorrétegek és Lynne remek, a teljes szívét éreztető énekteljesítménye felel. A diszkó ritmikai elemei is ezúttal meggyőzően kerültek a számba.
A „Without Someone” egy újabb nagyon jó alkotás nagyszerű refrénnel, jó gitárszólóval és elbűvölő billentyűrétegekkel. Az én szememben ez a legőszintébb alkotásuk a 80-as évek klasszikus melodikus rockjának keretein belül. Lynne-nek és társainak nyilvánvalóan jobb lett volna, ha az egész albumon megmaradnak ennél a melankóliánál, ahelyett, hogy az igazi érzéseikkel és cinikus szövegeikkel ellentétes, vidám AOR-nótákat erőltettek volna. A „Calling America”, az album egyetlen kislemeze, amely a brit listákon elért némi sikert, ezzel szemben szolid pop rocker, amelyben Tandy meglep a vonósutánzásával. A szöveg egy hűtlen nőről szól, és – akárcsak Lynne legtöbb szövege ezen az albumon – ellentétben áll a dal egyébként kiabálósan vidám természetével. A következő meglepetés az „Endless Lies”, amely a régi jó 70-es évekbeli ELO-kísérletezést idézi, hiszen számos váratlan átmenetet tartalmaz, és billentyűkkel szimulált vonós hangszereléseket. A záró „Send It” komolytalan és érdektelen rock’n’roller a előző, „Secret Messages” albumról ismert „Rock ‘n’ Roll is King” stílusában, amelyen érezni, hogy Lynne alig várta, hogy vége legyen az egésznek.
A „Balance of Power” az erejét vesztő legendás zenekart mutatja be pályája végén, és az egykori nagyszerűségüknek csak halvány visszfényeként hat. A „Balance of Power” kereskedelmi szempontból is megbukott, hiszen a „Calling America” kivételével nem hozott említésre méltó listahelyezést. Lynne belátta, hogy eljött a vég, ezért úgy döntött, hogy eltemeti a lehullott titánt, és a szólókarrierjének szenteli magát. Bev Bevan nem osztozott az érzéseiben. Miután 1988-ban nem sikerült meggyőznie Lynne-t, hogy újra beindítsák a lehullott repülő csészealj üres motorjait, elhatározta, hogy megalapítja az ELO saját verzióját, amelyet jogi okokból ELO Part II-nek nevezett el. Ez a felállás a várakozásokkal ellentétben két érdekes kiadványt hozott létre, amelyek történelmi jelentőségük és zenei természetük miatt az ELO hivatalos diszkográfiájába sorolhatók, de ez már egy másik történet.
Felállás
Jeff Lynne – ének, elektromos és akusztikus gitár, basszusgitár, billentyűk, ütőhangszerek
Bev Bevan – dob, ütőhangszerek
Richard Tandy – billentyűk, szekvenszer-programozás
Christian Schneider – szaxofon
Produkció
Jeff Lynne
Számlista
1. Heaven Only Knows
2. So Serious
3. Getting To The Point
4. Secret Lives
5. Is It Alright
6. Sorrow About To Fall
7. Without Someone
8. Calling America
9. Endless Lies
10. Send It
