Előadó: AC/DC
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 42:11
Értékelés: 5/5
Ez a történet a szenvedélyről és az első szerelemről szól, arról, amit soha nem felejtesz el. A zenekar nevét mindig is villámmal írták, amely kettéválasztja az AC-t és a DC-t, és éppen az elektromosság, az Újvilág e csodálatos találmánya volt az, ami kitisztított bennem minden testi csatornát, és bevezetett a zene világába. Az akkor még mit sem sejtő tinédzser egy pillanat alatt megfertőződött a mamutédes gitárhangzással, a tesztoszteronnal teli szövegekkel és az okkal lázadó, örök rebellis tősgyökeres, hithű hozzáállásával. A lemez, amely addig nyugodt lelkem tükrét fodrozni kezdte, minimalista fekete volt, és akkor még nem foglalkoztatott a keletkezésének tragikus háttere, pedig a zene világában igazi fordulópontot jelent. A Back In Black életem legszebb és legjobb szerencsés véletlene. Derült égből villámcsapásként a tökösség és a szép hangok organikus összefonódásának világába rántott ki a legjobb módon a kényelmes közönyömből, úgyhogy már csak többre és hangosabban vágyhattam! Szemem, gondolataim és fülem az ausztrál jelenségre és a zenekarra szegeződött, amely a hetvenes évek óta formálta a modern rockuniverzum arculatát. A világ megváltozott, és nem volt többé visszaút az elveszett zenei ártatlanság idejébe!
Mit lehet három évtized után még mondani egy albumról, amelyet eladott példányszámban, legyen az bakelit, CD vagy a már rég elfeledett mágnesszalagos kazetta, csak a pop királya előz meg a Thriller legendás lemezével elért mamutteljesítményével, és amiről ne olvastál volna már, vagy tényleg ne fogtad volna fel? Őszintén szólva lassan és áhítattal engedtem magam közel a számomra érinthetetlen zenekar szent területéhez. Sok mindent elmondtak már, de az ok, amiért most mégis a gyűjteményem arany sarkához nyúltam, ahol a csodálatos hangok hordozói laknak, kétségkívül a szenvedély, a szerelem, és mindenekelőtt a szív és a lélek remegése ennyi idő után, amelyet időnek és kornak dacolva még mindig bennem vált ki a világ legnagyobb, legbefolyásosabb és legjobb hard rock zenekara – hölgyeim és uraim: bemutatom az AC/DC epikus nagyságát teljes kifinomultságában és szépségében! Engedjétek meg, hogy írjak pár sort a lemezről, amelyet könnyen a gyerekkorom, az ifjúságom és a mostani, mondjuk úgy, érett éveim soundtrackjének nevezhetnék!
https://www.youtube.com/watch?v=BwxJ46HWXbA
Először soroljunk fel néhány csupasz, de elkerülhetetlen tényt! Ami letépte a fejemet, az az alig több mint egy méter magas karizmatikus gitáros, aki nélkül a rock és a kemény gitárhangzás világa éppolyan üres és kihalt volna, mint a földrengés után lerombolt Fukusima környéke! A bácsi, akinek obeliszket kéne emelni, monumentális szobrot állítani, és minden dicséretet megadni, Angus Young! Az megszállottság nagy része három akkordban és a hangok e kis sorozatába fektetett tökösségben gyökerezik. Az AC/DC mindig is minimalista volt, legalábbis az akkordok számát tekintve, de mindegyik értelemmel és szerető gonddal került a helyére, a zenekar központi tengelye pedig mindig is egy erőteljes, kivételes énekes köré épült. A hetvenes évek elejétől, pontosabban 1973-tól, amikor aranybetűkkel és magas célokkal elkezdődött Malcolm és a megállíthatatlan szólistaisten, Angus Young robbanásszerű útja, már jócskán eltelt az idő. A szerencsés véletlenek Melbourne-ben hozták össze a dinamikus testvérpárt Phil Rudd dobossal (a Coloured Balls egykori tagjával) és Mark Evans basszusgitárossal, a hihetetlen csillagok felé törés azonban csak azzal indult be igazán, amikor a színpadra lépett akkori sofőrjük, a lázadó motoros és szokatlan fából faragott életművész – Bon Scott. A felismerhető hang, a vad élvezkedő és színpadi csábító pózai, mindenekelőtt pedig a gyönyörű nőkről, az italról és a rock’n’roll lelkéről szóló, érzéki és közvetlen szövegek sora vezetett a meredek felemelkedéshez és a megállíthatatlan világsikerhez. Az első lemezekkel – High Voltage, Dirty Deeds Done Dirt Cheap, Let There Be Rock, Powerage – és a diszkográfiájuk addigi leghangosabb és legjobb adujával, a Highway To Hell albummal úgy tűnt, az AC/DC-t semmi sem állíthatja meg. A milliós eladott példányszám először tömte meg alaposan a zsebüket is, de az útjukat a zenei elitbe nem annyira a stúdiómunka, mint a kivételes turnék és a kemény színpadi robot egyengette, a kulisszák mögött pedig az egyetlen balzsam a léleknek és a testnek, vagy inkább az egyetlen menekülőablak a világ nyomása és a kérdések elől, hogy mi repítheti őket még följebb, az alkohol és a többi bódító szer volt. És ebben az ausztrál rockoffenzíva első torka több mint túlzásba vitte! 1980. február 20-át írtunk, amikor a világot megrázta a hír, hogy a fiatal tehetség, Bon Scott eltáncolta utolsó táncát az ördöggel, és brutális piálás után egy barátja autójában a saját hányásába fulladt. Végleg kisiklott az AC/DC szerelvénye? Van remény a visszatérésre?
Bár sokkolva, a fájdalommal és a gyásszal szembenézve, a zenekar megmaradt fiúi a lehetetlen küldetés folytatása mellett döntenek – hogy továbbmennek az égbe, túlszárnyalják a Highway To Hell hihetetlen sikerplatóját, és mindenekelőtt találnak egy méltó, ha nem éppen jobb alternatívát az egykori kivételes alakra. Hogy több mint komolyan gondolják, azt már egy hónappal Bon halála után bizonyítják, amikor a mikrofon mögött kipróbálják a Geordie egykori tagjának, Brian Johnsonnak a reszelős hangját. Kezükbe veszik a Bonnal írt szerzeményeket, és a bahamai hangműhelyben, a Compas Point stúdióban hihetetlen hét hét alatt befejezik a régóta várt folytatást! A Back In Black több slágert és hanggránátot tartalmaz, mint az elődök, az AC/DC vasrepertoárját pedig mostantól olyan örökzöldek gazdagítják, mint a Hells Bells, a Shoot To Thrill, a You Shook Me All Night Long, valamint a gitárok és a szív címadó kanonádja – a Back In Black. És mi olyan kivételes ezen a lemezen, hogy évtizedes rendszeres hallgatás után sem tudom visszatartani a nyálcsorgást és a lelkesedést? Ez a stúdióvarázslat, a tökösség és a nehézsúlyú rock minden bizonnyal legjobb adagjának tiszta kivonata, amit valaha egyetlen helyen meghallgathatsz! Ha kételkedsz, ideje pulzust mérni és újraéleszteni, de előbb jöjjön egy rövid séta a múlt eme műtárgya körül, amely a tízszeres gravitáció ellenére is felemeli a legelkókadtabb copfot is! De figyelmeztetés: ez nem zene a habozóknak, a nyafogó nyápicoknak vagy a képmutató moralistáknak!
https://www.youtube.com/watch?v=9rrqhPmzErc
A nehéz vasütő bevezető csapásait egy bronz templomharang peremén a Hells Bells első gitárriffjei metszik át, amelyek éreztetik a fájdalmat, valamint az elektromos vágyat, hogy tovább haladjunk a fejlődés létráján. A Young fivérek szaftos szinergiája szilárdan kapcsolódik Cliff Williams minimalista és hatékony ritmusához és Phil Rudd dobolásához, aki talán nem a világ leggyorsabb és legjobb dobosa, de az AC/DC-ben úgy ül, mint a ráhúzott kesztyű! Brian Johnson tiszta és erős hangjának első nyilvános bemutatkozása az első versszaktól meggyőző. „I’m rolling thunder, pouring rain / I’m coming on like a hurricane / My lightning’s flashing across the sky / You’re only young but you’re gonna die / won’t take no prisoners won’t spare no lives / Nobody’s putting up a fight / I got my bell I’m gonna take you to hell / I’m gonna get ya, satan get ya / Hells Bells!” ordítja Johnson, te pedig teljesen természetesen felemeled az ördögi, ujjaidból font szarvakat, a sátáni üdvözlést, és kezdesz behódolni a teljes elektrifikációs imperatívusz ritmusának. Angus gitárja még nem bontakozik ki teljes jellegzetes pompájában, amikor az ereidben még édesebben dobol a megnövekedett szívvér- és adrenalináramlás a Shoot To Thrill akkordjaira. A szex és az élvezkedés magasabb fokozatba kapcsol, nehéz ellenállni, és feleslegesen racionalizálod az okokat, miért az AC/DC a kivételes választás, amikor szórakozni akarsz, vagy csak hangosan kimondanád és felfednéd gyönyörűen romlott, perverz gondolataidat!
https://www.youtube.com/watch?v=zuOnGqKL4eQ
„I’m like evil, I get under your skin / Just like a bomb that’s ready to blow / ‘Cause I’m illegal, I got everything / That all you women might need to know / I’m gonna take you down – yeah, down, down, down / So don’t you fool around / I’m gonna pull it, pull it, pull the trigger / Shoot to thrill, play to kill / Too many women with too many pills / Shoot to thrill, play to kill!” Hogy ne pazaroljam az időt és a helyet többszörös verbális orgazmusra, jelezhetem, hogy a folytatásban sem érezni lankadást. A képlet látszólag egyszerű: gitárok, még egy kis gitárszóló, amit tényleg meg is jegyzel, a decibelek csavarása a végletekig és tovább, egy tonna szexepil, epikus szövegsor a szép női testekről, a piálásról, a pillanat élvezetének teljes átadásáról, a kefélésről és a megállíthatatlan vágyról a még után. Ilyen hatást kevés név és zenekar ér el, de az AC/DC a legjobban! „Back in black / I hit the sack / I’ve been too long I’m glad to be back / Yes I’m, let loose / From the noose / That’s kept me hanging about / I keep looking at the sky / ‘Cause it’s gettin’ me high / Forget the herse ’cause I’ll never die / I got nine lives / Cat’s eyes / Usin’ every one of them and running wild” dörög a hangszórókból a Back In Black címadó dal alatt. A Back In Black a kivételes pillanatok vad sorát folytatja az amúgy kissé háttérbe szorult, de semmivel sem kisebb dalokkal, mint a Let Me Put My Love Into You, a Have A Drink On Me, a Shake A Leg vagy a Rock And Roll Ain’t Noise Polution. Nincs habozás és értelmetlen önkielégítés – a lemezen minden célt szolgál, és a maga teljes funkciójában van jelen! Nincs politikával való foglalkozás, sehol sincs világfájdalom vagy melankólia, egy grammnyi sem szolgálja annak sajnálatát, hogy itt és most élünk! A Back In Black úgy búcsúzik és hajt fejet a rocklegenda Bon Scott emléke előtt, ahogy az neki is a legjobban megfelelne. Ősiséggel, sörös élvezkedéssel, soha ki nem elégült szexualitással és szaftos, teljes hangzással az AC/DC megmutatja, hogy a régi romjain, a vastag hamuréteg alatt átkozottul sok élet található. A múlt halála az új évtizedbe született főnix újjászületett szárnyain szárnyal még magasabbra és fényesebben!
https://www.youtube.com/watch?v=oA_ykBPQ9uk
Az AC/DC a kivételes gitárszólók acélos ölelésével és az egyszerű, de hatékony ritmikai metrikával magához húz, és a legkifinomultabb módon kielégít, a Kámaszútra helyett pedig vad penetrációban lesz részed egyenesen a szíved közepéig. Teljesen természetes, hogy a képzeletbeli gyűjteményed legszebb gitárját a kezedbe veszed, kicsiszolod a „duck walkodat”, és magad elé varázsolod akár a kedvenc sztriptízbárod, akár egy stadionamfiteátrum hangulatát.
Senki sem fog szemrehányást tenni, és senki sem küld fölöslegesen mentális vizsgálatra, hiszen „Heavy decibels are playing on my guitar / We got vibrations comin’ up from the floor / We’re just listenin’ to the rock / That’s givin’ too much noise / Are you deaf you wanna hear some more / We’re just talking about the future / Forget about the past / It’ll always be with us / It’s never gonna die / Never gonna die / Rock ‘n’ roll ain’t noise pollution / Rock ‘n’ roll ain’t gonna die / Rock ‘n’ roll ain’t noise pollution / Rock ‘n’ roll it will survive / Yes it will!!!”
Felállás
Brian Johnson – ének
Angus Young – szólógitár
Malcolm Young – ritmusgitár, vokál
Cliff Williams – basszusgitár, vokál
Phil Rudd – dobok, ütőhangszerek
Producer
Robert John „Mutt” Lange
Számlista
1. Hells Bells
2. Shoot to Thrill
3. What Do You Do for Money Honey
4. Givin the Dog a Bone
5. Let Me Put My Love into You
6. Back in Black
7. You Shook Me All Night Long
8. Have a Drink on Me
9. Shake a Leg
10. Rock and Roll Ain’t Noise Pollution
