Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Placebo
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 23:56
Értékelés: 4/5
Ha szóba kerül a Placebo, időgépem fogaskerekei a kilencvenes évekbe ugranak, amikor a tévéképernyőkön a maga szeletét a tortából egy igencsak vérszegény, hermafrodita arckifejezésű, sápadt, kisminkelt énekes hasította ki egy meglehetősen bizarr trióból. Sokáig nem voltam biztos benne, hogy őket tényleg a zenei ihlet hajtja-e, vagy csak a bizarr különcök iránti pillanatnyi megszállottság. Az első, Placebo című lemez, a Without You I’m Nothing, majd a Cruel Intentions után a londoni csodabogarak bebizonyították, hogy az androgün, feminin vokál, a zsíros torzítások és a hipnotikus ismétlés receptjében van annyi tartalom, hogy a Placebót bátran besorolhatjuk azon zenekarok közé, amelyek kinőttek a garázsdrámájuk egyslágeres pillanatainak gravitációs teréből, egzisztenciális lángjuk pedig tovább ég egyetlen felvillanásnál. Molko gyógyszerezős játékai és az önpusztítás borotvaélén való kitartó egyensúlyozás miatt azonban mindig biztonságos távolságban maradtam, a Placebo viszont mégis újra és újra visszatért, mint a múlt nem kívánt, vagy legalábbis kevésbé kívánt visszhangja.
Ezen az úton óriási csalódás volt a 2009-ben megjelent Battle For The Sun, a pályafutásuk legrosszabb albuma. Egy ilyen általános fiaskó és a negatív kritikák lavinája után kevesen merték megjósolni, hogy a Placebo valaha még összeszedi magát. A már százszor hallott minták ismételgetése és a tonnányi generikus szar volt az útravaló a legújabb EP-hez, a B3-hoz, mégis: csodák még mindig történnek. Brian Molko világfájdalma – a narkotikus kábulat vitriolos adagjai és a saját szexualitással vívott dekadens birkózás mellett – a sokkal pontosabban körvonalazott, átkozottul friss mini lemez vezérfonala, amely hosszú idő után valóban elégedett mosolyt csalt az arcomra. A B3 iskolapéldája annak, hogyan kellene szólnia egy kompakt Placebo-lemeznek: erőltetett művészieskedés helyett a Placebo megint élő, termékeny csapatként szól, jól összecsiszolt zenészekkel, akik egy jó dalért a lemez minden pillanatában kiégnének. A teli hangzás pedig az az oldószer, amelyben feloldódnak a korábban felgyülemlett kétségek, kedveseim.
A nyitó B3 hiperenergikus Placebo-szám, amely azt mutatja, hogy Molko nem akar megjavítani semmit, ami nem teljesen romlott el. Az ismétlődő gitárriff és az átkozottul felismerhető, sírós emós vokálocska három hangon, a billentyűk és a versszakok, amelyek egy átkozottul szép refrénbe nyílnak – mindez szépen idézi a múlt legfényesebb pillanatait, én pedig a Filterrel való hasonlóság asszociációjától teljes gőzre kapcsolok. A hangzás teli és robbanékonyan epikus, Molko törékenysége lesz a fő ütőkártya a világegyetem boltozatainak megtöltéséhez. A bombasztikus intro ugyanis – bár hangzásban egy igazi rockbanda és egy Nintendo-konzol keverékére emlékeztet – remek elfordulás a három évvel ezelőtti artsy fartsy kísérletezéstől. Az I Know You Want To Stop már inkább albumtöltelék, a töltelékért pedig a Placebo ezúttal a Minxushoz nyúl (mintha a Siddharta valamelyik Zircus-szám feldolgozására vállalkozna). Nem akarok igazságtalan lenni, de ezt a teljesen elhibázott választást megmenti pár remek gitárfogás (az Edge hangszínfestési koncepcióját idézik az U2 kifestőkönyvéből, csak kevesebb visszhanggal és több torzítással …), így az ezúttal rövid lemez gyenge láncszeme egyetlen szám.
Első hallásra a The Extra után szerettem bele igazán a lemezbe: a hangpalettát az akusztikus hangzás, a dobok és a megrázó vokál erős keverése egészíti ki. Molko azt kérdezi, hogyan szeressen egy világban, ahol a saját filmjében csupán statiszta, az érzelmi kitörést pedig ezúttal nem teszi tönkre giccses rétegezéssel, hanem hagyja lélegezni a dalt, tehermentesebb tüdővel. Ezúttal tényleg a kevesebb a több, a melankolikus megoldás erősen megrázza a hallgatót, és az elidegenedett műholdat visszaviszi a helyes pályára, a Placebo pedig baljósabban és sötétebben folytatja zenei elbeszélését. Az I.K.W.Y.L. fokozatosan szövi a fenségét: a statikától átitatott hangzás gitárvisszhangja után Molko hangja lassan és ízlésesen emelkedik. Az énekes teljesítménye a lemez legerősebb ütőkártyája, de Stefan Olsdal basszusjátékának finomságát sem hanyagolnám el, az újonc Steve Forrest pedig jó cserének bizonyul a dobok mögött, hiszen a Placebo organikusan összeforrottnak és összeszokottnak hat. Molko kontrolláltabban tartja feszültségben a dühét, az érettség pedig az utolsó briliánsból is árad, ebből a valóban remek kirándulásból a múltba. A Time Is Money a kivételes, 7 perces záró pillanat, ez a régóta várt bizonyíték a legnemesebb zenei ihlet feltámadására. A lassú építkezés és az órától való megszabadultság nyugtató érzése valóban páratlan. Az idő, a háborúk és a félelmek gyönyörű lírai szövevénnyé fonódnak, Molko pedig a megváltás után énekel, miközben maga Jézus halad a pusztító hadigépek egész felvonulása előtt. Egyetlen érintéssel profánná és evilággá változtatja a szakrális képeket, a tökéletesség ragyogó világának idealizált képeit pedig porrá és hamuvá zúzza. Gyönyörű! Ráadásul a zene, a szöveg és az üzenet együtt ezúttal olyan, hogy tőle legalább egy kicsit becsiccsentetek!
A konformizált forma szürreális szépsége a Placebónál a lemez legszebb pillanatában olvad össze, aminek köszönhetően a hetedik albumra várakozás kicsit könnyebb, és főleg értelmesebb lesz. Még ha le is írtátok őket, azt javaslom, tartsatok fenn egy kis helyet a szívetekben arra is, hogy az új, újjászületett Placebóba akár egy kicsit bele is szeressetek. Én megtettem, és hálás vagyok érte, hogy egykor, a távoli 1996-ban, a tévé előtt ragadtam, meghallgattam a londoni különc triót, azon tűnődtem, hogy az énekes pasi-e vagy csaj, kételkedve hallgattam őket, és a pávakodó felszínesség rétegei alatt megtaláltam azt a valamit, aminek köszönhetően a Placebo kifaraghatta a saját zenei fülkéjét. Saját gondolataik és életük acélszerkezeteit legalább a zenéjükben átlátszóan viselik a vállukon ma is, és mindeközben nem romlottak meg, sőt – néhány kitérővel – még javultak is! Pótszert erre senki más nem tud nyújtani – nos, az ilyen élvezet szuverén kínálói manapság átkozottul kevesen vannak, legyünk őszinték! A B3 kétségkívül olyan lemez, amelyet ezért is még sokszor szívesen meghallgattok!
Felállás
Brian Molko – ének, gitár, basszusgitár, billentyűk
Stefan Olsdal – basszusgitár, gitár, billentyűk, háttérvokál
Steve Forrest – dob, ütőhangszerek, háttérvokál
Produkció
David Bottrill, Adam Noble, Placebo
Számlista
- B3
- I Know You Want To Stop
- The Extra
- I Know Where You Live
- Time Is Money
