Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: München / Backstage Werk / Németország
A koncert dátuma: 2014. szeptember 30.
Nézőszám: 1300
Jegyár: 34,00€ (a koncert napján)
Ha szeptember utolsó keddjén a négykerekű bádogdobozok hosszú sora főleg a német Schalke és a mi Mariborunk közti Bajnokok Ligája-meccs miatt kígyózott hazánkból Németország felé, nem csak a lilák szurkolói indultak útnak a mindig virágzó gazdaság földjére. A Triglav alatti országból legalább hárman a keddi estét egy koncertélménynek szántuk a bajor főváros szívében. A Backstage Werk klub, amely érkezésünkkor a „tett színhelyén” már teli társasági tüdővel lélegzett, a „Space Police: Defenders of the Crown” turnénak adott otthont, amely egy fedél alá hozta a német heavy és power metal három képviselőjét. Pontosan ezért bukkan fel ott a Rockline is!
Nem sokkal nyolc óra után Starchild nyitotta meg az estét, az újonnan alakult német heavy metal csapat, amely idén önmagáról elnevezett debütalbummal hívta fel magára a figyelmet (a kritikát itt találod). Egy friss projekt nem engedhet meg magának önálló hazai turnét, előzenekarnak viszont kiválóan beváltak az Unisonic és az Edguy előtt, hiszen a saját DNS-ükben is ott a metal, ami minden német heavy metal iskola rajongóját meggyőzheti. Hogyne, amikor a ritmusszekciót Jens Becker (Grave Digger) basszusgitáros és Michael Ehre (Gamma Ray) dobos adja. A zenekar fő arca azonban mégis másutt keresendő. A karmesteri pálcát Sandro Giampietro tartotta a színpadon: énekes, alkalmi gitáros és vitathatatlan színpadi motor, aki a mindössze fél órás fellépés alatt magasan lobogtatta a zenekar zászlaját. A fiatal Dennis Hormes dallamos gitárvonalai a harmonikus, többszólamú refrénekkel együtt adták az új, klasszikusan szóló német heavy metal formáció tiszta vérvonalú gerincét. Kérdés, hogy lesz-e még alkalmunk élőben elcsípni őket. A Starchild az önmagáról elnevezett számmal zárt, a közönség hangos reakciója pedig elég bizonyíték volt rá, hogy Giampietro és társai jó irányba rúgják a labdát.
Másodikként az Unisonic mutatkozott be a bajor közönségnek, a metalvilágban mindössze néhány éves tapasztalattal is jól ismert kvintett. Az Unisonic a német hard rock-heavy metal közeg rókáiból áll, ezért a közönség már két évvel ezelőtt, az önmagáról elnevezett debütalbum megjelenésekor a magáénak érezte őket. A karaván azonban haladt tovább, és az Unisonic idén friss vasat kovácsolt: kijött a második albumuk, a „Light of Dawn” (a kritikát itt találod). A felvételről szóló intro után a zenekar tagjai elfoglalták helyüket a színpadon, az igazi robbanást pedig az első sorokban a kilenc órára már zsúfolt Backstage klubban Michael Kiske, az első „csalogány” színpadra lépése hozta el, akinek hangja a nyolcvanas évek második felében vált halhatatlanná a kultikus Helloween-klasszikusokon. Az Unisonic dallamos hard rockot és heavy metalt játszik, itt-ott dupla basszusdobos rohamokkal, és ez az energikus kombináció rögtön a For The Kingdom című számmal ütött először. Az ezerfős tömeg a szünetekben azt skandálta: „Kiske, Kiske”, ami még jobban felturbózta a frontember játékát, aki az Exceptional refrénjében magas regiszterben villogott. Az Unisonic jól megkent koncertgépezetként működött, amelynek a profizmus mellett a hecc sem idegen: a mindig mosolygós Kai Hansen a koncert közepén kitett lábat Kiskének, az viszont nem dőlt be a tréfának. Épp a Hansen / Mandy Meyer gitárpáros (utóbbit néhány hónapja ugyanebben a klubban láttam a legendás Krokus gitárosaként) felel a nagyoktános hangszeres futamokért és az ügyesen elhelyezett fülbemászó refrénekért, ezek az Unisonic-szerzemények csúcspontjai. Az is örömteli, hogy a kvintett repertoárját két kiadott album után is szinte kizárólag saját dalok adják, amelyek közé a zárás előtt beékeltek egy Helloween-slágert, az I Want Out című számot. Ötödik sebességben, kéziféktól mentesen nyomták, így a Helloween mai unalmas előadásaival ellentétben pont fején találta a szöget, és tökéletes kikapcsolódást nyújtott az est fénypontja előtt. Fénypont? Sokaknak az Unisonic már az volt!
A legnagyobb időkeretet a turné gazdái, az Edguy kapták, a szimpatikus német power metalosok, akik a metalvilágban mindig is különcnek számítottak. Az Edguy idén új albumot adott ki „Space Police: Defenders of the Crown” címmel (a kritikát itt találod), amellyel visszatért klasszikus hangzásához, és több mint tíz év legjobb lemezét tette le az asztalra. Az albumot népszerűsítő turnéval ősszel végigdúlják Európát, a hozzánk legközelebbi állomás pedig éppen München volt.
Az Edguy az aktuális album friss anyagával nyitott, és gyorsan megmutatta, hogy kiválóan összeszokott csapat. A hangzás frissessége (igaz, billentyűs alapokon át) és az elöl álló gitárosok élő vokálvonala Tobias Sammettel a közepén a címadó Space Police refrénjének megragadó erejével könnyedén megtöltötte a tömött klub ajkait. Egy rövid visszatekintés után az előző évtizedbe az Out of Vogue (a „Rocket Ride” albumról, 2006) című számmal aztán elkezdődött az igazi buli! Sammet frontember, aki közismerten kezében tartja a közönséget, a dalok között csak úgy ontotta a poénokat, és az anyanyelvén szórakoztatta a jelenlévőket. A dumálással nincs semmi baj, amíg át nem lépjük az egészséges józan mérték határát. A közönség felpörgetése a koncert vége felé már nyúlt, mint a rétestészta, Sammet egy-két dalnyi közös időt ellopott, ami az önálló Edguy-koncerteken úgy tűnik, bevett gyakorlat. Mivel a hangja még mindig nagyon jó formában van, amit a Babylon végén az égbe szökő sikollyal be is bizonyított, az időlopásra (egyelőre) még nincs szükség. De nem baj, a showman-hozzáállás a közép-németországi kvintett egyik ismertetőjegye, és főleg a gyengébbik nem körében talál termékeny talajra, akik az Edguy-koncerteken arányaiban nagyobb számban vannak jelen, mint a legtöbb más metalrendezvényen. Tobias Sammet első számú színpadi szereplőként kidolgozott, karizmatikus stílust képvisel, amelyben egyetlen mozdulatot sem tesz véletlenül. Született vezéregyénisége elnyomta a zenekar többi tagját, így Bohnke dobszólóját leszámítva a másik három hangszeres tag közül egyikük sem kapott elég mozgásteret arra, hogy megmutassa magát.
A közönség kedvencei közül a Superheroes, a Vain Glory Opera és a mindig érzéki Land of the Miracle emelkedett ki. Bár az Edguy egyszerű, sőt naiv szövegvilággal dolgozik, dalaik a zenekar humoros hozzáállásával párosulva első hallásra karmaik közé ragadják a hallgatóságot a dallamos fülbemászóságukkal. A néhol már-már operettes hozzáállás csúcspontját Falco Rock Me Amadeus feldolgozása hozta el, amelynél százával lendültek a levegőbe az ökölbe szorított kezek, és spontán követték a refrént. Szokás szerint az Edguy a legjobbat a végére tartogatta! Az adrenalinláz a csúcsra hágott, amikor megrengették a Backstage-et a Tears of a Mandrake-kel, a ráadásban pedig a Lavatory Love Machine-nel és a King of Fools-szal. A négy égtáj felé látott elégedett arcokból ítélve a jókedvű Edguy-mulatság levette a lábáról a pénzes német közönséget, így a zenekar saját ígérete szerint hamarosan visszatér a bajor fővárosba. Higgyétek el vagy sem, a több mint két évtizednyi pályafutásuk alatt ez volt az első önálló fellépésük Münchenben: korábban ebben a kétmilliós városban csak a rock óriásainak (Aerosmith, Scorpions, Deep Purple…) játszottak előzenekarként.
Setlist
EDGUY:
1. Love Tyger
2. Space Police
3. Out of Vogue
4. Superheroes
5. Defenders of the Crown
6. Vain Glory Opera
7. Drum Solo (Imperial March (Darth Vader Theme))
8. Ministry of Saints
9. Rock Me Amadeus (Falco cover)
10. Babylon
11. Land of the Miracle
12. Tears of a Mandrake
—ráadás—
13. Lavatory Love Machine
14. King of Fools
UNISONIC:
1. Venite 2.0 (intro)
2. For the Kingdom
3. Exceptional
4. Star Rider
5. Your Time Has Come
6. When the Deed Is Done
7. King for a Day
8. Throne of the Dawn
9. I Want Out
10. Unisonic
STARCHILD:
1. It’s My Race
2. Runner
3. Eyes of History
4. Still My Planet
5. Reaching the Land
6. Starchild Theme (intro)
7. Starchild
Képgaléria
