Szerző: Rok Klemše
Az interjú dátuma: 2007. november 9.
Egy zenei legendával, a világ egyik legjobb basszusgitárosával beszélgettünk a Devil’s Slingshot koncertje előtt a karintiai Velden am Wörthersee-i Bluesiana klubban. Billy Sheehan neve tiszteletet parancsol, de a Talas, a Niacin, a Mr.Big és Steve Vai zenekarainak ikonja valójában rendkívül szellemes, középkorú úriember, hihetetlenül szórakoztató és szerény beszélgetőpartner, akivel gond nélkül elcsevegtünk volna hajnalig. Billy gitárral a kezében érkezett az interjúra, és a kérdések közben játszott is nekünk pár derekas dolgot. Hölgyeim és uraim, Billy Sheehan!
RockLine: Közeledtek a Devil’s Slingshot-turné végéhez. Hogy alakult eddig?
Billy: Szuper, nagyon jól szórakozunk, de sokat is dolgozunk. Rengeteg koncertet toltunk le, azt hiszem, tizennégyet egymás után. De remek, szuper a csapat, kényelmes a busz, és mindenhol nagyon melegen fogadtak minket. Fantasztikus! (a pincérnő épp ebben a pillanatban hozott friss sört). Nézzétek csak ezt a gyönyörű pincérnőt, aki az imént szolgált fel nektek egy kiváló, nagy, hideg sört. Nincs ennél szebb, igaz?
RockLine: Hol volt a legjobb játszani? Inkább a nagyobb csarnokokat szeritek, vagy a kisebb, bensőségesebb koncerteket, mint a mai?
Billy: Hát persze. Játszottam a világ legnagyobb csarnokainak egy részében: Tokyo Dome, Osaka Dome, Madison Square Garden, a Los Angeles-i Forum, Royal Albert Hall… Számtalan hatalmas helyen. Ezeket a koncerteket teljesen felszabadultan nyomod le, semmi nyomás nincs rajtad, hiszen az embereket valójában nem is látod, olyan nagy a tér. A Rolling Stonesszal játszottam a Tokyo Dome-ban, és egyetlen arcot sem tudtam kivenni. Itt viszont az emberek szó szerint belém lihegnek, és én ezt a közelséget nagyon szeretem. Tegnap Rómában játszottunk, és a nép szinte fent volt a színpadon, még korlát sem volt, ami nagyon tetszett, mert az csak távolságot teremt. A végén szívesen odanyújtom a basszusomat az embereknek, hogy lejátsszanak pár hangot. Szeretem a kisebb klubokat, ilyen helyeken nőttem fel, ez is az örökségem része. Logikus, nem?
RockLine: Persze!
Billy: Nagyszerű ugyan olyan csarnokokban játszani, ahová 80 ezer ember fér be, és dollárezreket keresni, de az igazi megelégedettséget a zenész innen kapja (gitáron játszik). Innen jön a boldogságom 99%-a: hogy nyugodtan leülhetek egy gitárral vagy basszussal a barátaimmal, és együtt énekelhetünk. Ha most mondasz bármilyen igazi számot – Bowie, a Stones, a Beatles, a Zeppelin –, szívesen eljátszom. Ha próbára akarsz tenni, csak tessék.
RockLine: Hm… Mondjuk valamit a Led Zeppelintől.
Billy: (már játszik)… Ezt egész éjjel csinálhatnám (nevet). Ez az életem olyan nagy része, ez a hely ma este ideális!
RockLine: Ha már az imént eljátszottál egy kis Zeppelint, mit gondolsz a reunion koncertről?
Billy: Amíg ott van John Paul Jones, addig örülök. Amikor csináltak pár dolgot nélküle, elég ideges voltam. Szerintem ő a banda egyik legfontosabb tagja és a világ egyik legjobb basszusgitárosa. Ráadásul a mellotronja és a B3-asa fantasztikus. Az egyik legjobb rockzenész, pont.
RockLine: Kiket sorolsz még a példaképeid vagy a kedvenc zenészeid közé?
Billy: Úgy, milliónyian vannak.
RockLine: És ha csak hármat kellene mondanod?
Billy: Lehetetlen! (nevet) Mondjuk Paco de Lucia, Oscar Peterson és Jimi Hendrix.
RockLine: Hogy sikerül összehangolnod az összes projektedet, amelyekben játszol – Niacin, Devil’s Slingshot, Steve Vai?
Billy: Nem nehéz, néha csak az a baj, hogy megjegyezzem az összes számot. Tavaly hét különböző turnén játszottam, hét teljesen különböző zenésszel. Ez elég megterhelő volt, mert rengeteg számot kellett megjegyeznem. Most már könnyebben megjegyzem a dolgokat, és nem olyan nehéz többféle dolgot összehangolni. A Devil’s Slingshot elég sokban eltér a többi projektemtől, általában énekelek is, ami ritmikailag elég nagy kihívás.
RockLine: Tonyt régóta ismered?
Billy: Igen, 1985 óta, amikor csatlakoztam David Lee Rothhoz, és közben játszottam Tony első lemezén is, azt hiszem, épp akkor vettük fel David Eat ‘Em and Smile albumát, nem emlékszem pontosan. Tony albumára viszont emlékszem, az egyik kedvencem, és ma este eljátszunk róla néhány számot is.
RockLine: Mekkora kihívás Hammond B3-on játszani a Niacinben, vagy gitáron a Devil’s Slingshotban?
Billy: Nekem majdnem ugyanaz, mert abban az időben nőttem fel, amikor a Hammond B3 majdnem olyan fontos volt, mint a gitár, talán még fontosabb is. Valaha a zenében az volt a szabály, hogy gitár nélkül lehetett játszani, Hammond B3 nélkül viszont nem. Egyszerűen minden bandának kellett egy Hammond B3, nélküle nem is léteztek volna. Főleg a 60-as években, és a 70-esekben is, például a Led Zeppelin, a Deep Purple, Hendrix az Electric Ladylandon, a Traffic, a Jethro Tull. Nekem tehát nincs nagy különbség, szerintem a B3 elég „gitáros”. A B3 hatott a gitárra, a gitár pedig a B3-ra.
RockLine: Hogyan jött létre egyáltalán az együttműködés a Devil’s Slingshotban Tony MacAlpine-nel és Virgil Donatival?
Billy: Nagyrészt ez az ő bandájuk, rengeteget játszanak együtt más zenekarokban is, meghívtak erre a turnéra, és szívesen mentem. Egyébként nagyjából az ő bandájuk, a névtől a számokig.
RockLine: Valójában a következő kérdésem az album címéről, a Clinophobiáról szól (az alvástól való félelem – a szerző megjegyzése). Miért ez a cím?
Billy: Fogalmam sincs (nevet). Csak azt tudom, hogy az alvástól való félelmet jelenti.
RockLine: Jelenleg a saját új lemezeden dolgozol a jövő évre…
Billy: Igen, épp most fejeztem be a dobok felvételét, jön még a gitár, a basszus és az ének, és lesznek különleges vendégek is.
RockLine: Nem árulhatod el, kik azok (nevet)?
Billy: Dehogynem. A dobos Ray Luzier, aki az előző lemezemen, a Cosmic Troubadouron is játszott, és az Army of Anyone-ban is dobol a Stone Temple Pilots srácaival. Nem tudom, hogy már bejelentették-e, hogy ő a Korn új dobosa. Kiváló dobos! Ha hazaérek, folytatom, remélem, karácsonyra kész lesz az album, a jövő év elején jelenik meg. Az album címe még nincs meg, de nem Clinophobia lesz, azt már elhasználta Tony (nevet).
RockLine: Tíz nappal ezelőtt itt játszott Ritchie Kotzen, a Mr. Big-es kollégád. Tartjátok még a kapcsolatot?
Billy: Igen, persze, nagyon gyakran beszélünk, egészen közel hozzám él.
RockLine: Mesélnél arról, mi a különbség a régi koncertek, amikor először léptél nagy színpadra, és a mai koncertek között?
Billy: Amikor elhagytam a Talast, felhívott David Lee Roth, otthagytam Buffalót, és rögtön platinalemezek és videóklipek közepén találtam magam. Az eredeti gitáros Steve Stevens volt, de nem vált be, és én Steve Vait javasoltam. Mindenki azt hiszi, hogy először Steve jött, aztán én, de fordítva volt. Aztán megalapítottam a Mr. Big-et. A nagy színpadok legnagyobb különbségei a kis különbségek. Ha nagy színpadon állsz, semmit sem hallasz, és ha a dobos az „egy, kettő, három”-mal jelez, azt egyáltalán nem hallod, ezért minden szám egy dobos „lickkel” indul. Ezt a Talasszal tanultuk meg, amikor a Van Halen előtt játszottunk. A színpadon az ember gyorsan megtanul ilyesmit. Amikor még a Talasban voltam, elég sok nagy bandával játszottunk, UFO, Aerosmith, Blue Oyster Cult… Egyszer Pat Travers előtt játszottunk, és lekapcsolták az áramot (nevet). Egy kis városban játszottunk, Travers azt sem tudta, kik vagyunk, az ottaniak viszont már ismertek, és szurkoltak nekünk, aztán lekapcsoltak minket (nevet).
RockLine: Egyszer megkaptad a legjobb basszusgitárosnak járó díjat, egyet a sok közül, és az átadáskor azt mondtad, hogy most valahol egy garázsban biztosan játszik egy kölyök, aki nálad is jobb. Mi lenne hát a tanácsod a fiatal gitárosoknak és basszusgitárosoknak egy hosszú és irigylésre méltó pálya után?
Billy: Kezdj el zenekarban játszani! Én ezt csináltam, és minden jó zenész, Hendrix, a Beatles, a Zeppelin. Ennyi az egész. Annyian tanulják otthon a hangokat és a skálákat, állnak a tükör előtt. Ez butaság! Állj ki a színpadra, és kezdj el játszani. Tanulj meg egymillió számot, és csak játssz. Ez a legfontosabb.
RockLine: Leírnád egy kicsit a felszerelésedet az összes tech-fríknek?
Billy: Ampeg SVT-4Pro erősítőket használok. Amikor pengetővel játszom, kőből készült pengetővel játszom. Gyorsak, és nem változnak. Yamaha Attitude basszuson játszom, jövőre jelenik meg az új változat, a harmadik. DiMarzio hangszedőket és RotoSound húrokat használok, Hendrix is ezeken játszott. Valami cég most dobott piacra Jimi Hendrix-húrokat. Dean Markley a neve, ami Hendrix idejében még nem is létezett. Egyébként kiváló húrokat gyártanak, de ezzel mellényúltak. És van még pár dolog, amire nem emlékszem, de nem használok sok effektet, csak torzítót.
RockLine: Milyenek a jövőbeli terveid? Mit szeretnél még elérni zeneileg?
Billy: Szeretnék venni egy tekerőlantot (hurdy-gurdy). Hihetetlen hangszer.
RockLine: (nevet) Szerintem Svájcban kellene kipróbálnod. Nem tudom, ismered-e az Eluveitie zenekart, kelta folk metalt játszanak, és tekerőlantot használnak.
Billy: Tényleg? Állati! Még mindig tanulok minden nap, még mindig új dolgokat fedezek fel. Én soha nem jutok el arra a pontra, hogy azt gondoljam, egyáltalán jó vagyok. Csak azokat a dolgokat ismerem, amiket még nem tudok eljátszani, az, amit tudok, egyáltalán nem érdekel. Tegnap olyan erősen játszottam, hogy autogramadás közben begörcsöltem. Mindig új dolgokat keresek, épp most találtam fel egy basszust, amit a lábaddal játszol. Egy midi-deszkáról van szó, amit a lábaddal játszol. Egy srác Los Angelesből csinált nekem egy prototípust, most elviszem pár céghez, aztán meglátjuk.
RockLine: Billy, nagyon köszönöm az interjút, megtiszteltetés volt. Remek koncertet kívánok.
Billy: Köszönöm, érezzétek jól magatokat!
Kérdezte: Aleš Podbrežnik és Rok Klemše
Fotók: Jani Lah
Képgaléria
