Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wishbone Ash
Kiadó: MCA Records
Megjelenés: 1972
Értékelés: 5/5
A Wishbone Ash kétségkívül azon zenekarok közé tartozik, amelyeket lehetetlen jellemezni és műfaji skatulyába gyömöszölni. A korai 70-es évek brit rockjának minden lehetséges oldalát felfedezték a zenéjükben, anélkül, hogy bármelyikhez szorosabban, kifejezetten ragaszkodtak volna (progrockerek voltak a Yes stílusában, space rockerek Pink Floyd-módra, hard rock banda Led Zeppelin-szerűen, vagy csupán boogie zenekar a Ten Years After nyomdokain?). Ezeket a legkülönbözőbb rockstílusokat ugyanis mind megtalálod az albumaikon és a dalaikban. Így a legkönnyebb az art rockba sorolni őket, együtt még néhány ilyen „különccel”, akik egyszerűen sehová sem illenek. Az „Argus” megjelenésekor rendkívül fontos fordulópontot jelentett a zenekar számára. Ez az az album, amely végül feljuttatta őket a magasabb ligába, a rockzene óriásai közé, és megérdemelt kereskedelmi sikert hozott nekik (a brit slágerlistán egyebek mellett az 5. helyig jutott). Az együttesnek itt sikerült végre megtalálnia a saját, felismerhető hangzásvilágát, és az addig felsorolt zenei elemeket rendkívül hatékony formulává gyúrni, amiből felejthetetlen klasszikus született, és minden idők egyik legjobb rocklemeze.
Ez az album, hiszed vagy sem, a dalai többségével rendkívül fontos a progresszív, és főleg a power metal fejlődése szempontjából. Amikor a metal még csak szégyenlős csírákban mutatkozott, a Wishbone Ash az „Argus”-on már igazi epikus power metalt nyomott, fantasy-középkori szövegekkel megtámogatva, amilyet később az Iron Maidenhez, a Helloweenhez, a Saxonhoz, a Blind Guardianhoz és társaikhoz hasonló bandák csiszoltak tökélyre, és amelyet ma sikertelenül másol egy millió „klónjuk”. A zenei elemek többségét, amelyeket ma az említett zenekarok muzsikájában megtalálsz, éppen ezen az albumon fedezték fel (epikus refrének, háromszólamú dallamok, a kettős gitár dallamos-harmonikus szólói, amelyek amúgy a zenekar fő ismertetőjegyei, fantasy szövegvilág és borító). A Wishbone Ash azon kevés zenekar egyike volt, amely messze megelőzte a korát. Az „Argus” így (persze akaratlanul) bizonyos értelemben az epikus és dallamos metal születését jelenti, amelyen ma, önmaguk apatikus másolgatása közben sikertelenül fogukat törik a power metal bandák, amelyek a zenitjüket a „emulátoraik” hadával együtt érték el. A Wishbone Ash viszont annak ellenére, hogy ez az album a zenei csúcspontjuk, nem maradt meg pusztán ennél a stílusnál. Bár a 70-es évek számos brit zenekara rajongott a fantasy-középkori tematikáért, elsősorban a két gitár duettje és ezek hangszerelése gondoskodott arról, hogy ez az album ilyen mestermű legyen: a hangszerelés mindig hagyott elég teret a szabad „jammelésnek”, a vad szólóknak és a háromszólamú dallamoknak.
Az albumnak nincsenek gyenge pontjai. Az első két lemezt uraló blues- és jazzhatások itt végre tökéletes összjátékban olvadnak össze a dallamos hard rockkal, amely az album magja. Míg az előző két album dalai stílusukban erősen különböztek egymástól, most mindegyik sikeresen egyesíti magában az összes említett zenei elemet, azzal, hogy az első fél a zenekar kissé „hagyományosabb” hangzását hozza, a második fél pedig, amely maga a tökéletes győzelem és valójában igazi zenei forradalom (az ilyen albumokat szeretem a legjobban!), a korabeli viszonyok között forradalmi epikus hard rockot hoz (még tovább megyek, és azt mondom: metalt). Már a kilenc perces nyitógyöngyszem, a „Time Was”, halk akusztikusgitáros bevezetőjével, énekharmóniáival és a zenekartagok erős összjátékával egy pillanat alatt különleges varázst teremt, és rögtön értésére adja a hallgatónak, hogy ez nem átlagos lemez. A bevezetőt egy átvezetés követi, ahol Andy Powell és Ted Turner gitárduója először mutatja be a zenekar jellegzetes gitárhangzását, amely a védjegyük, és a dalt egészen más irányba viszi. A „Sometime World” gyönyörű, sokarcú power ballada remek bevezetővel és ízléses basszusvonallal, amely a két gitáros kettős szólóit kíséri, akik elképesztő sebességgel és dallamossággal, gyerekjátékként püfölik a húrokat. Itt, mint az album nagy részén, Martin Turner ragyogó, epikus hangja uralkodik, aki kétségkívül a dallamos rock jobb énekesei közé tartozik, sőt annál tágabb körben is. A „Blowin’ Free” érdekes, szinte tréfás nyitóriffet kapott. Itt a zenekar ismét visszatér a kompaktabb, alapvetőbb oldalához, ahol előbukkannak a markáns bluesos hatások és a boogie ritmus is. Afféle előkészület arra, ami következik: a zenekar történetének egyik legjobb dalára, a „The King Will Come”-ra.
Az album második fele a már említett fantasy-eposzával fölébe emelkedik az elsőnek, és a zenekar teljesen más arcát mutatja meg. A bombasztikus klasszikus, a „The King Will Come” metalos riffjével, amelyben Ted Turner az összes, a zenekarral felvett öt album közül (ide számítom a dupla koncertlemezt is) a legjobb szólóját játssza, tiszta győzelem. Semmivel sem kevésbé lenyűgöző a gyönyörű romantikus ballada, a „Leaf and Stream”, csodás gitárarpeggiókkal és misztikus, hamisítatlanul kelta-pasztorális hangulattal. Ez azon halk, érzelmes (ebben nagy szerepe van Martin hangjának is) és elmélyülő dalok egyike, amelyek egy pillanat alatt megragadják a hallgatót az intenzitásukkal. Libabőrös leszel tőle, garantáltan. Jön az egyik legkiválóbb rockdal, amely valaha született. A „Warrior” felismerhető dallamos-metalos központi és nyitóriffjével valóságos mese az epikus dallamos rock és metal minden rajongójának. A kezdeti rohamot feszült hangulat követi, ahol Martin misztikusan titokzatos énekével teljes fényében tündököl. A dal tiszta epikus power metal, amely nagy hatással volt az ilyen zenekarokra, élükön az Iron Maidennel, ezért nemcsak a rocktörténet egyik legjobb, hanem egyik legfontosabb dala is. A szöveg központi üzenete az erőről szól, amelyet az embernek tudnia kell használni, hogy szabaddá váljon. Minden tiszta győzelem – az epikus ének, az énekharmóniák, a két gitáros háromszólamú harmóniáiról nem is beszélve. A záró eposz, a „Throw Down The Sword” pedig szerintem a legjobb alkotásuk egyáltalán, a Wishbone Ash teljes dallamos-metalos epikusságában, amelyet soha többé nem ismételtek meg, és ahol a gitárduó szólói közben a hallgató lélegzete mindig eláll. A rendkívül dallamos háromszólamú harmóniák mindenütt egymásba folynak, és nem nehéz rájönni, honnan merítettek alapot saját műveikhez a 80-as évek első felének dallamos metal zenekarai. Ne feledkezzünk meg Martin kiváló, rendkívül epikus énekéről sem, amelyet a refrénben énekharmóniák kísérnek. A dal vége és a benne szereplő záró harmonikus szólók pedig a legjobbak közé tartoznak, amiket valaha hallottam rockzenében. Egyszerűen olyan jó ez a dal, hogy szavakkal le sem lehet írni. Powell és Turner olyan érzéssel és lélekkel játssza a gitárszólamait, hogy a hallgatóban, ha egyszer vége a kompozíciónak (és vele az albumnak), kitörő vágy ébred, hogy újra meghallgassa a lemezt. Újra meg újra, egymás után.
Az aktuális újrakiadás három koncert-bónuszdalt is tartalmaz (valójában egy nagyon ritka, három koncertfelvételt tartalmazó EP-ről van szó, amelyeket Memphisben vettek fel, és a „Blowin’ Free” kislemez B-oldalán jelentek meg). Valahogy mindenesetre nem illenek az albumra, amely kiváló, lezárt egész, sőt kissé el is rontják azt a fenséges érzést, amelyet a záró eposz, a „Throw Down the Sword” hagy a hallgatóban.
Az „Argus” az az album, amelyet a zenekar rajongóinak többsége ma a koronaékszerként tart számon, vagyis amelyik a zenekart a rocklegendák közé emelte. Az albumról a legtöbb dalt a zenekar még mindig játssza a koncertjein, és ez jól mutatja, milyen fontos a számukra. Az egyik oka annak, hogy az album misztikussága még nagyobb, a remek borító is, amelyen egy középkori őrszem látható, aki a hegyekkel övezett, misztikus reggelen egy repülő csészealjat néz. A borító egyik szokatlan vonása, hogy a CD-n megjelent kiadások szinte mindegyike a repülő csészealj nélkül jött ki. Hogy miért, fogalmam sincs, de szerintem ez a „konspirációs” tény csak még mélyíti az album varázsát és titokzatosságát. Ugyanígy a múltban sokat vitatták, hogy koncepcióalbum-e (főleg a második fele miatt, ahol a fantasy-hősi tematikával erősen megtöltött dalok dominálnak). Manapság valahogy megmarad a keserűség, hogy a zenekar soha nem vett fel olyan albumot, amely felvehetné a versenyt az Argus nagyszerűségével. Ez egyszerűen elérhetetlen maradt. Más oldalról viszont a zenekar nyilvánvalóan tisztában volt a határtalan lehetőségeivel, és a mai (főleg metal) zenekarok többségével ellentétben, amelyek pont ezt csinálják, nem akarta a legfenségesebb művének karbonmásolatát elkészíteni. Ennek ellenére számos progresszívrock-rajongó még mindig sajnálja a stílusváltást, amelyet a zenekar e legendás album után hajtott végre (a „Wishbone Four”-ral, 1973-ban), annak nagy kereskedelmi sikere ellenére. És végül egy érdekesség: ezt az albumot a brit rockrajongók és a Sounds Magazine olvasói 1972 legjobb rocklemezének választották, olyan albumok előtt, mint a „Close To the Edge” (Yes), a „Thick As a Brick” (Jethro Tull), a „Foxtrot” (Genesis) és a „Demons And Wizards” (Uriah Heep), amely szintén sikeresen épített hidat a zene és a fantázia között.
Felállás
Martin Turner – ének, basszusgitár
Andy Powell – gitár, háttérének
Ted Turner -gitár, háttérének
Steve Upton – dob
Produkció
Derek Lawrence
Számlista
1.Time Was (9:42)
2. Sometime World (6:55)
3. Blowin’ Free (5:18)
4. The King Will Come (7:06)
5. Leaf and Stream (3:55)
6. Warrior (5:53)
7.Throw Down The Sword (5:55)
Bónuszdalok az újrakiadáson:
8. Jailbat (Live At Memphis)
9. The Pilgrim (Live At Memphis)
10. Phoenix (Live At Memphis)
Az album hossza: 48:33
