Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2000
Értékelés: 4/5
Az „Archive – Volume 1: 1967-1975” (1998) című kiváló box set után, amely a Peter Gabriel-korszakot ölelte fel, és igazi csemege volt a zenekar minden rajongójának, logikus volt arra számítani, hogy követője is megjelenik, amelyet azonban bevallom, nem vártam akkora lelkesedéssel és izgalommal, mint amekkorát talán megérdemelt volna. Ez a box set ugyanis a Collins-érát öleli fel, ami a rajongók körében meglehetősen vegyes érzéseket kelt, főleg azokkal az alkotásokkal kapcsolatban, amelyek a progresszív rock legendáiból a popos rock sztárjait faragták. A csúcsra érkezett hírnév idején felvett zene kreativitásáról, mélységéről és kifejezőerejéről persze még sokáig lehetne vitatkozni, csakhogy ilyenkor gyakran elfelejtik, hogy ez a változás nem egyik napról a másikra történt, és hogy a Genesis még évekkel Gabriel távozása után is kreatív nagyhatalom volt, és négy kiváló albumot vett fel, köztük két remekművet, az „A Trick Of The Tail” (1976) és a „Wind And Wuthering” (1977) lemezt. A kvartettkorszakban megszületett néhány legjobb művük is, és a mindig is vitatott trió első két albuma is kielégíti a progrock-rajongók étvágyának nagy részét. Aztán jött az elkerülhetetlen kommercializálódás, ami egybeesett Collins szólókarrierjének kezdetével, és ez a zenei gurmandok szemében sok kárt tett a zenekarnak. Bár időnként még felvillantak ritka, zseniális pillanatok, gyakorlatilag egy teljesen másik bandáról volt szó. Amikor a kereskedelmi „pop” korszakukat nézem (a ’80-as évek és azon túl), főleg amikor az akkori albumokat hallgatom, minőségi pop rockként tekintek rájuk, és ilyenkor be kell vallanom, hogy részben még azt is megértem, miért ez a fordulat. A trió most újra együtt van, de a Genesis mint a progresszív rock egyik fő és kreatív zászlóvivője szinte biztosan soha többé nem lesz, legalábbis Gabriel és Steve Hackett nélkül nem, bár a remény hal meg utoljára.
Bár a Collins-korszakért jóval kevésbé lelkesedem, mint a Gabrielért, ez a box set mégis kínál néhány remek dolgot, amelyek minden rajongónak kötelezőek. Az „Archive – Volume 2: 1976-1992” kislemezek B-oldalait, EP-ket, ritka koncertfelvételeket és néhány korábban kiadatlan dolgot gyűjt egybe. Van tehát itt jó pár érdekes és kevésbé érdekes darab, amelyek nem valamiféle logikus kronológiai sorrendben követik egymást, ami szerintem nem a legjobb húzás, hiszen a stílusbeli különbségek egyes számok között szinte sokkolóak. Most pedig jöjjön a válogatás fő kifogása: abszurd okokból hiányzik két érdekes szerzemény, a „Match Of The Day” a „Spot The Pigeons” (1977) EP-ről, valamint a „Me And Vigil” a „3 x 3” (1982) EP-ről, amely CD-n csak a „Three Sides Live” (1982) koncertalbum amerikai verzióján jelent meg! Az első egy érdekes, csipkelődő, Monty Python-os hangulatú darab, a második sem eldobnivaló. Állítólag nem (vagy már nem) tetszettek a tisztelt Collins úrnak, de Tony Banks is bizonyára tudna erről mesélni egyet-mást, hiszen gyakran úgy tűnik, minden kérdésre van válasza, és biztosan meg tudná mondani, miért maradtak le a rajongók erről a két számról. Meglehetősen kétszínű és képmutató kijelentés lenne, hogy a rajongóiknak csak a legjobb zenét akarják kínálni, hiszen a válogatáson van néhány olyan szám is, amely nem méltó a zenekar nevéhez, az igazi rajongók pedig természetesen teljes gyűjteményt szeretnének.
Az első lemezen jó néhány érdekes alkotás található, amelyek többnyire kislemezek B-oldalaiként jelentek meg, és többségük a box set kiadásáig nem szerepelt semmilyen CD-kiadáson. Néhány szám valódi pozitív meglepetés, és szép bizonyíték arra, hogy a legkommerszebb korszakukban (87-92) is képesek voltak összetett felépítésű kompozíciókat alkotni, míg mások jóval észrevétlenebbek, és tényleg a selejt közé tartoznak. Az „On The Shoreline” a „We Can’t Dance” (1991) felvételeinek idejéből származik, amit a bevezetője is mutat, mert a „No Son Of Mine”-ra emlékeztet. Onnantól viszont teljesen más szerzeményről van szó, energikus popslágerről, kifinomult szintetizátorokra építve, egyszerű menettel és ultradallamos refrénnel. Meglehetősen reprezentatív darabja ennek a korszaknak, némi slágerpotenciállal is, de semmi kiemelkedőt nem kínál, noha ha felkerült volna a „We Can’t Dance” lemezre, kétségkívül az egyik jobb szám lett volna rajta. A „Hearts On Fire”, amely az „Invisible Touch” (1987) idejéből való, megint csak egy r’n’b-alapú, funkys popos, slágernek szánt szerzemény, amely hatalmas távolságból is Collins szólókarrierjétől bűzlik, így igazi rémálom a progresszív korszak rajongóinak, miközben a jó pop rock szerelmesei élvezni fogják. A „You Might Recall”, amelyet az „Abacab” (1981) felvételei alatt rögzítettek, szintén kommersz dolog, de jóval érdekesebb, mint az előző két szám, mert van egy érdekes szintis bevezetője, ami a Marillion-klasszikus, a „Cinderella Search” intrójára emlékeztet. Ennyi az egész, ami progresszív benne, hiszen bármikor szólhatna a rádióban, ha megfelelő nyilvánosságot kapna. Következik a „Paperlate”, amelyet szintén abban az időben vettek fel a „3×3” (1982) EP-re, és megjelent a „Three Sides Live” (1982) koncertalbum amerikai verzióján is. Amerikában az egyik legnagyobb slágerük volt, ami engem egy cseppet sem lep meg, hiszen az ottani fülekre szabták, vagyis az egyik legrosszabb számuk egyáltalán, amely még egy Collins-szólóalbumon is gyengén szerepelt volna. Bár az utolsó igazán remek albumuk, a „Duke” (1980) idejéből származik, az „Evidence Of Autumn” című ballada meglehetősen átlagos szerzemény, amely azonban főleg a jóval természetesebb billentyűhangzásnak köszönhetően sokkal inkább emlékeztet arra a Genesisre, amilyet én szeretek. Alapjában véve power ballada, amelyben epikus nyomok is megbújnak, amelyeket főleg Banks mester kiváló billentyűi adnak, és akik, mint általában, a legtöbbet teszik hozzá az akkori számok többségének minőségéhez.
Ennek a CD-nek a csúcsa a remek kísérleti instrumentális „Do The Neurotic”, amelyet, nem fogjátok elhinni, a legkommerszebb albumuk készítése közben vettek fel. Egy rövidebb ütőhangszeres bevezető után gyors, energikus dobos átmenet lep meg, amely kiváló gitárriffelésbe és jó szintis passzusokba torkollik. Semmi olyasmi, ami a csúcsteljesítményeik közé tartozna, de nagyon szép bizonyíték arra, hogy a legkommerszebb korszakukban is szívükben progresszívek maradtak. Egy cseppet sem túlzok, ha azt mondom, hogy az „Invisible Touch” legjobb száma lett volna, ha merték volna kiadni, hiszen jobb és fejlettebb mind a „Domino”-nál, mind a „The Brazilian”-nél. A slágerek sajnos fontosabbak voltak nekik. Az „I’d Rather Be You” kétségbeejtő popdolog, amely még egy olyan albumnak is szégyent hozna, mint az „Invisible Touch”, noha az album készítése közben vették fel. Különösen a kétségbeejtő, mesterséges ritmusvonal méltatlan egy olyan zenekarhoz, mint a Genesis. Az „Abacab” idejéből való, ismétlődő instrumentális „Naminanu” megint csak nagyon átlagos szám, amely ötletnek jó volt, de nem sikerült úgy, ahogy sikerülhetett volna. A „Wind & Wuthering” (1977) remekműhöz, illetve a „Spot The Pigeons” (1977) EP-hez köthető kiváló „Inside And Out” viszont ismét határozottan feljavítja a hangulatot, noha a legkommerszebb darab lett volna, ha az előbb említett lemezen jelenik meg. A hangulatot főleg Hackett mester jelenléte emeli, akinek Banks billentyűivel interakcióban mindig összejött az a győztes kombináció, amely a zenekar minőségét garantálta. A „Feeding The Fire” tipikus popos-rockos összevisszaság, Collins szólókarrierjének erős hatása alatt, amely bárhová jó lett volna, csak az „Invisible Touch”-ra nem. Az „Abacab” idejéből való „Submarine” instrumentális szám hatalmas szintiívekkel és változatos dobolással igyekszik megidézni a zenekar legjobb időit, de hiányzik belőle az a parázs, ami a remekműveiket jellemezte, noha az „Abacab” egyik csúcspontja lett volna. Az ember viszont tényleg elgondolkodik, miért kellett ide betenni az „I Can’t Dance” 12 hüvelykes verzióját is, ami semmi jót nem tesz hozzá az eredetihez, ebben a formában valóban kétségbeejtően szól, és csak azt bizonyítja, milyen alacsony kreatív alapokra süllyedt egy adott időben a zenekar életművének nagy része, hogy ilyen verziókban is átdolgozták őket.
A három közül kétségkívül a második a legjobb lemez, amely kiadatlan koncertfelvételeket tartalmaz különböző korszakokból. Egyes előadások valóban lenyűgözőek (főleg az 76-80-as évekből valók), és azt az óhajt keltik, hogy a jövőben végre hivatalos koncertbootlegeket is kiadjanak, ami néhány kortársuknál (King Crimson, Steve Hackett) már évek óta bevett gyakorlat. „Illegal Alien” „Dreaming While You Sleep”. A lemez egyébként néhány érdekesebb „pop”-korszakbeli számmal nyit, mint az örökké burleszk „Illegal Alien” (Genesis, 1983), a titokzatos pop-prog eposz, a „Dreaming While You Sleep” (We Can’t Dance, 1991) és az atmoszférikus, összetett power ballada, az „It’s Gonna Get Better” (Genesis, 1983). Ebbe a korszakba tartozik még a „The Brazilian” (Invisible Touch) instrumentális, amely lényegében nem tér el a stúdióverziótól. Aztán jön néhány igazi csemege. Örülök, hogy az „And Then There Were Three” (1978) lemezről két olyan számot élvezhetünk, amelyek nem a „Follow You Follow Me”, hanem a „Deep In Motherlode” és a „Burning Rope”, és amelyeket ráadásul kiválóan játszanak, hihetetlen tűzzel, ahogy egy ilyen hangszeresekhez illik, akiknek soha nem lenne szabad spórolniuk a kivételes képességeikkel. A gyönyörű „Ripples” (A Trick Of The Tail, 1976) koncertváltozatban is az egyik legérzelmesebb számuk, amely újra és újra megerősíti, milyen fenséges és fejlett zenekar volt ez még évekkel Gabriel távozása után, mielőtt eladták a lelküket a dollárok illatáért (bár nem egészen így volt, de nagyrészt mégis). Az ugyanerről az albumról származó „Entangled” is mindig élvezet hallgatni. Nem szabad szó nélkül hagyni, hogy ezen a koncertfelvételen Bill Bruford mester (ex-Yes, ex-King Crimson, ex-UK) is rányomta a bélyegét. Másrészt csalódott vagyok, hogy a „Wind & Wuthering” lemezről csak a „Your Own Special Way” power balladát válogatták be, ami szerintem a legrosszabb szám az említett albumon. A második lemez csúcspontját kétséget kizáróan az utolsó időtlen remekművük, a „Duke’s Travels/Duke’s End” (Duke, 1980) fenomenális előadása jelenti, ami szerintem az egész válogatás csúcsa, és főleg Banks hihetetlen billentyűs kiteljesedései miatt mindig a hetedik mennyországba, sőt a hetedik dimenzióba repít. Ez az előadás megér egy egész válogatást!
A harmadik lemez, amely mindhárom közül a legkevésbé érdekes, elég vegyes érzéseket kelt. Ennek fő oka elsősorban a nyitó 12 hüvelykes verziók a popslágereikből, az „Invisible Touch”, a „Land Of Confusion” és a „Tonight, Tonight, Tonight” (mind az „Invisible Touch” lemezről), amelyek ebben a formában egyenesen kétségbeejtően szólnak, és még a pop korszak legfanatikusabb rajongóját is rossz kedvre derítik. Következik néhány többé-kevésbé érdekes koncertelőadás. A kommersz „No Reply At All” és a „Man On The Corner” az „Abacab” jobb számai közé tartozik, de különösebben nem hiányolnám őket, ha nem lennének itt. Sokkal jobban lenyűgöz a remek „The Lady Lies” (And Then There Were Three) előadása, amely élőben is a trió néhány legjobb pillanatát kínálja, amely akkor még képes volt hatalmas léptékű, vagány darabokat alkotni (Rutherford, illetve ebben a verzióban Stuermer metalos riffel birkózik!). Következnek még kislemezek B-oldalai. A „Duke” idejéből való „Open Door” ballada Rutherford szüleménye, amely meglehetősen a „Your Own Special Way” stílusában íródott, így semmi kiemelkedőt nem nyújt. A „The Day The Light Went Out” nagyon szolid és érdekes Banks-kompozíció az „And Then There Were Three” korszakából, amely erősen emlékeztet valamire, ami az évek során neoprogresszív rockként vált ismertté. Ugyanebből az időszakból való a Phil első feleségének dedikált „Vancouver” című ballada is, amely minőségi (és nem cukros) balladát kínál, olyat, amilyenek a későbbi években követték. A „Wind & Wuthering” korszakából, illetve a „Spot The Pigeons” EP-ről való „Pigeons” szellemes, álmodozó darab, amely kissé Hackett szólókarrierjének néhány tréfás számára is emlékeztet. Az „It’s Yourself”, amely az „A Trick Of The Tail” idejéből származik, érdekes alkotás, mert az felejthetetlen remekmű, a „Los Endos” korai verziója, az első három percben énekkel és nagyon nyugodt zárással. Az utolsó szám a „Mama” (Genesis) slágerének kidolgozatlan változata. Mivel szöveg még nem volt hozzá, Collinsnak improvizálnia kell ott, ahol az énekrészeknek kellene lenniük. Ez a verzió főleg azért érdekes, mert betekintést ad abba, hogyan fogott a Genesis egy szám megalkotásához, de idővel idegesítővé válik. Remélem, nem fognak ilyen felvételeket (ahogy a Yes tette évekkel ezelőtt) bónuszszámként felvenni a stúdióalbumok esetleges újrakiadásaira.
Ez a válogatás a fent említett hiányosságok ellenére szép kiegészítője az első box setnek, és minden igazi rajongónak kötelező, és jó néhány érdekes pillanatot is kínál, amelyek nélkül minden tisztességes CD-gyűjtemény biztosan szegényebb lenne. A lenyűgöző koncertelőadások és érdekes B-oldalak szép száma mindenképpen kielégíti az igazi rajongókat és gyűjtőket. Ezt a kiadványt azonban semmiképp nem szabad antológiának tekinteni, mert nem tartalmaz stúdióalbumokon megjelent számokat, és ezért a zenekart nem ismerőknek erősen lebeszélem.
Felállás
Phil Collins – ének, dob, ütőhangszerek, háttérének
Steve Hackett – gitár, 12 húros gitár
Mike Rutherford – basszusgitár, gitár, 12 húros gitár, háttérének
Tony Banks – billentyűk, 12 húros gitár, háttérének
VENDÉGZENÉSZEK:
Daryl Stuermer – basszusgitár, gitár, háttérének
Chester Thompson – dob, ütőhangszerek
Bill Bruford – dob, ütőhangszerek
Produkció
Genesis, Hugh Padgham, David Hentschel és Nick Davis
Számlista
CD ONE: 63:43
1. On The Shoreline (4:49)
2. Hearts On Fire (5:14)
3. You Might Recall (5:31)
4. Paperlate (3:21)
5. Evidence Of Autumn (4:58)
6. Do The Neurotic (7:08)
7. I’d Rather Be You (3:58)
8. Naminanu (3:54)
9. Inside And Out (6:43)
10. Feeding The Fire (5:51)
11. I Can’t Dance 12″ (7:02)
12. Submarine (5:13)
CD TWO: 72:42
1. Illegal Alien (5:31)
2. Dreaming While You Sleep (7:48)
3. It’s Gonna Get Better (7:32)
4. Deep In The Motherlode (5:54)
5. Ripples (9:53)
6. The Brazilian (5:17)
7. Your Own Special Way (6:51)
8. Burning Rope (7:28)
9. Entangled (6:57)
10. Duke’s Travels / Duke’s End (9:31)
CD THREE: 69:37
1. Invisible Touch 12″ (5:58)
2. Land Of Confusion 12″ (6:59)
3. Tonight, Tonight, Tonight 12″ (11:46)
4. No Reply At All (4:56)
5. Man On The Corner (4:04)
6. The Lady Lies (6:08)
7. Open Door (4:08)
8. The Day The Light Went Out (3:14)
9. Vancouver (3:03)
10. Pigeons (3:13)
11. It’s Yourself (5:25)
12. Mama (work in progress) (10:43)
Játékidő: 206:02
