Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 5/5
Mi köze van egymáshoz a pedofil csavargó Aqualungnak, a kiskorú prostituált kancsal Mary-nek, valamint a frigid és hírhedt falusi tanítónőnek, akit a tanítványai Mati Goskának kereszteltek el? Nem Kersnik „Kmetske slike” című novelláinak vagy Cankar „Hlapci” című művének szereplői ők, hanem a Jethro Tull egyik legjobb albumának főhősei. Az „Aqualung” félig koncepcióalbum: hivatalosan nincs koncepciója, mégis végig érződik, az első és a második felén egyaránt. A karizmatikus fuvolás-énekes és a zenekar hajtóereje, Ian Anderson már az előző, „Benefit” című lemezen (1970) kezdett befutni nemcsak kiváló zenészként, hanem kivételes társadalomkritikai mesélőként is. Rendkívül éles eszű fekete humorával, amely cirkalmazás nélkül festi le a megcsontosodott brit osztálytársadalom hétköznapjait, egy csapásra magasabb intellektuális szintre emelte a bandát. Az „Aqualung” lemezen így először, őszintén és remekül gúnyolta ki a brit társadalmat a legalsó rétegektől egészen a kövér, gazdag klérusig. Az album első felében a zenekar a szövegeken át többnyire a társadalom aljának nyomorát és apátiáját mutatja be, a második rész pedig nyílt támadás a szervezett vallások, ebben az esetben főként az anglikán egyház tévelygései ellen. A borítókép megjelenésekor szintén számos vitát váltott ki: Ian Anderson a Jethro Tull, Aqualung pedig Ian Anderson, vagy fordítva? Ezzel a lemezzel a zenekar szinte mitikus méreteket öltött.
Zeneileg az album dalainak többsége ma is a zenekar legjobbjai közé tartozik, és a koncertprogramjuknak is állandó darabja. Fontos újítást hozott a Jethro Tull hangzásába Jeffrey Hammond-Hammond basszusgitáros, aki az előző turné végén távozó eredeti basszusgitárost, Glenn Cornickot váltotta. Ezen az albumon kap először nagyobb teret John Evans billentyűs is, aki az előző lemezen már nem hivatalos tagként szerepelt. Az „Aqualung” stílusában keményebb az összes korábbi Jethro Tull-albumnál: tele van klasszikus Barre-riffekkel és ütős átvezetésekkel, a dalok stílusa és tempója is igen változatos. A blues hatások erre a lemezre gyakorlatilag szinte teljesen eltűntek, pedig addig szembetűnően uralták a zenéjüket. A hard rock rajongóinak a megjelenéskor tényleg nem volt nehéz megbarátkozni ezzel az albummal, hiszen rengeteg ütős gitárriffet tartalmaz, ami a hard rock zene fő ismertetőjegye. Persze a hallgató ismét bőven kap Ian fuvolájából, amely addigra rég a védjegyükké és a Jethro Tull zenéjének fő hordozójává vált. Az album hangulata rendkívül változatos, ami jól illik az egyes dalok stilisztikai sokszínűségéhez.
Az „Aqualung”, a zenekar egyik legnagyobb klasszikusa, a híres Barre-féle hard rock riffel nyit. Ennek hallatán a hallgató szeme előtt azonnal megjelenik a borítóról és a hátoldalról ismert rongyos csavargó, aki az első hó elől keres menedéket, és fél szemmel titokban a játszadozó kislányokat lesi. A remekmű szövegének egy részét Ian akkori felesége, Jenny írta. Alapvetően az „Aqualung” viszonylag könnyen befogadható szerzemény, felismerhető hard rock gitárriffekkel, dobokkal, egyedi énekdallammal, a ritmusszekció szerepét pedig az akusztikus gitár tölti be. Különösen lenyűgöz az az eredeti ötlet, hogy Ian hangja „távolinak” hat (a produkció során kissé háttérbe tolták) a refrénnél, amikor csatlakozik hozzá az akusztikus gitár ritmusa. A dal egészében rendkívül dinamikus, és minden jegyét magán viseli a progresszív rocknak, mert az egész szám során sok a tempó- és stílusváltás. Klasszikus státusza ezért magától értetődően jött. Ugyanakkor kicsit ironikus, hogy a zenekar egyik legismertebb száma fuvola nélkül szól (vagyis azon kevés daluk egyike, amely nem tartalmazza ezt a hangszert). A „Cross-eyed Mary” című dalban Ian hangja szinte felismerhetetlen, mert megfázott, rekedt károgásnak hangzik. A dal egy kiskorú prostituáltról szól, akit titokban megfigyel a csavargó Aqualung, aki így újra feltűnik a szövegben, és ez az albumot erősen közelíti a koncepcióalbumhoz. Ez újabb remek szerzemény és klasszikus, amelynek elején intenzív fuvola és zongora szól, majd rendkívül energikus rész következik, ahol Ian megfázott, károgó éneke és Barre ütős gitárriffjei tündökölnek. Az önéletrajzi ihletésű „Cheap Day Return” rövidebb darab, gyönyörű folkballada, amely a hétköznapok apátiáját festi le, amikor egyik nap olyan, mint a másik. Ez is lelkesítő alkotás, amely tökéletesen illik az első két nagyon ütős szám után. Nosztalgikus folkhangulatával, amelyet az akusztikus gitár, a fuvola és Ian tiszta éneke visz, újra meg újra elbűvöl. Főleg az akusztikus gitár remek betétei és a központi dallam esik jól. Jön a „Mother Goose”, újabb kiváló szám, amelyben a hallgató könnyen maga elé képzeli az öregecske, utálatos tanítónőt, aki zaklatja a tanítványait. A dalt kiemelkedő fuvolaaranzsmánok és az akusztikus gitár és a fuvola közti átvezetések teszik naggyá. A kivételes dallam mellett a folk elemek is lenyűgözők. A szerzemény ragyogó akusztikus gitárszólamot is tartalmaz, amely tökéletesen simul a fő énekdallamhoz. Ez is egyike az album számos mesterművének. A „Wond’ring Aloud” újabb szép, rövid ballada, az akusztikus gitárra és az énekre épül. Itt az énekdallam, a jó akusztikusgitár-betétek és néhány zenekari aranzsmán nyűgöz le. Az „Up To Me” szintén az album legjobb darabjai közé tartozik, annak ellenére, hogy nem lett klasszikus. Rendkívül érdekes szerzemény, amely egy füstös kocsmában mulató részegek nevetésével nyit és zár. Alapvetően szinte tiszta folk rock, kelta motívumokkal, ragyogó riffekkel, fuvolával és remek refrénekkel. Újabb remek szám, amely a lehető legjobban tükrözi a Jethro Tull zenéjét. Következik az album második fele, amely egyfajta fél-koncepciót alkot „My God” címmel, és a szervezett vallás kritikája, amely mindenáron eltávolítja az egyént Istentől ahelyett, hogy közelebb hozná hozzá. A „My God” – ahogy fentebb említettem – az anglikán egyház tévelygéseinek szól, amely a „műanyag istent” tiszteli. A dal hatalmas dallamot kapott, bevezetőjében ragyogó akusztikus gitárszólamokkal. A rendkívül gúnyos énekű bevezető után energikus ritmusba csap át, rengeteg dobütéssel és gitárriffel. Ian fuvolájának és Martin elektromos gitárjának összjátéka tényleg lenyűgöző. Főleg Ian fuvolaszólója a dal középső részében. A „Hymn 43” újabb remek hard rock szám hatalmas riffekkel, Evans zongorájának és Ian fuvolájának jó kombinációjával. A „Slipstream” újabb rövidebb, kellemes akusztikus ballada. A „Locomotive Breath” legendás klasszikus és az album (talán az egész pályafutásuk) legismertebb száma, ahol a halk zongorás bevezető után a ritmusalap és az elektromos gitár a mozdony haladásának érzetét kelti. Barre hard rock riffjei valóban kivételes dinamikát teremtenek. A záró „Wind Up” újabb energikus szám, erős hard rock beütéssel, amelyben a zenekar a folk és a hard rock kivételes ötvözését mutatja be, és méltó lezárása ennek a mesteri albumnak.
Az album 1998-as újrakiadása számos bónusz finomságot tartalmaz, amelyek minden igazi rajongót kielégítenek majd. Először is ott van a remek és rendkívül szellemes „Lick Your Fingers Clean”, amely teljes gőzzel nyomul hard rock riffekkel, ízléses fuvolaszólókkal és különleges hanghatásokkal. Ragyogó szerzemény, amely semmiben sem marad el az album többi daláig. Jön a „Wind Up” alternatív változata, amely semmivel sem gyengébb az eredetinél. Aztán egy érdekes interjú Ian Andersonnal, amelyben az album születésének hátterét kommentálja, és elég sok érdekes információt elárul. Végül három korai korszakbeli szám következik, amelyeket élőben vettek fel a BBC rádióadójának. Ezek a „Song For Jeffrey” (This Was, 1968), a „Fat Man” és a „Bouree” (mindkettő a Stand Up lemezről, 1969).
Az „Aqualung” a zenekar történetének kulcsalbuma és a rockzene egyik legnagyobb műve, amely végleg beírta a Jethro Tullt a rock halhatatlan óriásai közé. Egyúttal magasabb alkotói szintre emelte a bandát, ami később hozzájárult néhány, a progresszív rock csúcsára tartozó munkájuk megszületéséhez. Ezen az albumon után a Jethro Tull a progresszív rock izgalmas és kiszámíthatatlan világába lépett. Az album könnyedén lelkesíti és egyesíti a progresszív rock, a klasszikus rock és a hard rock rajongóit is. Az „Aqualung” egyben a progresszív rock egyik első albuma, amely a listákon „aranylemez” lett, és számos elismerést kapott a rajongóktól és a zenekritikusoktól egyaránt. Időtlen mestermű, amely nélkül a minőségi rockzene egyetlen szerelmese sem maradhat. Erre tényleg nincs semmilyen mentség.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, elektromos gitár
Martin Barre – elektromos gitár, descant recorder
Jeffrey Hammond-Hammond – basszusgitár, alto recorder, vokál
Clive Bunker – dob, ütőhangszerek
John Evans – zongora, orgona, mellotron
Produkció
Ian Anderson és Terry Ellis
Számlista
1. Aqualung (6:31)
2. Cross-Eyed Mary (4:09)
3. Cheap Day Return (1:23)
4. Mother Goose (3:52)
5. Wond’ring Aloud (1:56)
6. Up To Me (3:18)
7. My God (7:10)
8. Hymn 43 (3:18)
9. Slipstream (1:13)
10. Locomotive Breath (4:25)
11. Wind-Up (5:42)
Az album játékideje: 42:57
Bónuszdalok az 1998-as újrakiadáson:
12. Lick Your Fingers Clean (2:46)
13. Wind Up (Quad Version) (5:24)
14. Excerpts From The Ian Anderson Interview” [Mojo Magazine] (13:59)
15. Song For Jeffrey (BBC) (2:51)
16. Fat Man (BBC) (2:57)
17. Bourée (BBC) (3:58)
