Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Asia
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 1992
Játékidő: 60:12
Értékelés: 4/5
Amikor a legendás basszusgitáros és énekes, John Wetton (ex-Mogul Thrash, Family, King Crimson, Uriah Heep, UK, Wishbone Ash) 1991-ben úgy döntött, hogy elege van, és az amerikai piac növekvő érdektelensége miatt csalódottan elhagyta az Asiát, úgy tűnt, keserű véget ért a zenekar története, amely az 1980-as években szinte félkézzel töltötte meg a stadionokat, felejthetetlen bemutatkozó lemezéből pedig több mint 10 millió példányt adott el. A rajongók többsége egyszerűen nem tudta elképzelni őket Wetton nélkül az énekmikrofonnál, így csendben már beletörődtek a dologba, amikor a billentyűs Geoff Downes (ex-The Buggles, Yes), aki átvette a zenekar kormányrúdját, váratlanul úgy döntött, folytatja, és megváltozott felállással új Asia-albumot vesz fel „Aqua” címmel.
Új énekesnek és basszusgitárosnak a feltörekvő John Paynet választotta, aki korábban Roger Daltrey-val (The Who) dolgozott együtt, és az Electric Light Orchestra Part II is komolyan számolt vele Jeff Lynne énekesi utódjaként. Payne hangszíne jócskán különbözött a jellegzetesen angol Wettonétól: kissé „amerikaibb” volt. Ezért az esetleges keményebb rockos dalokhoz is megfelelő választásnak bizonyult, a power balladákban pedig kiválóan érezte magát. Nem meglepő, hogy hamar sikerült meggyőznie a sokéves hívek tömegeit arról, hogy méltó helyettese a karizmatikus Wettonnak. Ami a basszusgitározást illeti, ezen a téren Wetton továbbra is megkérdőjelezhetetlen tekintély maradt, bár Payne ebben is tehetségesnek bizonyult.
A felállás további változásai, amelyek az „Aqua” felvételei előtt történtek, korántsem voltak ilyen radikálisak. Az eredeti tagok közül Downesnak sikerült megtartania a zseniális, de szeszélyes gitárost, Steve Howe-t, aki épp akkoriban távozott rövid időre újra a Yesből, így az album legtöbb dalában közreműködhetett, valamint a dobos nagymestert, Carl Palmert (ELP). Utóbbi fél lábbal már az újjáalakult Emerson, Lake & Palmernél volt, így a felvételek végeztével azonnal faképnél hagyta Downest és társait. Az új gitáros az amerikai Al Pitrelli lett, kiváló alkalmi zenész, aki pályája során olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a Savatage, Alice Cooper, a Megadeth és a Danger Danger. A vendégek közül kiemelkedett a dobos zseni, Simon Phillips (Toto) és a gitárlegenda Scott Gorham (Thin Lizzy).
Downes és Payne tizenhárom új dalt tett fel a lemezre, ami nem meglepő, hiszen az előző album, az „Astra” (1985) megjelenése óta közel hét év telt el. Az „Aqua” sok tekintetben sikeresen folytatta a zenekar régi melodikus rockos hangzáshagyományát, itt-ott progresszív rockos elemekkel megspékelve. Az album számos szerzeménye az 1980-as években valószínűleg slágerré vált volna, de a kilencvenes évek eleje a grunge megjelenésével egyáltalán nem kedvezett az efféle zene kereskedelmi sikerének.
Az éteri nyitó instrumentális szerzemény, az „Aqua Part One” a „bagolyúr” Howe jellegzetes akusztikus gitárjátékát tartalmazza. Tulajdonképpen egy régi, de mindig bevált trükkről van szó: így lehet meggyőzni a régi rajongókat, hogy érdemes tovább hallgatni az albumot, és hogy a zenekar nem változott meg annyira, miközben egyszerre üdítő változatosság és kitérő is a korábbi Asia-lemezek nyitányaihoz képest. Ezt bizonyítja a következő szám, a remek melodikus rockhimnusz, a „Who Will Stop the Rain” is, amelyben Payne határozott, energikus pótlékként mutatkozik be a közkedvelt Wettonhoz képest. A háttérben finom szimfonikus hangszerelés teremt egyensúlyt a temperamentumos ének és az előtérben szóló kemény gitárfrázisok között. Az első akadályt így sikeresen elhárítják, és bebizonyítják, hogy az új Asia tele van lendülettel és munkakedvvel, filozófiájában pedig csak kevéssé tér el az eredeti, klasszikus felállástól. Ez a környezettudatos klasszikus eredetileg a meg nem valósult Rain projektnek készült, később pedig Max Bacon (ex-Nightwing, GTR) szólóalbumán is felbukkant. A viszonylag átlagos „Back In Town”, amelyben a blues-os gitárfrázis áll az előtérben, sokkal keményebb rockos hangzású a megszokott Asia-sztenderdeknél, és olyasmi, amit Wetton minden bizonnyal soha nem hagyott volna jóvá. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult a vendég gitáros, Scott Gorham is, aki kétségtelenül a „the bady boys back in town” sort ihlette.
A megrázó power balladával, a „Love Under Fire”-rel, amelyet Downes Greg Lake-kel (ex-King Crimson, ELP) közösen eredetileg még 1988-ban írt, az új inkarnáció végleg meggyőz arról, hogy egyenrangúan megmérkőzhet az előző generáció hatalmas örökségével. Payne pedig kivételes érzelmi mélységű, nagy hangterjedelmű énekesként bizonyít. A „Someday” újabb nagyon jó power ballada, nosztalgikus hangulattal telítve, amely az AOR és a prog rock legjobb hangzáselemeit egyesíti, például Downes elágazó szimfonikus függönyeinek rétegzésében. Az Asia mindig is veleszületetten képes volt elkerülni a túlzott émelygősséget, amely a melodikus rockos honfitársaik hangzását oly gyakran jellemezte.
A „Little Rich Boy” szilárd töltelék, megzabolázhatatlan kinetikus energiával, olajozott szintetizátor-textúrákkal az előtérben és Payne harcias hangulatú énekével. Az epikus, hatalmas zenekari hangszereléssel megjelölt „The Voice of Reason” kétségkívül a legfelemelőbb darab az egész lemezen, amelyben a zenekar tagjai kivételes hangzásérzékenységről, hangszeres tökéletességről és a kiszámíthatatlan, mégis dallamos fordulatok iránti érzékről tesznek tanúbizonyságot, amellyel már a múltban is elbűvöltek. A pacifista „Lay Down Your Arms” ébresztő himnusz, amilyenekkel az Asia korábban is szívesen megörvendeztette hallgatóit, és minőségben a legkevésbé sem marad el tőlük.
A „Crime Of The Heart” power ballada is tele van megzabolázhatatlan energiával és magával ragadó hangulattal, amilyenre minden jó AOR-balladának szüksége van. Az „A Far Cry”, amely szerkezetében a zenekar néhány 1980-as évekbeli szerzeményére emlékeztet, az Asia minden erényét magában hordozza, kiterjedt zenekari hangszereléssel és megrázó nyitó gitárszólóval pompázik. A drámai „Don’t Call Me” szerelmi vallomás, amely néhány érdekes szólóhangszeres villanás ellenére sem éri el a kívánt érzelmi hatást, így az album kevésbé izgalmas darabjai közé tartozik. Annál felemelőbb az epikus „Heaven On Earth”, amely szinte roskadozik a hipnotikus szimfonikus függönyöktől és a ritmikus lendülettől, az előtérben pedig, mint általában, egy hatalmas refrén áll, amely pozitív energiával tölti el a hallgatót. Az album az „Aqua Part Two” instrumentálissal hasonló stílusban zárul, mint ahogy kezdődött, csak ezúttal Downes tengerzúgásra emlékeztető szintetizátorhullámzása szól.
Az „Aqua” ugyan nem tartozik az Asia legnagyobb teljesítményei közé, de a hosszú, hatéves szünet után így is meglepően sikerült, ihletett album lett, tele olyan dalokkal, amelyek már réges-rég klasszikusnak számítanak. Mondhatni, sikeres híd az együttes eredeti inkarnációja és az új, Paynnel és Downesszal a főszerepben álló verzió között. Az albumot népszerűsítő turné meglepő sikere, amelyen különleges vendégként a bőségesen reklámozott Steve Howe is feltűnt, arra ösztönözte a duót, hogy folytassák az Asia történetét, annak ellenére, hogy a korábbihoz hasonló kereskedelmi sikerről szó sem lehetett, az elérhetetlen és valószerűtlen volt.
Felállás
Geoffrey Downes – billentyűs hangszerek, ének
Steve Howe – gitár az 1,2,3,5,7,10. számokon
Carl Palmer – dob
John Payne – ének, basszusgitár
Al Pitrelli – gitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Simon Phillips – dob
Scott Gorham – gitár
Ant Glynne – gitár
Mats Johanson – gitárszóló a „Crime of the Heart” című számban
Produkció
Geoffrey Downes
Számlista
1. Aqua, Pt. 1
2. Who Will Stop the Rain?
3. Back in Town
4. Love Under Fire
5. Someday
6. Little Rich Boy
7. The Voice of Reason
8. Lay Down Your Arms
9. Crime of the Heart
10. A Far Cry
11. Don’t Call Me
12. Heaven on Earth
13. Aqua, Pt. 2
