Előadó: Winds of Plague
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2011
Játékidő: 38:37
Értékelés: 4/5
Csodák márpedig vannak, és időnként a szarhegyben is akad valami élvezhető! Közel egy évtizednyi dühös indulat- és ötletáradat után, amelyet a generikus metal, a hardcore és a megfeketedett lelki tályogok makacs ötvözetének serlegeibe töltöttek, az embert időnként meglepi egy lemez, amelyben egy kicsit több az ötlet és a zeneiség, mint a klónok vizenyős katonaságának szürke, szánalmas átlagában. Ez lehetne a megfelelő felütés ahhoz, hogy hírül adjuk: 2011 áprilisa óta kapható a dél-kaliforniai brutálosok, a Winds Of Plague pokolian jó lemeze. A név valahogy nem idéz fel bennetek éles képet valami sztárformációról, és különösebb megvilágosodást sem éreztek tőle? Nem baj, hiszen az Upland nevű kisvárosból származó kvintett 2002 óta van jelen a szimfonikus deathcore feketeségével a szcénán (bár vajon nem az „már” lenne a helyesebb szó a „csak” helyett?). A idei Against The World már a negyedik nagylemezük, és ezúttal a szamuráj kódexek, valamint a felkelő nap országából származó hóhéri és kíméletlen tanítások iránti rajongás mellett leginkább egy színes, vegyes és nem is ismeretlen sztárnevekből álló vendéglista kerül előtérbe, amely a közreműködésével kicsit markánsabb és főleg élvezhetőbb fényt ad a lemeznek. De hagyjuk most a vendégeket, és foglalkozzunk a Winds Of Plague elsődleges zenei magjának eredetiségével. A mérce, amellyel megmérjük őket, ezúttal az új nagy koponyájukhoz igazodik.
Az Against The World első lejátszása után kristálytiszta, hogy a deathcore-fenevad beleiben olyan szimfonikus érzék lapul, amilyenhez inkább az Abigail Williams, a Cradle Of Filth, a Dimmu Borgir és a teátrális metalmeglepetések hasonló szövetsége szokott minket hozzászoktatni. Az elsőrangúan produkált hangzások tengere alatt azonban rengeteg himnikus, tömegmészárló zongoradallam hallatszik, és ez jóval több, mint a pentagramos és pokolfekete cirkuszosok puszta utánzása. A Winds Of Plague alapjában véve jóval egyszerűbb és generikusabb irányú. Ez már a zenekar nevének eredetéből is sejthető, amely a metalcore örökség puha szövetében és az Unearth együttesben gyökerezik (a Winds Of Plague név az Unearth Endless című számából ered, az azonos című, 2002-es EP-ről). A Tim Burtont és a halál meg a vonzó sötétség iránti érzékét megidéző szimfónia, a Raise The Dead után a One For The Butcher már ősibb hardcore-hangzást és természetesebb, szaladó-repülő ritmust kínál. A keleti hangsorok misztikus kontúrjai iránti módszeres vonzalom kezet fog a jól megfűszerezett ütős riffekkel és a vonós futamokkal, amelyek atmoszférikusan próbálnak lépést tartani a dühvel és a kötelező ütőerővel. Rengeteg a filmes pillanat, amelyekben a megszakítatlan harag érzete megtörik és elvész. A pusztítás, öldöklés és háborús hadjáratok keserű szónokának, Johnny Plague Cooke énekesnek a vokálja energikusan egészül ki az Eash–Piunno gitárpáros helyenként tényleg ötletes futamaival és az kiszámítható Art Cruz dobbetétjeivel. Andrew Glover mély basszusfrekvenciái helyett (ezek szinte sehol sem hallhatók tisztán a lemezen) Alana Potocnik effektekkel és himnikus hangokkal teli billentyűs szekciója áll a csatamező előterében (állítólag szlovén bevándorlók második vagy harmadik generációs leszármazottja).
Baljós gyerekkórus énekli a mantrát: „Peel away the earth and raise the dead. / Back from the grave to strike again. / We have come as children of the night. / Sworn to drain everything of life”, és az ismételgetett dallam hipnotikusan hamar katartikus agykikapcsolt állapotba ringat a hallóközpontoktól. A képlet a Drop The Match című számmal sem változik, a Built For War naiv himnusza pedig a gyengédség áradatával, a „A day without blood is like a day without sunshine / All I need is this firepower at my side / I write to you from this recon to hell / Never had a chance / Here we go, kill, kill, kill” sorokkal teletölt a teljes tébolyodás gőzeivel – persze csak akkor, ha sekélyes vagy, és bejön neked az olcsó csábítás … Johnny démoni vokáljának kiegészítése a hardcore-nak elkötelezett, kissé régi vágású Jamey Jastával, a Hatebreed tagjával csupán nyitány a vendégtorkok túlkapásaihoz. A sorban következő, Mattie Montgomery, a For Today énekese már a Refined In The Fire című számban megmutatja magát, a Monsters című számban pedig Drew York próbálja überelni, aki egyébként a Szlovéniában kevésbé ismert Stray From The Path énekese.
https://www.youtube.com/watch?v=nNYykMMo328
A meglehetősen kiszámítható fokozást és a kitörő pompázatosságba való ömlengést – hála a szentségtelen panteon isteneinek – megszakítja a kevésbé hivalkodó, és főleg vendégektől megfosztott Most hated, amely szimfonikus módon a death metal, a black metal, a Bach-fúgák és egy bionikus szamuráj harcos gyilkos hadjáratának zenéje közti keresztezésre hasonlít, kölykökkel a cölöpre tűzött jazzzenészekkel teleszórt mezőkön. Nehezen felülmúlható remekmű? Akkor még nem hallottad a váratlan gitár–zongora szám, az Only Song We’re Allowed To Play In Church Venues gyengéd nyitányát. Bár saját magukon poénkodnak vele, éppen ez mutatja meg azt a virtuozitást és zenei felkészültséget, amely a zenekar felépítésében kétségkívül bőven megvan. A nagy oktánszámú, vad energiájú származék Katrina erejével robban az arcodba a California című számban, amelyben Plague mellé felsorakozik a Terror markáns énekese, Martin Stewart, aki egyébként a legendás Bad Manners volt tagja is, valamint Josh Mishima. A záró tétel, a Strength To Dominate után, amelyben a Sick Of It All energikusságát érzem metalos szteroidokon, lehetetlen bármit hozzátenni, sok mindent viszont szívesen elvennénk belőle és elfelejtenénk.
Valójában az Against The World tele van ambícióval és bizonyítási vággyal, ami a tényleg jól produkált lemez minden hangban dokumentált pillanatában érezhető. A zenekarnak kétségkívül van tehetsége, de túlzottan görcsölnek a puszta formán és a műfaji kötöttségeken. A lemez szilárd és gazdag, teátrális, a maga módján pompázatos és zseniális. Éppen ezért könnyebb meghallgatni őket, mint olyan zenekarokat, mint például a Carnifex, a The Red Chord, az Emmure, feltételesen pedig a Whitechapel, mégis bőven van hely a hangzás fejlesztésére, amely nem tud elmenekülni az olyan jelzők elől, mint „brutális”, „epikus” vagy „felfújt”. A lemez erős, és hóhérmódra elbánik a kétkedőkkel, de hiányzik belőle egy csipetnyi valami, ami miatt még nem állíthatod oltárra a The Black Dahlia Murderek mellé, ha szereted, persze, a hangzásbeli vágóhidat. Mindenesetre bátran számíthatunk még nagyon színes folytatásra az életműben azoktól a mesteremberektől, akik több árnyalatot és sokszínűséget visznek a műfajba. A Winds Of Plague helyenként kifejezetten kiválóan képes lemosni és enyhíteni a generikusság érzetét!
Felállás
Jonathan „Johnny Plague” Cooke – ének
Nick Eash – gitár
Nick Piunno – gitár
Andrew Glover – basszusgitár
Art Cruz – dob
Alana Potocnik- billentyűk
Vendégzenészek:
– James Jasta – kísérő ének a 4. számban
– Mattie Montgomery – kísérő ének az 5. számban
– The Ultimate Warrior – kísérő ének a 6. számban
– Drew York – kísérő ének a 8. számban
– Martin Stewart – kísérő ének all. számban
– John Mishima – kísérő ének all. számban
Producer
Matt Hyde
Számlista
1. Raise the Dead
2. One for the Butcher
3. Drop the Match
4. Built for War (feat. Jamey Jasta)
5. Refined in the Fire (feat. Mattie Montgomery)
6. The Warrior Code (feat. The Ultimate Warrior)
7. Against the World
8. Monsters (feat. Drew York)
9. Most Hated
10. Only Song We’re Allowed to Play in Church Venues
11. California (feat. Martin Stewart & John Mishima)
12. Strength to Dominate
