Előadó: Clapton, Eric
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1980
Eric Clapton karrierje az 1980-as évek küszöbén számos kellemetlenség kedvenc céltáblája volt. Eric a távol-keleti látogatás után, amelyet a remek Just One Night ennyire briliánsan megörökít, ismét súlyos egészségügyi gondokkal került szembe, amelyek a gitárost az egyik következő turnén végül majdnem a sírba vitték. Az alkoholizmus és az Eric szűkebb környezetében mindig is viharos események sora elvezet minket Eric hetedik albumához, egyik legszentimentálisabb munkájához, amely egyúttal a gitáros Polydorral való együttműködésének utolsó felvonása is.
Az Another Ticket minden szempontból mestermű. Az album hangulata kellemes, érzékeny zenei megszólítással van tele, amelyet megfelelően fűszerez az éles gitáros „manipulálás”, megtévesztően kanyarogva a spontántól a végletekig fegyelmezettig. Az Eric korábbi munkáiból már szinte közmondásossá vált koherencia gondoskodik arról, hogy az Another Ticketen sem szűkölködjünk csúcspontokban, sőt, szép rendben, példás sorrendben követik egymást, egyik a másik után. Az ihletetten kifinomult gitárjátszadozástól a Something Specialön át a világos bluesos utalásokig, amelyek a régi Clapton-hagyományhoz híven lassan, de biztosan tárják fel a hallgatóban az addig mélyen eltemetett érzelmi szikrázást. Eric ezúttal sem fukarkodik a makacs, mégis elképesztően állandó szinten tartott színvonallal, amely az új évtized hajnalán bátran folytatja a gitáros kifejezésmódjának gondos, fokozatos eszkalálódását.
Hangulati szempontból rendkívül kontrasztos album szeszélyes természetével elkényeztetett gyerekként követeli magának a bőséges figyelmet. A gitáros fejében akkoriban nyilván sok minden megfordult, ami az Another Ticketen minden lépésnél érezhető. Az érzelmekkel telített ötletek kérlelhetetlen, pörgő rulettjéből nem hiányoznak a vallásos ihletésű motívumok sem, amelyek Ericnek kétségkívül különleges menedéket nyújtanak a világ nyűgei elől, végső soron pedig saját magától is. A Hold Me Lord sok mindenben pontosan ez: a Presence Of The Lord mintájára készült retrospektív lelki zarándoklat, igaz, némileg több játékossággal megrakva. A Floating Bridge mérgező bluesos „altatódal”, amely világosan megmutatja a gitáros gyökereit, amelyek mélyen az amerikai blues misztikus hagyományában gyökereznek. Nem csupán gitárvarázslattal felfegyverkezve Clapton Waters Blow Wind Blow-jának rendhagyó feldolgozásával ismét bebizonyítja, hogy a blues-klasszikusok innovatív értelmezésének vitathatatlan királya. Eric ezúttal még Muddy énekvonalainak ravasz utánzásával is eljátszik, ami a hangja időnkénti reszelősségén hallatszik. A nem feltétlenül sikerrecept ezúttal nem jár kellemetlenebb mellékhatásokkal Claptonnak. Clapton következmények nélkül megússza az I Cant Stand It-et is. Ez a kellemes dal, amely a népszerű vizek felé tett határozott elmozdulásával nnyűgöz le, erejét merészen az alakját tekintve egyszerűen felépített dallamvilágból meríti, és hamarosan a világ slágerlistáinak élére is felért. Az egyszerűség, megkoronázva egy csipetnyi átható romantikával, jellemzi a korszakhoz képest elképzelhetetlenül nyugodt dallamok párosát, a Black Rose-t és a címadó Another Ticketet, amelyekkel Eric fáradhatatlanul meggyőz még a legmakacsabb szkeptikusokat is arról, hogy van értelme a hallgatóbarátabb témákkal játszani. De ne zavarjon meg titeket ez a kísérletezés. Clapton az album végén a Catch Me If You Can és a szédítő Rita Mae, két fenomenális bluesrock-körhinta szárnyán végre keményebb gitáros nyújtózkodásba is belefog, ami hosszú idő után ismét a gitáros legjobb éveit idézi, amikor a még lelkesedéssel teli fiatalember kompromisszumok nélkül nyírta meg a konkurencia szárnyait. Alig tizenöt évvel később a gitáros zenei és személyiségfejlődéséhez az idő is önzetlenül hozzátette a magáét. Eric Clapton időközben, úgymond, megkomolyodott, ami végül az Another Ticketen látszik a legszebben: az egyéniség helyett inkább a kollektivizmus és az egyetértés szellemében keresi a megoldásokat. Talán valóban kissé szokatlan, de mindig csodálatra méltó!
Az Another Ticket megerősíti, hogy Eric Clapton a személyes jellegű, szinte végzetes hajótörések ellenére is ragyogó formában volt, és a legmerészebb zenei kutatásokra is képes. Főleg azoknak fog örömet szerezni, akik a nagy gitáros hagyatékában kutatva a reggae- és country-hatásokkal való kísérletezést inkább széles ívben elkerülik. Az albummal, amely valószínűleg örökre ott marad kereskedelmi szempontból jóval hatalmasabb elődei, a Slowhand és a Backless árnyékában, a hallgató előtt szikrázó zenei játék széles palettája nyílik meg, szorosan összefonódva egy erősebben hangsúlyozott bluesos fordulattal, amely a különböző műfajú témákkal való évekig tartó kísérletezés után végre ismét a blues lényegi elemeit állítja a figyelem középpontjába.
Felállás
Eric Clapton: ének, gitár
Chris Stainton: billentyűs hangszerek
Albert Lee: ének, gitár
Gary Brooker: billentyűs hangszerek
Henry Spinetti: dob
Dave Markee: basszusgitár
Producer
Tom Dowd
Számlista
1. Something Special
2. Black Rose
3. Blow Wind Blow
4. Another Ticket
5. I Can’t Stand It
6. Hold Me Lord
7. Floating Bridge
8. Catch Me If You Can
9. Rita Mae
Az album hossza: 38.34
