Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Intact Records
Megjelenés: 2001
Játékidő: 63:40
Értékelés: 4/5
Az „Anoraknophobia” a brit artrock-kiválóság, a Marillion tizenkettedik stúdióalbuma, és az első, amelyet az Intactnél adtak ki. A sikeresen lezárult amerikai turné után, amelyet a hűséges rajongók bőkezű anyagi támogatása tett lehetővé, ismét hozzájuk fordultak, és a „Marillion.com” (1999) után újra felkérték őket az új album társfinanszírozására. A válasz ezúttal is minden várakozást felülmúlt, a zenekar pedig úgy hálálta meg a híveknek, hogy előrendeltek, és így még a felvétel előtt biztosították az album költségeit: különleges, dupla kiadással jutalmazta őket, a nevüket pedig kinyomtatta a booklet belsejébe. Az „Anoraknophobia” volt az első Marillion-album, amely nem került fel a brit slágerlistára, pedig zeneileg minden tekintetben jobb volt mindkét elődjénél, vagyis a „Radiation” (1998) és a „Marillion.com” (1999) lemeznél.
A szokatlan cím az arachnofóbiára (pókfóbiára) utaló szójáték, az „anorak” és a „fóbia” szavak összegyúrása. Steve „Mr. H” Hogarth énekes szerint a cím valójában azt jelenti: „anorak no phobia”, vagyis nincs fóbia az anorakoktól. A humorról nem éppen híres zenekarnál, ahol Mr. H és a vén bobos motoros, Ian Mosley a legnagyobb tréfacsinálók, az „Anoraknophobia” mindenképp szokatlan kísérlet volt: mind egyes szövegekből („Separated Out”), mind az album címéből, mind az eredeti borítóról, a sokszínű „Kennykkel” (a népszerű amerikai South Park rajzfilmsorozat figurája) kiolvasható, hogy a Marillion ezúttal nem akart túlságosan komolynak látszani. Talán ez is egy módja volt annak, hogy megszabaduljanak a „neo prog rock” stílusjelzőtől, amelyet egyes médiumok még mindig előszeretettel ragasztottak rájuk, noha ezzel a fogalommal, illetve irányzattal többé-kevésbé már 1989-ben leszámoltak.
A nyitó „Between You And Me” lett az album egyetlen kislemeze. Bár elég kommersz felépítésű szám huncut dallammal és ragadós refrénnel, nem sikerült slágerlistára kerülnie. Ez a maga módján kár, hiszen a nagy kísérletező Marillion már az album elején bebizonyította, hogy még mindig rendkívüli érzéke van a slágergyanús, hipnotikus dallamok kovácsolásához. Brit pop lüktetése és élénk tempója mellé Mr. H teljes beleéléssel előadott éneke társul, amelyből dől a lázadó tűz, a ritmusalap pedig Mosley és a basszusgitáros Pete Trewavas remek összjátékára épül.
Külön fejezet a kiváló és egyben újító „Quartz”, amely az egész pályafutásuk egyik legegyedibb alkotása. Itt különösen a billentyűs Mark Kelly jeleskedik, aki rendkívüli könnyedséggel vált a sokszínű szintetizátor-textúrák között, legyen szó elektronikusan fűszerezett digitális mintákról vagy zenekari ízű billentyűfüggönyökről. Ez utóbbiak még a jó öreg mellotront is idézik. Trewavas telt basszusvonala végig megtartja a huncut, jazzes lüktetést. Ebben a remek, kissé álmodozó és titokzatos számban az összetett hangulat gyakorlatilag másodpercről másodpercre változik, miközben Mr. H éneke és a mindig kiváló Steve Rothery ingerült gitárfutamai gondoskodnak az energikus töltetről. Valahol a közepén, egy rövidebb gitárimprovizáció és Mr. H dühödt, csaholó éneke után váratlan, de rendkívül hatásos váltás következik egy éteri, szinte spacerockos szakaszba, ahol Kelly digitális mintáinak kombinációja nyűgöz le, egy sajátos, világűrt idéző effekttel a csúcsponton, Rothery dallamos gitárfutamaival és Mr. H magasan szárnyaló vokáljával.
A „Map Of the World” diadalmas refrénjével és pozitív hangulatával a pop rock és az art rock közti szilárd híd tökéletes példája, így nem csoda, hogy gyorsan népszerű koncertklasszikussá vált. Pillanatokra olyan, mint valami elfeledett kilencvenes évek eleji Marillion-klasszikus, az ultradallamos refrénben pedig jól hallhatók Trewavas kísérő vokálharmóniái is. A fényűző zenekari textúrák nagyszerű pompát kölcsönöznek neki. A remek dalok sorát a kontemplatív „When I Meet God” folytatja, amely finom akusztikusgitár-futamaival, szimfonikus billentyűfüggönyeivel és Mr. H szívszaggató éneklésével az „Anoraknophobia” egyik legmegindítóbb pillanata. Különösen érdekes fordulatot jelent a visszafogott hangszeres zárlat. A szövegek, amelyek a társadalomkritikus témákon túl többé-kevésbé a nőkkel kapcsolatos gondokról szólnak, nem az album legerősebb oldalai közé tartoznak, ez a dal viszont Mr. H egyik jobb szövegét kínálja, amelyben az istenét nőként szólítja meg. A Marillion egyébként Fish 1989-es távozása után derekasan megszenvedett azzal, hogy a szövegeik, amelyek jórészt jóval kevésbé lettek vallomásosak, legalább olykor elérjék a korábbi magas színvonalat, és ehhez is gyakran kellett a külső munkatárs, John Helmer segítsége, aki az „Anoraknophobia” lemezen nem működött közre.
A funkos hangulatú „The Fruit Of the Wild Rose” lassan indul, és meglehetősen átlátszó szerelmes szöveget kapott, de Kelly hammondorgonájának berobbanása rögtön jelzi, hogy nem holmi szokványos, közhelyes balladáról van szó, amellyel a Marillion minden megtört szívű hallgató lelkét ápolgatná. Mr. H kiváló éneke, amelyből jól érezni a sokféle érzelem bőségét, ismét irigylésre méltó szinten van, a szám eklektikus szerkezetét pedig a modernista szintitextúrák és a finom gitárfutamok összjátéka tartja egyben. A legfurcsább, de mégis szórakoztató kísérlet kétségkívül a „Separated Out” pszichedelikus-hard rockos hangulatával és tréfás szövegével, amellyel a banda a hűséges híveknek akart tisztelegni. A szöveg ugyanis „bolondokat” (freaks) említ, ami a Marillion-rajongók, illetve a rajongói klub tagjainak régi, tréfás elnevezése. A felcsavart ritmus mellé vastag hammondorgona-rétegek és ingerült gitárfutamok társulnak, miközben Mr. H hangja csak úgy repeszti a huncutság és a kamaszos lázadás. Néhány stíluskombináció rendkívül bizarr: például a cirkuszos dallamok, a groteszk narráció, amelyet amerikai, már hangosított, de még mindig fekete-fehér burleszkfilmekből kölcsönöztek, és Rothery kelta hangulatú gitárszólói együtt.
A kifejezetten sötét, disztopikus „This Is The 21st Century” főleg a hangulatát tekintve éles kontrasztban áll az „Anoraknophobia” legtöbb számával, hiszen azok nagyrészt pozitív beállítottságúak. Kelly itt ismét remekel a lenyűgöző, összetett elektronikus minták és a komor zenekari függönyök keverésével, amelyekkel jéghideg légkört teremt az általunk ismert világ közelgő vége előtti várakozáshoz. A társadalmilag elkötelezett szöveg a modern, dekadens civilizáció utolsó napjairól szól, amikor közeleg a pillanat, hogy a 21. század skizoid embere végül elpusztítja önmagát. Nem szabadulhatunk az érzéstől, hogy a Marillion tagjai az ötletet David Bowie rendezte bizonyos számok hallgatása közben kapták, aki a jeges disztópia és a posztapokalipszis mestere. A stílusokkal és hangulati árnyalatokkal való kísérletezésnek azonban még nincs vége az „Anoraknophobia” lemezen, ezt bizonyítja a záró hangkalandozás, az „If My Heart Were a Ball It Would Roll Uphill”, egy újabb hangsúlyozottan eklektikus alkotás, amely összetettsége és szokatlan stílusfordulatai miatt csak többszöri hallgatás után ver gyökeret a fülben és a szívben. A főszereplő ismét Mr. H kiváló énekével, amely még egy átlagos szerelmes szöveget is élvezhetővé tesz, az improvizáció bősége pedig garantálja, hogy számos artrock-gourmand megkapja a magáét.
Az art pop rock irányba húzó „Anoraknophobia” hangzásában modern album volt, olyan, amilyet a Marillion már az előző években, pontosabban a kilencvenes évek második felében is meg akart alkotni, csak valahogy mindig elfogyott az igazi ihlet és akarat. Összességében ez a nagyon jó, de nem látványos alkotás pont jól egyensúlyoz a kommersz csábítású pophelyzetek és az eklektikus artrockos kísérletezés között, ahol a banda tagjai megdolgoztatják azoknak a rajongóknak az idegeit, akik főleg a nyolcvanas évekbeli slágerek miatt esküsznek a Marillionra, vagy a kereskedelmi sikerük csúcsán ismerték meg őket. Kicsit bizarr, hogy éppen az „Anoraknophobia” volt az első Marillion-album, amely nem tört be a brit listákra, hiszen a produkciónak is köszönhetően az összes stúdiólemezük közül a „Holidays In Eden” (1991) kivételével ez hangzik a legkommerszebbnek, ráadásul modern módon, de nyilván még mindig túl eklektikusak voltak a tömegeknek. Nem segített az sem, hogy az albumot a szélesebb brit piacon a Liberty adta ki, az EMI kiadóóriás leányvállalata, amellyel a Marillion 1996-ban felbontotta a szerződéses viszonyt.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Mark Kelly – billentyűs hangszerek
Pete Trewavas – basszusgitár
Ian Mosley – dobok
Producer
Dave Meegan
Számlista
1. Between You and Me
2. Quartz
3. Map of the World
4. When I Meet God
5. The Fruit of the Wild Rose
6. Separated Out
7. This is the 21st Century
8. If My Heart Were a Ball It Would Roll Uphill
