Kiadó: Silver Lining Music
Megjelenés dátuma: 2020. 01. 24.
Produkció: Jeff Waters
Az album hossza: 45.28 min
Műfaj: Thrash Metal
Értékelés: 8.0 / 10
Jeff Waters ma is a thrash metal egyik legizgalmasabb, legéleslátóbb és legnagyobb hatású gitárosának számít, aki a nyolcvanas évek második felében a műfaj felfelé törő hurrikánjában bukkant fel. Az évek nem fognak rajta: a fickó hihetetlenül lenyűgöző maradt a technikai bravúrban, a kivételes sebességben (a jobb keze palm-mute-ja valószínűleg ma is a leggyorsabb a galaxisban), a hihetetlen pontosságban, és mindeközben a szédítő hangzás mellett óriási kontrollal uralja a hangszerét. Mindezek fölött pedig ott van az eredetisége és különlegessége, amiért az Annihilator első két albumát tartják azoknak a teljesítményeknek, amelyek a thrash metal műfajának kialakulásához hozzátették a hiányzó, meghatározó kis kavicsokat a mozaikba.
A „Ballistic, Sadistic” Jeff minden alkotói őrültsége mellett is már a banda tizenhetedik albuma. Az Annihilator persze ma már a thrash metal egészen saját változatát játssza: a thrashelés doktrínájának, a klasszikus metal érezhető beépüléseinek (Priest- és Maiden-fűszerek felvillanásai), valamint a groove felé hajló, modern produkciónak a keverékét, ami jól áll ennek a megszelídíthetetlen zenei fenevadnak a végtelenül élesre fent fogsorához.
Talán ti magatok is érezzétek, hogy a kezdeti lelkesedés ezen a ponton lassan alábbhagy. A „Ballistic, Sadistic” ugyanis már a harmadik egymást követő album, amelyen az énekes szerepét ismét Waters vállalja magára, saját személyében. Jeff tehát újra egyszemélyes zenekarként működött a stúdióban, a dobokat leszámítva, amelyeket koncerten is vele játszó zsoldosa, Fabio Alessandrini ütött fel. Semmi újdonság (már). A bevált recept mellett Jeff ezúttal még a vártnál is nyilvánvalóbban böngészi a zenekar közelmúltbeli korszakait. Így az I Am Warfare, egyébként nagyon szórakoztató vállalkozás, tele ritmusváltásokkal, hirtelen frázisváltásokkal, ahol Jeff zsenije és tehetsége intenzíven ragyog, valami olyasmi, ami kiesett a „Schizo Deluxe” albumról, és ha a Lipservice-nél megállunk, az kifejezetten a „Set The World On Fire” Night Jumps Queen című számát idézi. Itt van a Psycho Ward, amely az „Never, Neverland” klasszikusa, a Stonewall vezérmotívumának tartozik némi ihlettel. Mindez persze „megállja a helyét”, hiszen ugyanaz az ember alkotta az egészet, de kissé fárasztó ez a saját magunkból másolós sablon. Az Annihilator így egy nagyon jó, nagyon szolid albumot tesz le az asztalra, amellyel viszont már nem lepnek meg (kivéve azokat, akik a bandát még egyáltalán nem ismerik). Az elődje, a „For The Demented” (2017) is rendkívül tisztességes album volt, amelytől a banda ismerői sem húzták fel a szemöldöküket; az új lemez, a „Ballistic, Sadistic”, bár remekül eljátszott (ismét szikrázó lendülettel és óriási szívvel), ügyesen megkomponált, „becsomagolt” és megprodukált, még nyilvánvalóbban merít Waters Annihilator-frázisokkal teli kincsestárából, abból az időből, amikor azok még frissek, szokatlanok és egyedülállóak voltak.
Jó néhány riffet ezen az albumon tehát már megtapasztaltunk a múltban, és ha eltúlzom, a fickó az új lemezhez ezeket valószínűleg álmában írta meg (a szólókkal együtt).
Minden tisztelet mellett, amit Waters kiérdemelt és kiharcolt, tényleg nem lehet semmit felróni neki. Az embernek új stúdiója van, élvezi mindazt, amit csinál. És ezt még mindig ifjonti hévvel és féktelenséggel teszi. A „Ballistic, Sadistic” hamisítatlan Annihilator-lemez, ebben nincs kétség, csak éppen nem gyújt úgy, ahogy azt a banda régi ismerője talán szeretné vagy várná. Egy olyan úrnak, mint Jeff Waters, egyáltalán igazságtalan megmondani, mit kellene és mit nem csinálnia, de valami megkérdőjelezhetetlen. Igaz, hogy a „Ballistic, Sadistic” énekben jobban kidolgozott (vagy „leugatott”, ahogy tetszik), mint az elődje, a „For The Demented” (levonva az egyre újabb „hülyeségeket” a szövegekben), mégis az Annihilator összes legjobb lemeze sajnos általában egy énekeshez kötődik, aki mindig a banda további tagja volt, kezdve a korán elhunyt Rampage-dzsel, majd Pharrral, Comeau-val vagy Padden-nel. Egyszerűen: ha már nem az egész bandára, ami nyilvánvalóan utópisztikus elvárás, de Watersnek feltétlenül szüksége van maga mellé a stúdióban (és a színpadon is) egy énekesre! Énekesre, mint a zenekar tagjára. Énekben Jeff elég kielégítően megoldotta a dolgot, a vártnál jobb szinten, de Jeff túlzott hevessége miatt, ahogy egyre-másra adja ki az új albumokat, itt is kihasználatlan marad a hozzáadott érték lehetősége.
De ahogy mondtam. Az album jó, teljesen tisztességes, de mivel a vártnál is jobban újramelegíti a régi trükköket, nem „rázza meg” az embert (legalábbis a vén thrash metal-trottyost nem). Nosztalgikus hatású, bár a banda régi rajongója valószínűleg ezúttal is inkább ezredszer teker rá az első két albumra. A produkció viszont öl. Ez egészen biztos. Ezért ezt az albumot is a lehető legnagyobb hangerőn kell nyomni.
szerző: Aleš Podbrežnik
- Armed to the Teeth
- The Attitude
- Psycho Ward
- I Am Warfare
- Out with the Garbage
- Dressed Up for Evil
- Riot
- One Wrong Move
- Lip Service
- The End of the Lie
Felállás:
Jeff Waters – ének, gitár, basszusgitár
Fabio Alessandrini – dob
