Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bécs (Wien) / Szene / Ausztria
A koncert dátuma: 2013. 10. 24.
Látogatók száma: 500
Ó, Kanada. Nemcsak a hideg, a hoki, a jávorszarvasok, az fadöntők és a juharszirup országa vagy, hanem az az ország is, amely nekünk adta a Voivodot, a Strapping Young Ladet, Devin Townsendet, a Rushot, az Exciter. Oké, nekünk adtad Justin Biebert, Celine Diont, a Nickelbacket és Avril Lavigne-t is (és, jaj, úgy tűnik, kettejük duettjét is), de megbocsátunk. Mert nekünk adtad az Annihilatort is. A Brit Columbiából származó legendás csapat alig egy hónapja adta ki immár a tizennegyedik stúdiólemezét, a Feastet, nem sokkal előtte pedig a tolmini MetalDays fesztiválon a rövid műsora ellenére is lenyűgözött. Akkor a Jeff Waters örökös vezette, pótolhatatlan formáció már be is mutatott egy számot az új lemezről, most viszont az Annihilator a Feast On Europe turnéra vitte az albumot, amely ismét csak jóval északabbra állt meg tőlünk, a hozzánk legközelebbi állomása pedig egy régi ismerős, a bécsi Szene volt.
Az Annihilator a turnéra előzenekarnak a svéd death ‘n’ roll formációt, a The Generalst hívta meg, amely pontosan a meghirdetett időpontban lépett a Szene színpadára. Háromnegyed órát kaptak a svéd tábornokok, és ki is használták az idejüket: jó hangzást állítottak be, és olyan death ‘n’ rollt zúdítottak ránk, amely a honfitársaik, az Entombed zenéjéhez közelít. A The Generals tehát koszos death metalt játszik rock ‘n’ roll riffekkel, zörgő basszussal, súlyos dobokkal és brutális énekkel. A svédek igazán jól éltek az előzenekari lehetőséggel, remek színben mutatták be a legfrissebb, Blood For Blood című albumukat, a tipikusan svéd, torzított gitárjaikkal igazi mannát jelentettek a svéd death metal rajongóinak, főleg pedig az energikus fellépésükkel olyan előzenekar voltak, akire érdemes volt odafigyelni, nem pedig a) elkerülni vagy b) a csarnok előtt elinni. Végre egy előzenekar, amely nem akadt a fülünkben csontként a torkunkon.
A közönség szépen megtöltötte a csarnokot, és pontban negyed kilenckor… pontosabban negyed tízkor aludtak ki a fények, a hangszórókból pedig felcsendült A Emily Rose ördögűzése című film remek ördögűző jelenetének pokoli intrója. „We are the one who dwell within… And I am Lucifer, the devil in the flesh” – ostorozott a hangszórókból, a kanadai négyes pedig kissé meglepő módon rögtön a legnagyobb slágerével, az első lemezről származó Alison Hell című számmal köszöntötte a közönséget. A színpadon az első pillanattól kezdve minden tökéletesen működött, a mérgező kanadai thrash metal ütése pedig már az első hangoktól úgy robbant, mint egy atombomba. A lökéshullámoknak se vége, se hossza nem volt, az Annihilator egymás után sorolta a zúzós számokat és a klasszikusokat, miközben főleg Waters úgy viselkedett, mint egy kölyök, aki először áll színpadon, nem pedig mint egy férfi, aki már a megérett 47. évét is betöltötte! Jeff Waters egy emberi Red Bull-konzerv! Hihetetlen, mi mindent csinál ez az ember a színpadon: két órán át mindenütt ott volt – a színpad bal és jobb oldalán, egészen a közönség fölött, vállvetve Dave Padden énekessel vagy Alberto Campuzano basszusgitárossal, a mikrofon mögött vagy a színpad közepének fényében. És mindezt úgy, hogy közben vadul szólózott és szlalomozott a gitárnyakon. Igen, Jeff tényleg olyan ember, akinek az ujjait és a húrokon vadul, fáradhatatlanul ugráló energiáját órákon át nézném transzban, főleg amikor élőben a szólók közben, amelyektől leesik az ember álla, olyan fintorokat vág, hogy az ember a nevetéstől fetreng. Aki harminc év színpadi munka után is úgy működik, mint Jeff, az nem érdemel mást, mint mély tiszteletet és csodálatot. De nem csak Jeff ragyogott: kivételes színpadi jelenlétet és remek formát mutatott a másik három tag is, Dave Padden, valamint az újoncok, Alberto Campuzano basszusgitáros és Mike Harshaw dobos. Padden végleg Waters tökéletes másik felévé vált, énekesként is sokat fejlődött, egyaránt kitűnt azokban a számokban, amelyeket a lemezeken ő énekel, és azokban is, amelyek Randy Rampage, Aaron Randall vagy Coburn Pharr remek énekteljesítményének köszönhetően vésődtek be az emlékezetbe. Dave fantasztikusan állta a sarat a Jeffel közös vokális harmóniákban is, Alberto pedig a megfelelő pillanatokban kiváló énekesnek bizonyult, és ugyanúgy, mint Jeffnek, neki is tele volt a színpad két teljes órán át. A dobok mögött egy másik újonc, Mike Harshaw brillírozott, aki az Annihilatorra jellemző „trademark” szinkópás dobokkal, mozgalmas átmenetekkel és egy kissé szükségtelen, de tökéletesen kivitelezett szólóval rázta a csarnokot. A fantasztikus előadást az Annihilator ínycsiklandó setlisttel tette még teljesebbé, amely tele volt vasklasszikusokkal, és még inkább jóllakhattunk a csodálatos kis édességekből, amelyekből szintén bőven akadt – Knight Jumps Queen, a Set the World On Fire környezettudatos gyöngyszeme, a No Zone, a szinte soha nem hallott Fiasco, valamint a Bliss/Second to None. A koncert közepét az Annihilator az osztrák rajongóknak és a korábbi koncertek alapján megfogalmazott számkívánságaiknak szentelte, így a kanadaiak gazdagon megrakott, háromszoros Set the World On Fire tálat szolgáltak fel nekünk, hozzá a csodálatos Phoenix Rising balladából egy csokrot, a „feel good” Sounds Good To Me számot és az akusztikus szépség, a Snake in the Grass dalát. Az új lemez népszerűsítésére csak a koncert utolsó harmadában került sor két számmal, közéjük pedig beékelték a Carnival Diablos slágerét, a Time Bombot és egy zúzdát az előző lemezről, az Ambusht, a rendes műsort pedig a legbrutálisabb új számmal, a Deadlockkal zárták. A közönség a várakozásoknak megfelelően követelte a „one more song”-ot, a srácok pedig nem is hagyták sokáig kérlelni magukat, csak Jeff Waters ezzel a mondattal tért vissza a színpadra: „You want one more? Fuck you… We’ll give you three more!” És a végére még megkaptuk az Ultra-Motiont, a King of the Killt és a Phantasmagoriát!
A bombasztikus hangulatú banda, Waters lélegzetelállító szólózása (amelyben a hangszer és a zenész tökéletesen eggyé olvad), a tökéletes hangzás, a huszonkét számos, kétórás koncert és a felforrósodott közönség kombinációjának az eredménye csak egy lehet – kétségkívül az idei év egyik legjobb koncertje! Bár az Annihilator stúdióban már jó ideje nem éri el az első lemezei színvonalát, élőben egyszerűen nincs párja, és azon kevés banda egyike, amely élőben képtelen csalódást okozni, sőt, újra és újra meg lehetne nézni őket. Ha a South Parkban azt énekelték, hogy „Blame, Canada”, én inkább azt csicseregném, hogy „Hail, Canada”, mert Jeff Waters pontosan az, ami a pólóján állt. METALHEAD!
Setlista
ANNIHILATOR:
1. Alice in Hell
2. W.T.Y.D.
3. Knight Jumps Queen
4. Reduced to Ash
5. Set the World on Fire
6. Refresh the Demon
7. Never, Neverland
8. No Zone
9. The Fun Palace
10. Fiasco
11. Bliss
12. Second to None
13. I Am in Command
14. Phoenix Rising / Sounds Good to Me / Snake In the Grass
15. Drum Solo
16. No Way Out
17. Smear Campaign
18. Time Bomb
19. Ambush
20. Deadlock
—ráadás—
21. Ultra-Motion
22. King of the Kill
23. Phantasmagoria
THE GENERALS:
1. Dig Two Graves
2. Stand Up Straight
3. Blood For Blood
4. Shotgun Serenade
5. Hunger
6. My Own Demise
7. Consulting With The Sinner
8. The Illusionist
9. Blessing In Disguise
10. Evil Trancsends
Képgaléria
