Séta a Queensrÿche régi iskolás klasszikusainak árnyékában (2013)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Szene / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2013. 10. 22.
Látogatók száma: 300
Jegyár: 37,00€

A Queensrÿche az elmúlt néhány évben nagy port kavart a metálosok körében. 2011-ben kiadták a vitatott »Dedicated To Chaos« albumot, amellyel stílusában messzire elmozdultak a védjegyüknek számító hangzástól, így sikerült megosztaniuk a rajongótábort is. De két pólus nemcsak a hallgatók között alakult ki, hanem a zenekar magjában is. A Queensrÿche tavaly nyár közepén kirúgta a hosszú ideje frontember Geoff Tate-et, és kezdetét vette a háború. A szennyes nyilvános teregetése és a bírósági huzavona a zenekarnév használati jogáért mindennapossá vált, a pontot az i-re pedig az tette fel, hogy a nyár elején mindkét érintett fél a Queensrÿche név alatt jelentetett meg egy-egy saját új stúdióalbumot.

Bár a zenekar neve sokat veszített a becsületéből, már az elejétől fogva világos volt, hogy a hűséges közönség támogatása az „eredeti Queensrÿche” oldalára billen, vagyis a zenekar gerincére, amelyet Michael Wilton és Parker Lundgren gitáros, Eddie Jackson basszusgitáros és Scott Rockenfield dobos alkot. A négyeshez az énekes posztján senki más nem csatlakozott, mint Todd La Torre, aki évekig a floridai underground-ban hívta fel magára a figyelmet, mígnem néhány éve végre felfedezte és soraiba léptette egy másik kultikus progresszív metalbanda, a Crimson Glory. Az ő inaktivitásuk aztán La Torre-t a Queensrÿche táborába terelte, ahol eleinte a Rising West projekt megszületését jelentették be, de végül mégis a jól ismert márkanév alatt folytatták a pályafutást. Ha Tate az új ötletek és az új hangzás megtestesítője, a La Torre-féle verzió végig a klasszikus Queensrÿche-évek felé törekedett vissza. Kiadtak egy saját nevét viselő „visszatérő” albumot (a kritika itt), és elkezdtek koncertezni, kizárólag pályafutásuk első évtizedének dalaiból összeállított műsorral.

Az út 2013 őszén Európába is elvezette őket. Már az űrből látszott, hogy a zenekaron belüli heves földrengések megártottak a névnek, így a katasztrofális jegyeladás miatt a szervezőnek a Grácba eredetileg meghirdetett koncert helyszínét is meg kellett változtatnia – ez volt a turné hozzánk legközelebbi állomása. A szűk létszámú szlovén csapatnak nem maradt más hátra, mint hogy ők is átirányítsák magukat Bécsbe, bár ott sem gyűlt össze több, mint talán kétszázötven, maximum háromszáz néző. A Szene klub kicsi nézőterét látva kétszer is meg kellett csípnem magam, és megkérdeznem, tényleg ugyanerről a zenekarról van szó, amelyet még két évvel ezelőtt a Sweden Rock fesztivál rangos főszínpadán láttam az egyik nap húzóneveként??

A koncertet este fél kilenc körül a Manic Saint nyitotta, egy helyi kvintett, amely egyelőre még a helyét keresi a nap alatt. A csekély koncerttapasztalat ellenére a helyiek szolid színpadi produktumként mutatkoztak be, a frontember gyakran kiment egészen a színpad széléig, és így vitte át a zenekar energiáját a klubtérbe. Őszintén szólva Szlovéniában is akad érdekesebb heavy metal formáció, mint a Manic Saint: a közhelyes riffek és a brit heavy metal új hullámának ezredik feldolgozása nem az a hozzávaló, amitől az alkalmi hallgató extázisba esne.

Mire Bécset már beborította a sötétség, a klub nagyjából megtelt, legalábbis az első sorok mögött már nem tátongott üresség. A látogatottsághoz hasonlóan szerény volt a színpadi díszlet is: hátul a dobfelszerelés fölött szemérmesen csak a zenekar logója húzódott, így egy véletlenül betévedt néző aligha hitte volna el, hogy ez a banda valaha nagy arénákat töltött meg.

A Queen of the Reich-hel indított nyitány jelezte, hogy a színpadon álló fickók komolyan gondolják a dolgot! A Queensrÿche gondolatban három évtizeddel vitt vissza minket, a nyitó részben pedig mindenki hitetlenkedve bámulta Todd La Torre-t, aki a torkából hihetetlen énekes akrobatikát csavart ki, hajszálpontosan Tate-ére hasonlót! Bár már negyvenéves, La Torre fiatalosan és játékosan mozog a színpadon, fő fegyvere pedig természetesen az égbe szökő hangja, így a legigényesebb dalok, mint a Walk in the Shadows vagy a Warning is tökéletes előadásban születhettek újra. Bár újoncnak számít a bandában, a Queensrÿche kiemelkedően megbízik benne mint központi színpadi alakban. A hangszeres négyes a közönséggel való kapcsolattartás minden eszközét a frontemberre hagyta, a dalok közötti megszólalások kivétel nélkül az ő területe voltak, ami más zenekarok hasonló helyzeteivel összevetve mindenképp szokatlan. Az éles szem nem kerülhette el La Torre új tetoválását a jobb karján, ahová hosszú ideje tartó rajongóként a Queensrÿche logót tetováltatta. Bár nem régóta ismerik egymást, a zenekar és La Torre közti bizalom tehát szilárd és kölcsönös.

A másik négynek, főleg az eredeti Wilton / Jackson / Rockenfield triónak mintha kő esett volna le a szívéről! Nem állítom, hogy az utolsó atomnyi erőig mindent kiadtak a színpadon, mert érződött a rutinos visszafogottság, de rendkívül felszabadultnak, gondtalannak tűntek, mintha csak egy átlagos napi próbán lennének. Jobban ismerik egymást, mint a saját zsebük tartalmát, ezért a kiváló összeszokottság sem maradt el, és csak a Jackson / Lundgren páros a színpad jobb oldalán énekelt vokáljai nem használták ki időnként teljes potenciáljukat.

A koncert közepén a két gitáros váltott néhány közös tüzet, mielőtt a Queensrÿche ötödik sebességben folytatta a The Needle Lies epikus refrénű témájával. Bár az aktuális, »Queensrÿche« című lemez dalai – X2, Where Dreams Go to Die, A World Without – egyáltalán nem rosszak, a reakciókból világos volt, hogy a közönség egy adag régi iskolás klasszikusért jött! Az egész fellépés alatt remekül képviseltette magát a »Warning« (1984) album, a rendes műsor végére pedig az amerikaiak természetesen a legjobbat tartogatták. A koncert alatt építgetett hangulat csúcspontját az »Operation Mindcrime« (1988) koncepcióalbum záró eposzának, a My Empty Room / Eyes of a Stranger előadása hozta el, amelynél láthatóan maga La Torre is megilletődött, aki valószínűleg még mindig nem fogta fel egészen, hogy művészi értéke miatt a történelem egyik legbecsesebb heavy metal formációjának élén áll. A színpadra visszatérve az amerikaiak két kereskedelmi sikerdallal, a Jet City Woman-nel és a Silent Lucidity-vel szolgáltak, mielőtt a függöny végleg lehullt volna La Torre egy újabb fenomenális alakításával a Take Hold of the Flame-ben.

A bő másfél órás együttlétből pontosan azt kaptuk, amire számítottunk: kiváló előadásban szólalt meg a régi iskolás anyag, amelyre a Queensrÿche-rajongók – őszintén szólva – az elmúlt években már jócskán vágytak. Minden kiemelkedő pillanat és a remek koncertforma ellenére felmerül a kérdés, milyen lehet egyáltalán a zenekar jövője. A korábbi fő kreatív páros, a DeGarmo / Tate nélkül a Queensrÿche tartósan hátrányos helyzetben van, ezért a népszerűség újbóli felfutása most inkább fikció, mint bármi más. Ezen a ponton a banda arra van ítélve, hogy felidézze azokat a napokat, amikor a metal történelmét írta, ennél többre azonban Tate nélkül, frontemberként egyszerűen nem lesz (többé) lehetőség.

Setlista

QUEENSRYCHE:
1. Queen of the Reich
2. Speak
3. Walk in the Shadows
4. The Whisper
5. En Force
6. Child of Fire
7. Warning
8. Where Dreams Go to Die
9. A World Without
10. Guitar Solo
11. The Needle Lies
12. Prophecy
13. Fallout
14. My Empty Room
15. Eyes of a Stranger
16. Empire
—ráadás—-
17. Jet City Woman
18. Silent Lucidity (nem hangzott el)
19. Take Hold of the Flame