Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gong
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 45:14
Értékelés: 4.5/5
Az »Angel’s Egg« – vagy ahogy a különc Gong-főnök, Daevid Allen az album megjelenésekor elnevezte, »Angels Egg« – a hírhedt spacerock »Radio Gnome Invisible«-trilógia második része volt. Allen, aki akkoriban a Dingo Virgin bizarr névre hallgatott, az 1973 májusában megjelent előd, a »Flying Teapot« lemezen megalkotta a pszichedelikus Gong-mitológia első fejezetét, amely a »Radio Gnome Invisible«-trilógiában érte el művészi csúcspontját. Az »Angel’s Egg« még szórakoztatóbb és hangzásában színesebb teljesítmény volt, mint elődje, a »Flying Teapot«, hiszen a ravasz rókaként viselkedő Allen ekkor egészen kivételes ritmusszekciót csábított a Gongba: a fidzsi basszusgitárost, Mike Howlettet, aki később a Strontium 90 nevű bandával egyengette a legendás The Police megszületésének útját, majd a nyolcvanas évek újhullámos színterét is jelentősen megbélyegezte, valamint a francia dobost, Pierre Moerlent. Utóbbi két évvel később átvette a banda kormányrúdját, később pedig, Allen visszatérése után, a Gong saját, jazz fusion változatát vezette.
Allen spacerockos legénységét, amely nemzetközi zenei nevekből állt, és erős nyomot hagyott az »Angel’s Egg« lemezen, az angol gitármester és a canterburyi színtér fontos ikonja, Steve Hillage, az angol billentyűs varázsló, Tim Blake (később Hawkwind), a francia szaxofonos, Didier Malherbe, valamint a francia ütőhangszeres, Mirreille Bauer (később Art Zoyd) egészítette ki. Az »Angel’s Egg« a Zero the Hero nevű antihős spacerockos kalandjainak következő fejezete volt, aki repülő teáskannával, a jó boszorkány, Shakti Yoni társaságában – őt Allen élettársa, Gilli Smyth játssza – fedezi fel a Gong bolygót, amelyen zöld sapkás pszichedelikus manók élnek. Nem is kérdés, hogy az alkotói folyamatra mindenféle bódító szer hatott, és az egyes dalok egyes részei tiszta mantrázásba csaptak át Yoni, a „jó boszorkány” bizarr hangjaival. Hangszerelési és hangszerelői szempontból az új, rendkívül erős ritmusszekciónak köszönhetően a „angyali tojás” az elődhöz, a »Flying Teapot«-hoz képest is előrelépést jelentett az úgynevezett canterburyi színtér úttörőinek művészi fejlődésében.
A jazz rock fusion elemei – főként Moerlen érdeme ez – lassan az előtérbe kezdtek tolakodni, de az »Angel’s Egg« domináns stílusát tekintve még mindig elsősorban spacerockos kiszállás volt, rengeteg pszichedelikus „szeánsszal” és számtalan groteszk hanggal. Allen személyesen kissé háttérbe húzódott, mivel Hillage gitárosként egyre fontosabb szerepet kapott az »Angel’s Egg« lemezen, de énekesként és zeneszerzőként még mindig ő vitte a főszerepet, és ez szinte minden dalon érezhető. Daevid sajátos humorérzéke áthatja a szövegek többségét, amelyeket társadalomkritika és a mókás kiállású, vásott „bácsika” néhány erotikus fantáziája itat át.
Az »Other Side of the Sky«, az »Angel’s Egg« nyitó és leghosszabb darabja egy spacerockos eposz, hosszú, improvizatív bevezetővel, ahol Smyth számtalan bizarr hangja, Allen pszichedelikus mantrái és a szintetizátorokkal való kísérletezés uralkodik, majd a kezdeményezést Hillage gitárjáratai, Malherbe szaxofonbolondozásai és az eklektikus ritmusszekció veszik át. Allen pajkos, mégis dallamos éneklési stílusa, amely először a »Sold to the Highest Buddah« című dalban érvényesül, gondoskodik az egyes részek világosságáról, miközben nem hiányoznak a színes pszichedelikus és jazzes improvizációk sem, amelyek az érdekes alkotói ötletek szakadatlan körforgását biztosítják. Közben rövidebb, többnyire instrumentális kompozíciók is akadnak, például a »Castle in the Clouds«, ahol főként Blake ereszti szabadjára magát az elektronikus színezetű VCS3 szintetizátorral való kísérletezésével.
A »Prostiute Poem« remek példája a teljesen „kiütött” alkotásnak, amelyben a francia népzene erős árnyalatával átitatott szaxofonaranzsálás áll az előtérben, miközben Yoni boszorkány ezúttal egy alaposan megrészegedett prostituált szerepében találja magát. A »Selene« ambientes hangulatú, az »Angel’s Egg« egyik legszebb darabja, a »Future Salad/Oily Way« pedig a fuvolaszólónak köszönhetően a spacerockos huncutság szép példája. A kifinomultabb művek közé tartozik az »Inner Temple« instrumentális szám, amely a klasszikus, spacerockos Gong-megközelítés tökéletes példája, és amely két évtizeddel később, sőt még tovább is meghatározta a zenekar hangzását az Allennel készült későbbi albumokon. A »Love Is How You Make It« a cimbalmok gyengéd hangjával és a pszichedelikus „kerti törpe” szerepében tetszelgő Allennel szép példája annak, hogyan kezdte Moerlen már akkor a Gong hangzásának átalakítását ütőhangszer-központú jazz rock fusionné. Kár, hogy Allennel nem volt több hasonló együttműködésük.
Az »I Never Glid Before«, a Gong-klasszikus és koncertjeik gyakori darabja, szellemes szaxofonaranzsálással, intelligens ritmusváltásokkal és Allen pajkos énekes szeszélyességével jellemezhető. Hasonló stílusú az »Eat That Phone Book Coda«, amelyből nem hiányzik a huncut humor és az improvizációs bolondozás, beleértve a láthatatlan manók nevetését is, míg a CD bónuszdala, az »Ooby-Scooby Doomsday« militarista ritmusaival, „elromlott trombitájával”, vokális morgásaival és ragyogó gitárszólójával a teljes Gong-történet egyik legőrültebb és legviccesebb kísérlete. A másik bónuszdal, az ízlésesen újraaranzsált »Oily Way« bőséges jazz rock fusion bélyegével és dallamos refrénjével szinte már kommersznek hangzik az »Angel’s Egg« anyagának többségéhez képest.
Az »Angel’s Egg«, a »Radio Gnome Invisible«-trilógia magja, a Gong történetének egyik kulcspillanata volt: Allen zenei legénysége ekkor állt alkotóereje csúcsán, és az őrült ötletek maguktól jöttek. Az »Angel’s Egg« már megjelenésekor jelentősen hatott a spacerock színtérre, amely akkoriban – a Hawkwindnek is köszönhetően – egyre érdekesebbé vált a nem hagyományos, kevésbé igényes közönség számára is. Ezzel azonban ezeknek az „űrhippiknek” a művészi fejlődése, korának legkülöncebb ausztrál zenésze vezetésével, még korántsem ért véget. A »Radio Gnome Invisible«-trilógia az »You« (1974) lemezzel zárult, amely progresszív rock remekmű, és a mai napig Allen Gongjának csúcsát jelenti.
Felállás
Daevid Allen – ének, gitár
Gilli Smyth – űrsuttogás
Steve Hillage – gitár
Tim Blake – VCS3 szintetizátor, kísérővokál
Didier Malherbe – tenor- és szoprán szaxofon, fuvola, kísérővokál
Mike Howlett – basszusgitár
Pierre Moerlen – dob, ütőhangszerek
Mireille Bauer – glockenspiel
Produkció
Gong és Giorgio Gomelsky
Dallista
1. Other Side of the Sky (7:40)
2. Sold on the Highest Buddha (4:25)
3. Castle in the Clouds (1:09)
4. Prostitute Poem (4:52)
5. Givin’ My Love to You (0:43)
6. Selene (2:09)
7. Flute Salad (2:09)
8. Oily Way (3:37)
9. Outer Temple (1:09)
10. Inner Temple (2:34)
11. Percolations (0:46)
12. Love is How You Make It (3:27)
13. I Never Glid Before (5:36)
14. Eat that Phonebook Coda (3:12)
