Kiadó: Atomic Fire Records
Megjelenés dátuma: 2022. 2. 11.
Produkció: Jens Bogren
Az album hossza: 55.45 perc
Műfaj: Melodic Death Metal/Progressive Metal
Értékelés: 9.0/10
Az Amorphis 2022-ben annak a trilógiának a záródarabjával lépett be az évbe, amelyet a banda az „Under The Red Cloud” (2015) albummal indított, és a követőjével, a „Queen Of Time”-mal (2018) folytatott. A „Halo” már a tizennegyedik stúdióalbuma ennek a hosszú életű, főleg az elmúlt évtizedben kivételesen kreatív finn csapatnak. Mindenben rendkívül következetes, minőségben mindkét elődjével egyenrangú folytatás, helyenként pedig egyenesen zseniális, ha nem kifejezetten kiváló. Ennyi elég bevezetőnek mindazoknak, akik nem akarnak elmerülni ennek a recenziós esszének a további bekezdéseiben.
A zenekar a pályája első korszakát jellemző stílusváltások után valahogy megállapodott abban a zenei formulában, amelyet az „Eclipse” (2006) albummal kezdett kijelölni, a „Skyforger”rel (2009) szilárdított meg, a későbbi lemezeken pedig az expresszív optimumig csiszolt és ápolt. A csapat tehát a legújabb kiadványán is hű marad ezekhez az elemekhez, és úgy szól, ahogy csak az Amorphis tud szólni.
Ezt jelzi rögtön a nyitó Northwards is, amely lényegében egy helyen összefoglal mindent, amiről azonnal ráismersz az Amorphisra. Maró, sötét, fájdalmasan szép gitártéma, amely drámaian és egyszerre bombasztikusan szólít meg, a „mid eight” szakaszban aztán határozottan progresszív irányba kezd fejlődni, néhány gitárdíszítés pedig újra hozzáadja azt a bizonyos folk érintést. Itt van Tomi Joutsen briliáns vokális teljesítménye is, aki hagyományosan bravúrosan vált a hörgés és a tiszta, dallamos ének között. A hangulat fokozása egy fülbemászó, ultramuzikális dallamban csúcsosodik ki. Melankólia, miszticizmus!
A dalok többsége a progresszív metal felé hajlik, gyakran a ritmikai megoldások, illetve szerkezetek miatt is, amelyeket a rutinos Jan Rechberger dinamikus, kutató dobjátéka tesz hozzá, miközben ezt az elemet nagyon ügyesen elrejti a bombasztikus muzikalitás kibontakozása, amely a refrének dallamaiban csúcsosodik ki, mint a When The Gods Came, a címadó dal vagy a fenomenális The Moon esetében. A Seven Roads Come Together egy jól ismert motívummal nyit, amely úgy hat, mintha a „Skyforger”ről szökött volna meg, de különösen a kompozíció kibontakozása mutatja a zenekar rendkívüli szerzői érettségét és tapasztalatát. Később a dal progresszív metal alapokra épül, amelyet egyrészt death metalos sötétség hajt, másrészt folk esztétikai foszlányok. Az album egyik legkidolgozottabb szerzeménye, amely nyitódalként könnyűszerrel leválthatná a mégoly kiváló és sötét Northwards. A fent említett Northwards és Seven Roads Come Together mellett az egyik legdurvább death metalos pillanatba a The Wolf versszakában botlunk, amelyet a jellegzetes atmoszférikus átcsapás jellemez egy ultramuzikális refrénbe. Ez a trükk az Amorphis-féle hangszerelés szokásos eszköztárába tartozik. A zenekar a „mid-eight” szakaszokat mélyen ötletes és ravaszul részletezett modulációkra használja, amelyekben a hangulatok a dalokon belül is egészen más szintre térnek el. A dalok itt akár kiszámíthatatlanul is alakulnak (például a kórus és a folk dallam beépítése a The Wolf „mid-eight” részében). A zenekar eközben egy pillanatra sem veszíti el azt a kivételes és rendkívül intelligens szálat, amely a szerzői összefogottságot tartja.
Az album többi része is a jellegzetes szerzői formát követi, amelyet az Amorphis a legapróbb részletekig kicsiszolt, és ebben ismét lenyűgöz a szimfonikus elemek mesteri beépítésével. A zenekar hatalmas vehemenciával mutatja be az albumot, amelyet nemcsak melankólia és miszticizmus övez, hanem „baljós csapások” is. Az új anyagnak a rajongók ezúttal sem tudnak majd egy pillanatig sem ellenállni.
Az a kérdés, hogyan hangzana a „Halo” ezeknek a „lockdown-hőstetteknek” és a megmagyarázhatatlan, szakadatlan korlátozások furcsa idejének „kínzói” nélkül, amelyekben az elmúlt két évben élünk. Ha mindez nem lett volna, a „Halo” valószínűleg már két évvel korábban megjelent volna, vagy az Amorphis az elmúlt négy évben egy helyett két albumot vett volna fel és adott volna ki. Bárhogy is filozofálok, a két gitáros egyike, Esa Holopainen a „Halo” és az elődje, a „Queen of Time” közötti időszakban, tavaly kiadott egy fenomenális szólóalbumot Silver Lake címmel (Rockline recenzió), amely ragyogóan és tisztán megmutatja, honnan meríti kreatív ihletét az Amorphis anyagának egyik fő szerzője. Esa Holopainen szólóalbuma és az új Amorphis-lemez között a tipikus Amorphis-formától való eltérések tekintetében nehéz kapcsolatot találni, a „Halo” viszont éppen a záró felvonásában közelít az ilyen, az Amorphisra nem éppen jellemző eltérésekhez: ez a balladisztikusan vágyakozó, akusztikus My Name Is Night, ahol Petronella Nettermalm (Paatos) vendégéneke hagy nyomot, aki Joutsennel együtt megrendítő vokális duettet ad elő. Ez a dal újabb atmoszférikus kitérőt kínál az albumon, amely másfelől tollpihe-könnyedséggel ébreszt kiapadhatatlan vágyat, hogy újra meghallgasd a „Halo”t.
A zenekar viszonylag rendszeres időközönként ad ki minőségben következetes, rendkívül csiszolt és kidolgozott stúdiókiadványokat. Ez érvényes a legújabbra is, amely megtartja az elődje, a „Queen of Time” zenei koordinátáit, és amellyel az első hallgatásra a csapat már nem is lep meg. Ha viszont többször végighallgatod az albumot, rengeteg részletet fedezel fel rajta, amelyeken nem győzöd csodálni, mert ötletesen szikrázó és ravasz megoldásokról van szó, mind a szerzés, mind a hangszerelés terén. Az Amorphis tehát a „Halo”val is a szakmája nagy mestere marad. Mondhatjuk: mestere annak, hogyan bánjon a saját zenei receptjével, amely a melodikus death metal, a progresszív metal, valamint a folk és a szimfonikus elemek teátrális beemelésének egyedülálló keveréke marad. Még ha a zenekar nem is hoz semmi újat, egyedi zenei kifejezésmódja az új kiadványokon is mindig elég izgalmas. A „Halo” tehát kötelező album minden Amorphis-mániásnak.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Northwards
2. On The Dark Waters
3. The Moon
4. Windmane
5. A New Land
6. When The Gods Came
7. Seven Roads Come Together
8. War
9. Halo
10. The Wolf
11. My Name Is Night
Felállás:
Tomi Joutsen – ének
Esa Holopainen – gitár
Tomi Koivusaari – gitár, kísérő ének
Santeri Kallio – billentyűk
Olli-Pekka Laine – basszusgitár
Jan Rechberger – dob, ütőhangszerek, billentyűk
Vendégzenészek:
Francesco Ferrini – hangszerelés, billentyűk
Jesse Bartholomew Zuretti – hangszerelés, billentyűk
Erik Mjörnell – gitár a 11. dalon
Oskari Auramo – ütőhangszerek
Petronella Nettermalm – női ének a 11. dalon
Noa Gruman – kiegészítő női vokálok
