Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Piazza Unita d'Italia / Trieszt (Trieste) / Olaszország
A koncert dátuma: 2010. 07. 31.
Látogatók száma: 800
Jegyár: ingyenes belépés
A triesti nyári rockfesztivál második napja bőséges örömöt tartogatott mindazoknak, akik rajongnak az amerikai zeneszerző, gitáros, énekes, szatirikus és rendező, a halhatatlan Frank Zappáért. A legendás komponista „réges-régen”, 1993-ban hunyt el, ám hagyatéka tovább él, többek között olyan formációkon keresztül, amelyeket számos egykori kísérőzenekarának tagjai alkotnak. A Grande Mothers Re:Invented az egyetlen létező csapat azok közül, amelyek Frank gazdag életművét játsszák, és amely azzal büszkélkedhet, hogy két eredeti The Mothers Of Invention-tagot is felvonultat, vagyis olyan zenészeket, akik a legendás művésszel stúdiókarrierje kezdetétől együtt dolgoztak.
Roy Estrada basszusgitáros és énekes a legendás zenekar megalakulása óta játszott Frank mellett, és már a „Freak Out” (1966) című albumon, a Mothers stúdiódebütjén is hallható volt, míg Don Preston billentyűs és kisegítő énekes azzal dicsekedhet, hogy a második, „Absolutely Free” (1967) című lemeztől kezdve egészen az eredeti felállás hatvanas évek végi felbomlásáig aktívan együtt dolgozott Frankkel. A személyesen Frankkel zenélő legendák közül a felállásban ott van még a karizmatikus szaxofonos, fuvolás és énekes, Napoleon Murphy Brock is, aki a Grande Mothers frontemberének szerepét is betölti. Murphy Brock 1973 és 1976 között dolgozott aktívan Frankkel, ez az időszak pedig az egyik legtermékenyebbnek számít. A tavaly sajnos elhunyt legendás eredeti dobost, Jimmy Carl Blacket Christopher Garcia váltotta, aki a koncert alatt bebizonyította, hogy méltó örököse az felejthetetlen indiánnak. A fiatal gitáros, Robert Mangano kapta a legnehezebb, rendkívül hálátlan feladatot: Frank gitárszólóinak pótlását. Ennek ellenére az őrült szólókkal és Frank gitártechnikájának kiváló megértésével sokkolta a közönséget, azt a technikát, amelyet Steve Vai kicsit kifényesített változatban a mai napig sikerrel értékesít.
A főtér nézőterei ezen az estén érezhetően üresebbek voltak, ami nem is volt különösebben meglepő, hiszen Frank többnyire avantgárd műalkotásai egyszerűen nem mindenkinek valók. A Grande Mothers nagy tanítómestere módján könyörtelen hangzásperfekcionista: a színpadra lépés után még percekig nem kezdtek játszani, amíg a hang nem lett optimális az ő magas igényeik szerint. A koncertet az „Uncle Meat” (1969) című dupla koncepcióalbum kultikus főtémájával nyitották, ez az album egyben Frank első filmje is volt. Általában véve az „Uncle Meat” fontos szerepet játszott ezen az estén, hiszen később is játszottak róla egy klasszikust, a „The Air”-t, valamint felismerhető variációkat, amelyekhez – ahogy az egy ilyen koncerten illik – valami teljesen újat tettek hozzá. Ugyanez igaz volt az est többi klasszikusára is, amelyeket az új, improvizatív ruhákban elég nehéz volt felismerni, de ettől semmivel sem szóltak rosszabbul az eredetiknél.
A legendás „Hot Rats” (1969) – sok Zappa-hívő szerint a mester legjobb műve – a „Gumbo Variations”-szel és a halhatatlan instrumentális klasszikussal, a „Peaches En Regalia”-val képviseltette magát. Ez utóbbi Frank egyik legismertebb alkotása, és az a „beavató” szám, amelyen keresztül sokan először ismerkedtek meg a művész „végtelen” zenei hagyatékával. A kultikus progresszív rock klasszikus, az „Andy” előadásával, amely a „One Size Fits All” (1975) legjobb száma, igazán kellemes meglepetést szereztek. Különösen jólesett Preston ikonoklasztikus szintetizátorszólója a középső részben, amely minden szimfonikus proghoz és fusionhöz vonzódó rajongót lenyűgözött. A fő vokálban összhangban váltották egymást Estrada, Preston, Garcia dobos és a vezető énekes, Murphy Brock, aki többször, főleg a gyorsabb ritmusú, funkos lüktetésű számok alatt, táncra is perdült. Napoleon ennyi év után is kiváló énekes, aki egyes klasszikusokba bőven visz soult és funkot. Ezen az estén a vokális akrobatikájával különösen az „Overnite Sensation” (1973) klasszikusán, az „I’m the Slime”-on nyűgözött le, amelyet egyébként is eredetileg ő énekelt.
Garcia dobos a „Bongo Fury” (1975) koncertalbumról származó bluesrockos burleszken, a „Debra Kadabra”-n sikeresen helyettesítette a legendás Captain Beefheartot. A falsetto énekdallamok összehangolt használatában egyébként mindhárom egykori Frank-munkatárs remekül teljesített. Természetesen minden olyan koncert, amely Frank hagyatékát játssza, elsősorban lazító szórakozás, bőséges humorral, rengeteg hülye poénnal és szájbarágós viccel. Frank főkonferanszié-szerepét az egyes számok között mind a hárman, a vén rókák töltötték be, de ezen a téren persze nem érhettek fel zseniális tanítómesterükhöz, még a térdéig sem. A kezdeti visszafogottság után, amikor semmiképp sem voltak elégedettek a hanggal, és többször elnézést kértek a közönségtől az egyes számok közötti kellemetlen várakozásért, a koncert további részében rendkívül kiengedtek, és néhány lélegzetelállító jazzimprovizációt adtak elő, amelyre maga Frank is büszke lett volna.
A koncert egyik csúcspontja kétségkívül a burleszkesen fűszerezett jazz fusion klasszikus, a „Big Swifty” kiváló előadása volt (az eredeti a „Waka/Jawaka”, 1972 albumról való), amely főleg „cirkuszi” nyitószakaszáról ismert, dübörgő, „balkáni” ritmusával, amelyre nagyon nehéz komolyan maradni. A „Big Swifty” közepébe egy medleyt ékeltek Frank pályájának különböző, lerövidített számaiból, ami elég jó húzás volt, hiszen ekkora életműből gyakorlatilag lehetetlen az összes legjelentősebb pillanatot belesűríteni, főleg ha minden album külön korszaka a pályának. A Grande Mothers sikeresen átfogta a hatvanas és a hetvenes éveket (néhányan azért hiányoltunk egy előadást a „Joe’s Garage” koncepcióalbum-mestermunkáról, 1979), a nyolcvanas éveket viszont csak futólag érintették az „I Come From Nowhere” lerövidített változatával, amely a „Big Swifty” medley része volt.
Természetesen ezen az estén nem hiányozhattak a Mothers Of Invention korai éveiből származó előadások sem, pontosabban az első három albumról, amelyek közül a „Trouble Comes in Every Day”-t, a „How Could I Be Such a Fool”-t és az „I ain’t Got No Heart”-ot választották, ahol a pszichedelia, a doo-wop és az avantgárd ismét kezet fogott egymással. Az est egyik nagyobb vállalkozása a „Holiday in Berlin-Full Blown” jazz fusion remekmű előadása volt a „Burnt Weeny Sandwich” (1970) albumról, amelybe a számos szellemes improvizáció mellett beleszőtték a „Stormy Monday” főmotívumát is, T-Bone Walker blues-klasszikusát. A reguláris rész végén a „Village of the Sun” következett (az eredeti a „Roxy & Elsewhere” koncertalbumon van, 1974), amely az egyik ritka, „rádióbarátabb” klasszikus Frank kincstárából.
Miután az idő már rendesen szorongatta őket, még egyszer visszatértek a színpadra, és ráadással örvendeztették meg a hosszú évek óta hű rajongókat. A nagy finálé a „Montana” volt, Zappa egyik leghíresebb remekműve, amely a székekben a legnagyobb álmosokat is felébresztette, és a refrén éneklésére késztetett még azokat is, akiknek a koncert alatti kószálás közben fogalmuk sem volt, mi folyik a színpadon, hiszen az MTV réges-rég a fő zenei-lelki pásztoruk. Az „I’m moving to Montana” sort hagyományosan kissé átírták, a „Montana” helyére „Trieste” került. Frank legnagyobb slágerét, a „Bobby Brown (Goes Down)”-t a kereskedelmi jellege miatt a várakozásoknak megfelelően kihagyták, de emiatt senki sem csalódott.
Annak ellenére, hogy a koncertjükre lényegesen kevesebben jöttek el, mint a Focusra, a legendás zeneszerző örökségének ápolói fenomenális műsorral megmutatták, miért tartoznak még mindig a legjobb hangszeresek elitjéhez, és hogy semmit sem felejtettek el abból, amit nagy tanítómesterük megtanított nekik, akinek a koncerten egy rövidebb beszéddel is tisztelegtek. Aki véletlenül elnézte a Grande Mothers fellépését, vagy valamilyen okból nem tudott eljönni, joggal kaphat a fejéhez, mert nagyon valószínű, hogy lemaradt az egyik utolsó alkalomról, amikor a szlovén határ közelében láthatta volna az eredeti The Mothers Of Invention valamelyik tagját, és ezzel Frank legszűkebb munkatársait.
fotók: Aleš Podbrežnik
Képgaléria
