Előadó: Godspeed You! Black Emperor
Kiadó: Constellation Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 53:09
Értékelés: 4.9/5
A post-rock is csak egyike azoknak a hülye műfaji kitalációknak, amelyeket olyan zenei újságírók eszeltek ki, akik fogalmuk sem volt, mit kezdjenek azokkal a zenekarokkal, amelyek rockzenét csiszolgattak ugyan, de teljesen másképp, mint bármi, amit addig a rockban hallani lehetett. Nem annyira kísérletezésről volt itt szó, mint inkább a többi műfajjal való kacérkodásról, még inkább pedig a tipikus rockdalszerkezet átépítéséről, a szerzemények dinamikájának újragondolásáról, és a rockműfaj akkorra (vagyis a múlt század 80-as éveinek végére, 90-es éveinek elejére) már eléggé klisésedő gondolkodásmódjának felforgatásáról. A post-rock így már eleve „rock utánit” jelentett, vagyis egyfajta szemléletet, nem pedig magát a műfajt, amelynek valamilyen jellegzetes hangzása lenne, mint a többi, akkor még könnyen körülírható stílusnak. A post-rock címkét az újságírók a Public Image Ltd-re (egyáltalán az első zenekar ezzel a címkével, amelyet állítólag az NME talált ki), a Talk Talkra, a Slintre és a Godspeed You! Black Emperorra is ráragasztották. Csakhogy ezek a zenekarok annyira különbözőek, mint mondjuk a jazz és a klasszikus zene. A Public Image Ltd-nek több köze van a post-punkhoz, mint bármi máshoz, a Talk Talk a progresszív rockból, az art rockból és a jazzből merít, a Slint a post-hardcore-ból és a math rockból, a Godspeed You! Black Emperor pedig a klasszikus, zenekari zenéből, a drone és a noise műfajokból és így tovább. Mindegyik zenekar teljesen más, mégis ugyanazt a címkét kapták: post-rock. A Godspeed You! Black Emperor viszont bizonyos értelemben kiemelkedik közülük. Mert bár nem ők voltak az elsők ezzel a címkével, és talán nem is mindenki szerint ők a legjobbak a négyes listán, ők formálták a post-rockot nem mozgalommá, hanem műfajjá. Valami tipikus, műfajra jellemző dologgá, olyan hangzássá, amelyet aztán másolni kezdtek, és műfajként meg lehetett nevezni. Olyan zene, amely filmzenék vagy klasszikus zeneművek felépítésére emlékeztet, több hangszert vonultat fel, és teljesen instrumentális… A Godspeedék fektették le ennek az új, rejtélyes műfajnak a hangzásbeli és formai irányvonalait, amelyet senki sem tudott meghatározni, és amely ma talán az „alternatívabb” stílusok közül kiemelkedik leginkább kreativitásban, sőt végső soron népszerűségben is. Lehet tehát, hogy nem ők az elsők ezzel a címkével, de a post-rock mint műfaj megteremtői bizonyosan ők.
Ezért aztán a hír, hogy a Godspeedék egy teljes évtized után új albumot adtak ki, eufóriát váltott ki minden post-rock-hangzás rajongójából. A zenekar egyébként rendkívül titokzatos a működését illetően: 2003–4 óta semmi hír nem volt róluk, bár a szünetükről vagy feloszlásukról hivatalos nyilatkozat nem született, 2010-ben, illetve 2011-ben pedig újra elkezdtek koncertezni, anélkül hogy a média vagy bármiféle promóció bármit hozzátett volna ehhez a döntéshez. Idén a szeptemberi, illetve októberi koncerteken aztán egy olyan borítós bakelitlemezt kezdtek árulni, amely a közönség számára teljesen ismeretlen volt (ugyanakkor sötét, posztapokaliptikus színezetű fotója miatt mégis olyan ismerős), és az ‘Allelujah! Don’t Bend! Ascend! címet viselte. Valójában új albumról volt szó, amelyet nyilvánvalóan teljesen promóció nélkül vettek fel, anélkül, hogy bejelentették volna, vagy bármilyen más módon hírt adtak volna az állapotáról, amibe a média bekapcsolódhatott volna. A Godspeedék ugyanis köztudottan nem szeretik a zenei újságírást abban a formában és küldetésben, ahogy az létezik. Az ‘Allelujah! Don’t Bend! Ascend! lemezt csak koncerteken árulták (november 14-én ti is megvehetitek a bakelitet a koncerten, mert a Godspeedék nálunk is fellépnek, mégpedig a Kino Šiškában, részletek ITT), hivatalosan pedig október 16-án jelent meg. És talán éppen ezért kapott még nagyobb visszhangot a hallgatóktól, mint egyébként kapott volna: a koncerteken az új bakeliteket, ahogy várható volt, pillanatok alatt elkapkodták, a megjelenéskor pedig azonnal elfogyott a CD- és LP-készlet. Ez valójában még egy lépéssel túlmegy a Radiohead In Rainbows albumával véghezvitt bravúrján, hogy megmutassa a középső ujját a kapitalista zeneiparnak. Újabb határozott üzenet arról, hogy a zenekar (és vele együtt mindkettő, a zene és az ember) magasabb rendű a politikai-gazdasági rendszernél, amelyet a Godspeedék úgyis mindig, közvetlenül és megállás nélkül támadnak a működési koncepciójukkal. A politikai működést az ‘Allelujah! Don’t Bend! Ascend! is tükrözi, ahol a borító belsejéből azt kiabálják: „Fuck le plan nord” (ami a kanadai ötéves gazdasági tervre utal, amelyet az ipar támogat, a környezetvédők teljes koalíciója pedig ellenez) és „Fuck la loi 78” (ezzel azt a törvényt ellenzik, amely állítólag minden diáktüntetést betiltana). Ha tehát röviden összefoglalom a gondolkodásmódjukat: „Fuck à notre gouvernement!” („Baszódjon meg a (mi) kormányunk!”).
Az album dalai is így vagy úgy különféle világeseményekre utalnak. Az első és egyben leghosszabb szerzemény, a „Mladic” Ratko Mladićra utal, a szerb tábornokra, akit 1995-ben a hágai nemzetközi háborús bűnöket vizsgáló bíróság népirtással, népirtásban való bűnrészességgel, emberiesség elleni bűncselekményekkel és a hadijog megsértésével vádolt meg, el is fogták azonban csak tavaly, május 26-án, Szerbiában. A szerzemény legalábbis első hallásra klasszikus GY!BE-szám, mindazokkal a kísérletező-epikus pillanatokkal, amelyeket tőlük várna az ember, ugyanakkor nem olyan lassú és nem is olyan szomorú, mint néhány legreprezentatívabb darabjuk (talán a legszomorúbb a „The Dead Flag Blues”), hanem erős, ütős, vágó, dühös és hatalmas a lázadásában – a GY!BE valószínűleg még soha nem szólt ilyen dühösen és ilyen keményen, a 10 és több évvel ezelőtti nihilista beletörődésük pedig láthatóan átváltozott minden tudatos ember eszméletlen angstjává. A dal éppen lázadó hangokkal ér véget – a kanadai tüntetésen felvett, serpenyők és fémedények csattogásával, amely a diáktüntetéseket tiltó törvény ellen szólt. A „Mladic” egyébként hasonló formákban már az ‘Allelujah! Don’t Bend! Ascend! előtti utolsó albumuk után is megjelent élőben, lemezre azonban csak most került; akkor „Albanian” volt a címe.
Az album második szerzeménye egy teljesen új alkotás, a címe „Their Helicopters’ Song”. Átvezetést jelent két epikus szám között, és nincs meg benne a GY!BE-re jellemző post-rockos jelleg. Egyfajta zenekari drone-mantráról van szó, lassú, gördülő cunamiról, amelyet egy kisebb hangszertömeg ad elő, és már a felépítése és a formája miatt is monumentálisan szól, az előadás pedig csak tovább fokozza a mentális elszállást, azt az igazi, hiteles, kísérletező GY!BE-féle játszadozást a hallgató pszichéjével, amire 10 évig vártunk.
A „We Drift Like Worried Fire” (újabb szám, amelyet korábban már játszottak „Gamelan” néven) megint csak egy történet társadalmunk állapotáról. Ez azonban nem valami ellen van hangolva, hanem valami elől menekül. Menekül a valóságból valahová, akárhová, nem akar felelősséget vállalni, ábrándozik, nem akar szembenézni a szörnyű hétköznapokkal, hanem behunyja előttük a szemét, és kiutat keres. Ezzel bizonyos mértékben hatalmas ellentéte a „Mladic”-nak, másrészt viszont csak újabb reakció a társadalom mai szörnyű állapotára – ebbe beletartozik a politikai-gazdasági és az erkölcsi-értékrendi emberi állapot is. A szerzemény tele van a menekülő(k) emelkedéseivel és bukásaival, a szép, álmodozó shoegaze-pillanatoktól a feszült, disszonáns és sötét szekvenciákig, amikor az alany egy pillanatra (vagy hosszabb időre) kiszakad az illúziójából a kegyetlen valóságba. Ha tehát a „Mladic” a realista, a „We Drift Like Worried Fire” a romantikus. A zenekar kiváló kompozíciós képességeit utólag említeni valószínűleg fölösleges.
Végül még egy drone-rész következik, amely agyonzúzza az előző romantikust, és már csak részletekbe menő megfigyelőként írja le a világ mai állapotát. A „Strung Like Lights at Thee Printemps Erable” a mai kapitalista társadalom rettenetes robaja, a politikai képviselők lelkének belseje, a háborús áldozatok sikolya, az éhes emberek tátott szája és a hajléktalanok didergő teste. Ez az ártatlan, szenvedő emberek hanggá fordítása. Ez a 21. század Penderecki-féle „Threnody for the Victims of Hiroshima”-ja.
Az ‘Allelujah! Don’t Bend! Ascend! megérte a 10 évnyi várakozást. Az album koncepciója annyira tökéletes, annyira átgondolt, ugyanakkor annyira érző és személyes, hogy egész egyszerűen nem lehet kevesebb, mint teljes értékű remekmű. A Godspeedék, pontosabban főként a vezetőjük, Efrim Menuck politikai aktivitása régóta közismert (egyszer a repülőtéren a propagandaszórólapjaik miatt politikai terroristáknak nézték őket), az ‘Allelujah! Don’t Bend! Ascend! pedig számára olyan, mint Guy Fawkes sikeresen végrehajtott terve. Persze minden hallgatónak megvan a lehetősége arra is, hogy az albumot kizárólag a zenéjéért élvezze. Ilyenkor a GY!BE zsenijét nyilván nem fogja megérezni, de a teljes élvezet így is biztosított, ha nem egyenesen ajánlott.
A Godspeed You! Black Emperor így valószínűleg az egyetlen zenekar a világon, amely szöveg nélkül is többet mond, mint a legtöbb szöveges zenekar. Amely valóban elég jól el tudja a dal címével előre jelezni azt, amit aztán a végletekig pontosan és átélten elmesél a zenén keresztül. Ez az a fantasztikus képesség, amely életben tartja a művészetet, amely a lehető legjobb racionalitás-érzelem elegyből fakad, és amelyet csak a művészet, a zene birtokol. A Godspeedék az új lemezükkel túlmutatnak a puszta rajongáson, a nyáladzó fanokon, akik az új lemezekre és az új zenére, az új pólókra és az új cuccokra várnak. A Godspeedék elsősorban a nép hírnökei a szó eredeti értelmében, nagyobbak magánál a művészeti irányzatnál is, és ezzel túlnőnek az emberi egyénen. Éppen ezért a Godspeed You! Black Emperor a létező legjobb fajta művészek és alkotók – nem pusztán zenét csinálnak, hanem életfilozófiát, amelyet egy jobb világért minden egyes embernek ismernie kellene.
Felállás
Thierry Amar, David Bryant, Bruce Cawdron, Aidan Girt, Efrim Manuel Menuck, Michael Moya, Mauro Pezzente, Sophie Trudeau, Karl Lemieux
Számlista
1. Mladic
2. Their Helicopters’ Sing
3. We Drift Like Worried Fire
4. Strung Like Lights At Thee Printemps Erable
