Előadó: Cosmo
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
Cosmo? Apa és fia együttműködése! Fran (az apa) és Antonio Cosmo (a fiú). Hogy a fenébe működhet ez egyáltalán? Úgy tűnik, azért vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Fran még a nyolcvanas években megalapította az Orion The Hunter nevű zenekart, a Boston gitárosával, Barry Goudreau-val (olyan neve van, hogy beletörik a nyelved). Később Fran csatlakozott a Bostonhoz, az Orion The Hunterből pedig nem lett semmi. A Boston legutóbbi stúdióalbumán, a „Corporate America” lemezen azonban Antonio, Fran fia is közreműködött. Úgy tűnik, ott jöttek rá, hogy a stúdióban is remekül kijönnek egymással, így született meg a Cosmo – amikor találkozik Cosmo és Cosmo!
A név, a borító, az énekes hírneve: mindez potenciális párhuzamokat hordoz a Bostonnal. Sőt. A próféta hangú célozgatások szerint a Frontiers Records szándékosan nyomást gyakorolt a felálláson, hogy olyan AOR-albumot adjanak ki, amely a lehető leginkább úgy szól, mint a melodikus hard rock hírhedt megalapozói, az AOR-bajnok Boston – akik mellesleg már évtizedek óta sajnos üresen rugdossák a labdát –, így az AOR-rajongónak a várakozástól talán összefutott a nyál a szájában! Ez nem történt meg. A kiadó békén hagyta a szorgos zenészeket, akik így teljesen a saját ízlésük szerinti albumot készítettek. Egy évnél rövidebb ideig vették fel.
Az anyag viszont a klasszikus és a modern hatások keveréke. Boston-féle bombasztikából nem lesz semmi, abból a melodikus hard rock kozmetikai szépfiújából, amely a fülnek igazi balzsam, szerzeményben és magában a produkcióban is. Már kezd derengeni? Gyors összefoglalásul: tipikus „mainstream” sminkek bevetése, például különleges hangminták, a produkció által elmaszatolt, „crunchy” gitárhang, riffépítési minimalizmus, tetejébe masszív hangzásirány nélkül, ami helyenként a legszívesebben a pop rockkal kacérkodik.
Az ütős ballada, a Don’t Tell Me Your Lies az a pont, ahol a Cosmo a legsikerültebben egyesíti a klasszikus melodikus hard rock pompáját a modern „groove”-vval, sőt, néhány olyan harmónia is felfedezhető benne, amelyek a Bostont idézik, így a szerzemény megkapja az AOR-eposzi hangulat illatát. Utána robban a No Surprise. Gördülékeny riff, atmoszférikus vokális harmóniák, és az ember hinni kezd benne, hogy valami nagy dolog készül, de a következő dal, a Gravity refrénje teljesen azonos. Ezen a ponton az album monotonná válik. Ugorjatok a 7. dalra. Alien! Hát ez remek! Ebben ugyanis egy újabb gyalázatosan hasonló refrén lapul. A Redemption az egyetlen instrumentális szám a lemezen, két motívumaiban jól elkülönülő részből épül fel, de egyik sem kel életre; „filler” dal, amely szinte semmit sem hagy maga után. A Helicopter slágerpotenciált hordoz, és az album második fénypontja. Sikerült pop rock szerzemény, amelyet Fran az akusztikus aranzsmékhoz ideális hangnemben énekel, ezeket pedig a produkció a teljes hangzás előterébe tolta. Ezután a Woman és a Creep következik, két tökéletes melléfogás, utóbbi igazi R.E.M.-es vérengzés, kirándulásokkal az alter – indie pop vizekre. Kész téboly! Közéjük szerencsére egy ízlésesebb, bár megint csak modern „sablonba” öntött hard rock szám, a Can’t Run Away került, ahol az album végre egy kicsit rúg egyet a rock adrenalinjában. Szerzeményként ez egy újabb sikeresebb kísérlet a klasszikus és a modern hangzás ötvözésére. Sajnos azonban az ilyen próbálkozások ritka és veszélyeztetett fajták!
Ennek az albumnak hiányzik a „tökössége”! Üres! Hiányzik belőle a következetesség, és a megírt anyag minősége 45 percen át elég nagy ingadozást mutat. A minimalizmus bevitele az alapvetően klasszikus melodikus hard rock formákba oda vezet, hogy az ember azon kezd tűnődni, vajon a Cosmo egyáltalán tudja-e, mit akar. Olyan érzésem van, mintha a srácok még keresnék önmagukat. Tetszeni akarnak a fiataloknak, de valami itt egyszerűen hiányzik. Egy darabka lélek. Néhány dal kisebbségben slágerpotenciált hordoz a „fülbemászóság” és az dallamosság terén, a többi (a többség) viszont gyorsan elhalványul, szabadon átcsúszik a gyomron, és teljesen üresen hagyja azt. Első körben kellene egy producer, aki „otthon van” a „mainstreamben”, erre viszont nincs pénz, vagy pedig józanodjanak ki, és kezdjenek el végre klasszikus, iskolás AOR sablonokra épülő hard rockkal foglalkozni! Nem szívesen terelném a srácokat arra, hogy valaha is a Bostont próbálják utánozni, de úgy gondolom, hogy ebben az esetben az „Alien” olcsóbban megúszná a zenei kritikusok fülén át.
Felállás
Fran Cosmo – ének
Antonio Cosmo – gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, ütős hangszerek, hangminták, vokál
Mick Brooks – gitár
Bill Carman – basszusgitár
Pat Orlowski – dob
Produkció
Fran & Antonio Cosmo
Számlista
1. Communication
2. Don’t Tell Me Your Lies
3. No Surprise
4. Gravity
5. Redemption
6. Helicopter
7. Alien
8. When I Close My Eyes
9. Woman
10. Can’t Run Away
11. Creep
12. Don’t Tell Me Your Lies (acoustic)
Az album játékideje: 45.38
