AC/DC-másolatok szlovén módra

 Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy tribute zenekar-pártoló, mert egyszerűen nem látom értelmét a különféle rock & roll klasszikusok örökös lejátszásának! Az AC/DC-feldolgozókkal kapcsolatban viszont jó érzésem volt az elején. Na jó, ha más nem, egy tisztességes adag igazi rock & roll vár rám Postojnában. Mekkorát tévedtem…

Az AC/DC a rock & roll! Miért? Mert egyszerűen az! Totális pofon a fejnek, ahol minden hallgatás az „ajánlott” hangerőn azonnal kiüríti az összes (még élő) szomszédot. A tribute-kollégáik meg inkább valami katolikus ifjúsági kórus színpadára illenének. De ne vegyétek sértésnek, fiúk. Haladjunk szépen sorjában:

Őszintén szólva a haverokkal együtt tisztességesen várták már egy igazi rockbulit hosszú idő után. „Duce” most sem hagyott cserben minket, és fél kilenc körül már vidáman szopogattuk a postojnai sört. Miután a jószág megitatva volt, lassan elindultunk a Rock Cafe felé, ahol volt mit látni: szép lokál, még szebb hangulattal és ami a legszebb – tele emberrel! Szóval igazi felüdülés annak, akinek inkább a ljubljanai helyzet a „megszokott”. A természetesen mindenhol kötelező sör mellé már csak a rock & roll hiányzott, és pontban 22 órakor el is kezdődött.

A fiúk a Hell Ain’t A Bad Place To Be-vel „gyújtottak be” nekünk, majd jött a Hells Bells és a Shoot To Thrill. Bár Scottnak és Johnsonnak tíz percen belül megfelelni nem éppen gyerekjáték, gyorsan kiderül, hogy az egész produkcióban az ének a leggyengébb láncszem. A gépezet pedig, aminek állítólag le kellett volna tépnie rólunk a gatyát, egyszerűen nem akart beindulni. Mondanom sem kell, hogy a teremben hamar eluralkodott az apatikus hangulat, és nem lehetett szabadulni az érzéstől, hogy maguk a hangszeresek sem különösebben érdeklődnek. Az egész teljesen irány nélkül működött, a túlságosan elharapott basszusvonalaktól az üres, Angus-féle szólókig, a ritmusgitáros (statiszta) pózolásáról nem is beszélve. De mint minden fejfájásnak, ennek is hamar vége lett. Erről a Whole Lotta Rosie nagyon érdekes feldolgozása gondoskodott, amely legalább egy kis abból az AC/DC-re olyan jellemző energiából töltötte meg a levegőt. Az ember akár táncra perdülne, de mivel a migrén úgy tűnik, Postojnában most nagyon divatos, a srácok azonnal lebetonoznak minket a zeppelines Rock & Roll-lal!! Jön a Dirty Deeds Done Dirt Cheap karácsonyi verziója, majd az egyik kedvencem, a Shot Down In Flames (aminek a címe már sokat elárul). A set első felét a fiúk a Back In Blackkel zárták. Rövid szünet következett, ami mindannyiunknak jól jött a véleménycserére, ráadásul kiváló fájdalomcsillapítónak is bizonyult! Amikor már lassan kezdtem azzal vigasztalni magam, hogy ennél sokkal rosszabb már nem lehet, a fiúk újra akcióba lendülnek egy újabb klasszikussal Scott korszakából, az felejthetetlen Live Wire-rel. Ezen a ponton már lassan magamat kezdtem szidni, amiért nem hoztam magammal Monopolyt vagy valami hasonló időtöltést. De figyelj csak, jött a (többiek) által rég várt Thunderstruck, amelyhez a gitáros ugrálása is dukált a színpad mellett. A mozdulatokból ítélve a srác nyilvánvalóan a paralimpiára készült. A Thunderstruck persze elég ok egy kicsit „élőbb” közönségreakcióra, és a színpad előtt gyorsan összegyűlt egy csapatnyi „kissé” beállt helyi harcos. És mintha „Angus & Co.” megérezték volna a hirtelen változást a levegőben, gyorsan átváltoztak egy igazi, alkohollal megkent gépezetté. Míg a Problem Child még a nyersességre épít, a TNT, a Fire Your Guns, a Heatseeker és az It’s A Long Way To The Top (If You Wanna Rock & Roll) telitalálat. Teljes fordulat, mintha most teljesen más embereket néznék a színpadon. Hamarosan jön a Pomarančina Takoj Se Dajva Dol, és vele két kopasz szoros ölelkezése a színpadon (???). A romantikus este csúcspontját egy egyedülálló The Jack-verzióval éri el, amelynél az ember csukott szemmel gond nélkül elképzelheti, hogy maga Angus Young játszik neki. A That’s The Way I Wanna Rock & Roll az est újabb gyöngyszeme, aztán sajnos itt ismét vége a jónak. Kár, hogy a fiúk úgy döntöttek, így zárják az estét, mert a Motori (!?), a Who Made Who (ami semmire sem hasonlított), és főleg a You Shook Me All Night Long ismétlése inkább egy átlagos bárzenekar benyomását keltette, nem pedig veszélyes rockerekét. Voltak viszont határozottan fényes pillanataik, és csak remélni tudom, hogy rossz napjukon kaptam el őket. „Nejmaš kej” – mondanák az enyémek, és lassan elhagytuk a Rock Cafe-t, ahová biztosan visszatérek még. Monopolyval vagy anélkül!