Kiadó: earMUSIC
Megjelenés dátuma: 2023. 8. 25.
Producer: Bob Ezrin
Az album hossza: 47.43 perc
Műfaj: Hard Rock / Shock Rock
Értékelés: 8.5/10
A shock rock királya, Alice Cooper újra köztünk van egy vadonatúj stúdióalbummal, a „Road”-dal, ami mindenképpen jó ok a hard rockos ünneplésre, hiszen Alice ritkán okoz csalódást a rajongóinak, ha új zenével jelentkezik. A „Road” a huszonkettedik stúdióalbuma szólóelőadóként, és a huszonkilencedik, ha azokat is számoljuk, amelyeket még az azonos nevű zenekarral készített.
Ezúttal ismét a nagy hírű producerrel, Bob Ezrinnel fogott össze, akivel – időnkénti szünetekkel – már 1971 óta dolgoznak együtt, így nem meglepő, hogy a „Road” produkciója kiváló. Ezrin az albumon vokalistaként és alkalmanként hangszeresként is közreműködött. A „Road”, a kereskedelmileg nagyon sikeres „Detroit Stories” (2021) utódja – amelyen Alice részben a zenei gyökereit idézte fel – igazi shock rockos mestermunka a sokkolás, a borzongás, a rémisztő abszurd és a fekete humor mesterének legjobb hagyományai szerint. Utóbbiból a szövegekben nem fogy ki egykönnyen, Alice pedig már megerősítette, hogy koncepcióalbumról van szó, amely mindazokról a kalandokról, kicsapongásokról és viszontagságokról szól, amelyeket egy híres rockzenekar átélhet a koncertturné során, miközben az országutakon egyik városból a másikba utazik. A „Road” borítóján természetesen nem hiányozhat Alice kedvenc állata sem – a pók.
A „Road” felvételei során Alice állítólag a lehető leghitelesebb, „élő” zenekari hangzásra törekedett, ezért kerülte a felvett anyag utólagos szerkesztgetését és újrafelvételét. A végeredmény bőségesen kamatozott, és mint általában, most is a vokális harmóniákban, valamint a három kiváló gitáros villámgyors szólóiban erős leginkább Alice zenekara – élükön a bájos virtuózzal, Nita Strauss-szal, aki az utóbbi években önálló zenészként is sikereket ér el.
A „Road” a tréfás, félig önéletrajzi „I’m Alice”-szel indul, amely bármelyik „klasszikus” korszakában megszülethetett volna, vagyis azonnal tetszeni fog a régi rajongóknak. A „Welcome to the Show” ugrándozó ritmusával – a dobos Glen Sobel és a basszusgitáros Chuck Garrick párosának köszönhetően – egy igazi shock rock buli megtestesítője, váratlan „hosszúmetrázsú” bonyolítások nélkül. A humoros szövegvilág az „All Over the World”-ben folytatódik, amelyben jó pár pimasz sor szól a zenekar világ körüli utazásokkal járó életmódjáról, míg Alice a kicsit sötétebb és ütősebb „Dead Don’t Dance”-szel tér vissza kedvenc (horror) témáihoz. Ebben különleges vendégként egy egykori tag, Kane Roberts gitáros is közreműködik, aki valaha Alice néhány legsikeresebb albumán játszott.
A koszosan csiklandozó „Go Away”-ben piszkos, blues-os gitárfrázisok és „rodeós” ritmusok uralkodnak. A „White Line Frankenstein” afféle modern, kokainnal átitatott folytatása a „Hey Stoopid” (1991) című album klasszikusának, a „Feed My Frankenstein”-nek. Alice – aki egyébként a függőség különféle formáinak nagy ellenfele, hiszen maga is sikeresen megküzdött az alkoholizmussal – ebben meglátogatja a mai, fehér csíkokhoz láncolt Frankensteint, aki láthatóan ugyanolyan szomorúan végezte, mint Bowie Tom őrnagya az „Ashes to Ashes”-ben. A „Road” egyik legszórakoztatóbb dala különleges vendégként Tom Morellót (Rage Against the Machine, Audioslave) szerepelteti gitáron és vokálban.
A fekete és a vécéhumor keverésében a „Road” szövegei között valószínűleg a politikailag inkorrekt „Big Boots” viszi a pálmát – olyannyira, hogy a dal címében és refrénjében mindössze egyetlen betű választja el Alice-t attól, hogy valamelyik amerikai feminista mozgalom meglincselje. A történet a turnézó zenekar és egy dúsan megáldott pincérnő találkozásáról szól, akinek valójában nem nagy csizmái, hanem nagy… Aztán senki ne mondja, hogy Alice nem tanult sokat ezen a téren korai mentorától és producerétől, Frank Zappától, aki ebben az esetben a szövegben és a dalcímben sem cenzúrázta volna magát. A „Rules of the Road”-on Alice különösen csípős a turnézással és mindazokkal a „szabályokkal” kapcsolatban, amelyek azt szabják meg, hogyan halmozzon fel egy rocksztár minél több pénzt, mielőtt a mesés 27 évesen meghal.
A viszonylag ütős „The Big Goodbye” a megélezett gitárpasszázsoknak köszönhetően a „Road” dalai közül a legközelebb áll a klasszikus heavy metalhoz, bár alapvetően még mindig az ismerős Alice-féle shock rock/hard rock, vagyis a „keményebb” hangzások kedvelői sem maradnak ki az új album hallgatásakor. A „Road Rats Forever” zongoráján Alice Hollywood Vampires-társa, Burleigh Johnson játszik, és van benne néhány rövid, de jó szólóváltás a három gitáros között. Alice nem lenne Alice, ha egy új albumra nem írna legalább egy balladát. Ezúttal ez a „Baby Please Don’t Go”, ami nagyon jól sikerült, a basszusvonalak megszólaltatásában pedig a régi Deep Purple-basszusgitáros, Roger Glover segített.
Alice a sötét hangulatú „100 More Miles”-on is alaposan „komolyra fordítja” a szót, amelyen szándékosan, a „végtelen” koncertturnéról szóló szöveggel összhangban, fáradtan és kimerülten szól a hangja. Nem titok, hogy Alice a The Who-t a legnagyobb zenei hatásai és kedvenc zenekarai közé sorolja. Nem meglepő hát, hogy a „Road” végére a The Who egyik standardjének, a „Magic Bus”-nak a feldolgozását tette, amelyben főleg a remek kísérővokál-harmóniák emelkednek ki.
A „Road” természetesen nem tartozik Alice legnagyobb alkotásai közé, amelyek többségét a hetvenes évekbeli és a nyolcvanas évek második felében készült lemezei adják, ám még így is a nagyon jók és szórakoztatóak közé sorolható. Különösen magasra lehet értékelni a legutóbbi húsz év zenei anyagához képest. A „Road” fő erénye és különlegessége a szerencsés koncepció és a bőséges adag humor. Alice ugyanis már régen volt ennyire szatirikus, szúrós, csípős, önironikus és bohókás egy tipikus rocksztár élete kapcsán, ami mindenképpen dicséretes, hiszen nem sok kortársa képes erre az önirónia-szintre.
A shock rock mestere, aki már régen úgy döntött, hogy tartózkodik minden politikailag, vallásilag vagy társadalmilag érzékeny nyilvános megjegyzéstől, mert nem akarta, hogy félreértsék, vagy hogy az amerikai társadalom (mesterségesen) kettéosztott, szélsőséges politikai pólusai egyaránt támadják, nem sokkal a „Road” megjelenése után mégis jókora port kavart. Meglehetősen ártatlan megjegyzést tett ugyanis az amerikai társadalomban egyre befolyásosabb „transz” szcénára, amiért azonnal megbüntette az arckozmetikai termékeit szállító cég.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. I’m Alice
2. Welcome To The Show
3. All Over The World
4. Dead Don’t Dance
5. Go Away
6. White Line Frankenstein
7. Big Boots
8. Rules Of The Road
9. The Big Goodbye
10. Road Rats Forever
11. Baby Please Don’t Go
12. 100 More Miles
13. Magic Bus
Felállás:
Alice Cooper – ének, vokál (5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 13)
Ryan Roxie – elektromos gitár, akusztikus gitár (11, 13), vokál (13)
Nita Strauss – elektromos gitár, akusztikus gitár (11), vokál (13)
Tommy Henriksen – elektromos gitár, akusztikus gitár (11, 13), billentyűk (1, 2, 3, 5, 6, 8, 11, 12), zongora (7), basszusgitár (7, 11), ütőhangszerek (1, 2, 3, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13), vokál (1, 2, 3, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13), „Party Animal” (8)
Chuck Garric – basszusgitár (az 11. kivételével minden dal), vokál (13)
Glen Sobel – dob
Bob Ezrin – vokál (1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 10, 11), akusztikus gitár (11), szintetizátor (12)
Kane Roberts – gitár (4)
Tom Morello – gitár (6), vokál (6)
Burleigh Johnson – zongora (10)
Keith Miller – akusztikus gitár (11)
Roger Glover – basszusgitár (11)
Sheryl Cooper – vokál (8)
