A nap színesen és izgalmasan indult. Ki gondolta volna, hogy elsőként identitásválságban szenvedő franciák lépnek színpadra? Olyan franciák, akik pezsgő, bagett és büdös sajt helyett tequilát, tortillát és burritót tolnak magukba. Bizony, a francia Locomuerte a saját thrash crossoverét Chicano Mosh Powerként írja le, spanyolul énekelnek, és amúgy is úgy viselkednek és úgy néznek ki, mint valami sztereotip mexikói banda egy amerikai börtönben. A kisebb zavarodottság ellenére a Locomuerte igazi bulit csapott, már délben komoly mozgás volt a színpad előtt a mosh- és circle pitekben, a színpadról pedig egészen ragályos energia áradt. A banda ráadásul mindent beleadott, ami szinte hihetetlen, hiszen pár perccel a fellépésük előtt a backstage-ben egyhetes tivornya után eléggé, hát, khm, fáradtnak tűntek. Szuper kezdés a fesztivál utolsó napján.
A második színpadon már csak a hazai thrash- és death metal-erőnek sikerült esélyt adnom. Elsőként az Eruptionnek, amely a jól bemelegített közönséget még jobban felhevítette. Nikát és a srácokat így nemcsak a hazai közönség kísérte, hanem jó pár külföldi is, és együtt hamar beindították a színpad előtt mindazt, ami egy thrash-koncerthez illik. Good friendly violent fun, természetesen. Ezt még Buco is megtüzelte, amikor az egyik dal közben leugrott a színpadról, és maga is beállt a circle pitbe. Egyébként pedig az Eruption, mint mindig: magabiztos, minőségi és pusztító. Kiváló fényben mutatták be főleg az aktuális Tellurian Rupture albumot, amely mellé régebbi dalok is társultak.
Aztán jött a másik, nekem személy szerint szintén nagyon kedves banda, a gorenjskai Penitenziagite, amely néhány év kihagyás után az On Parole Productions évfordulóján tért vissza a színpadra. Nagy örömömre, mert bizony nagyon hiányoztak. A színpadról így újra a Humanity Galore debütalbum dalai romboltak, a Penitenziagite pedig hozzátett néhány új szerzeményt is, amely kifejezetten ígéretesen szól. Jó hangzás mellett a srácok szó szerint mennydörögtek a színpadon, Demsh torkából a growl ismét ördögien szólt, Mičo (Gonoba) pedig már teljesen beilleszkedett a zenekarba – és nagyon remélem, hogy a háttérben készül az új album.
A nagyszínpadot a londoni Damim nyitotta meg pusztítóan monolitikus progresszív black/death metaljával. A bandát Nathanael Underwood énekes-gitáros vezeti, aki 2016 és 2018 között a kultikus Akercocke tagja volt, velük vette fel a Renaissance in Extremis albumot – és az Akercocke hatása erősen érződik is a Damimon. A banda zenéjét a mélyre hangolt gitárok és Nathanael mély growljának igazán masszív hangzása jellemzi, a Damim pedig helyenként váratlan fordulatokkal és egyéb betétekkel tágítja a klasszikus death metal határait. A Tolminatoron az aktuális World Turned Hell EP-t mutatták be, társadalomkritikájukat és nihilista világlátásukat pedig a srácok a merchükben is összefoglalják, amely egyedülálló módon még egy képregényt is tartalmaz.
Minden út Rómába vezet, tartja a mondás – onnan érkeztek a Tolminatorra a klasszikus grinderek, a Guineapig. Valamivel kevesebb mint egy óra alatt klasszikus goregrindot mutattak be, amely semmiben sem tér el a műfaj irányvonalaitól. Vagyis rengeteg polkaritmus, mély, pig squeal-ekkel fűszerezett röfögés, rövid dalok, undorító szövegek. Az olasz trió jó pár embert csalt a színpad elé, ami a Guineapig-típusú grindbandáknál (és még inkább persze a vécéhumoros Gutalaxnál és társainál) már-már szokássá válik, és megérne egy szociológiai tanulmányt.
Komolyabban és minőségibben lépett fel a holland „Cannibal Corpse”, a Severe Torture. Az igazi, old school death metal kedvelői megkapták, amiért jöttek, hiszen a hollandok ördögien jó, hangos és brutális show-t nyomtak. A Severe Torture könyörtelenül, valamivel kevesebb mint egy órán át gurította a fejeket a helyszínen, miután éles riffekkel és Dennis énekes mély, de érthető röfögésével leválasztotta őket a szépen megtelt helyszín közönségének testéről. A pont az i-re a Feasting On Blood debütalbumról a Feces for Jesus című dalocska volt. Milyen szép.
Minden szépnek egyszer vége szakad, és idén így ér véget a hosszú életű német thrasherek, a Holy Moses pályafutása is, akiket 1981 óta a elpusztíthatatlan Sabina Classen irányít. Kibaszott 37 év, ha levonjuk a banda 1994 és 2000 közötti szünetét! Olyan teljesítmény, amely előtt csak meghajolhatunk, és gratulálhatunk Sabina Classennek a csaknem negyvenéves karrierhez, amely során jogosan érdemelte ki a thrash királynője címet. Kéz a szívre: a Holy Moses a Finished With the Dogs és a The New Machine of Liechtenstein albumokat leszámítva megmaradt a thrash szürke átlagában, messze lemaradva a német thrash szent négyesétől (Kreator, Sodom, Destruction, Tankard), de ahogy mondtam, Sabinának minden elismerés jár, és bátran mondhatom, kiváltság, hogy a Tolminator a Holy Moses egyik utolsó koncertjének adhatott otthont. Sabina előtt amúgy is le a kalappal azért az energiáért, amelyet hatvan (!) évesen a színpadon lead, még ha az ének időnként finoman szólva kérdéses is volt. De az évek, az évek és egyszerűen a születési dátum is megteszik a magukét, ami viszont mit sem változtat azon, hogy Sabina a srácaival több energiát és szívet mutatott, mint sok fiatalabb banda. Viszlát, és köszönünk mindent, Sabina és Holy Moses!
Egészen más lett a svájci Bolzer duó fellépése, amely a black/death metalról alkotott víziójával a meditatív és rituális zene egészen más szféráiba repített. A Bolzer nem mindenkinek szólt, de újra lenyűgöző volt hallani, mi mindenre képes mindössze két hangszer, és milyen teljesen töltik ki a hangképet – úgy, hogy egyáltalán semmi nem hiányzik. Kiváló.
A műfajilag rokon, de primitívebb és ősibb, kultikus norvég Aura Noirt már jó ideje nem láttuk és hallottuk, nem egészen három éve még fel is oszlottak, így még szebb volt viszontlátni őket a Tolminatoron. Az Aggressor, Apollyon és Blasphemer trió igazi black thrash-löketet hozott Tolminba, amely a kultikus debütalbum dalainál (Destructor, Conqueror) izzott fel a legpokolibban. Néhány dalnál hatásosan Aggressor is kitett magáért. Gyors, gonosz, rövid és édes!
A Tolminator 2023 búcsúztatásáról a német thrash legendás veteránjai gondoskodtak, akik harci gázzal árasztották el Tolmint, és a státuszukhoz méltó, csúcsminőségű show-t nyomtak. Az Aura Noirhoz hasonlóan a Sodomot is elég ritkán látni színpadon, hiszen már csak válogatott fesztiválfellépéseket vállalnak, így igazi kiváltság és élvezet volt őket a Tolminatoron látni. Sosem gondoltam volna, hogy a Sodom headliner-kaliberű banda lehet, de ezúttal pontosan ezt bizonyították: a hangulat a színpadon és előtte dalról dalra fokozódott, a német öregek pedig Tom bácsival az élen négy évtizednyi működés után is megmutatták, hogy még mindig rendkívül fiatalosak. És ugyanilyen fiatalos volt a színpadról zúduló thrash-löket is, főleg amikor a Sodom olyan kultikus gyilkosokat játszott, mint a Sodomy and Lust, az Agent Orange, az M-16 és a Bombenhagel. Kiváló befejezés egy kiváló fesztiválon.
A Tolminator első kiadása a kezdeti időjárási nehézségek ellenére megmutatta, hogy a metal otthon van Tolminban, és ott megérdemli a saját, róla elnevezett fesztiválját. Kár ugyan, hogy az első kiadásra elég kevesen jöttek el, de hát minden (új) kezdet nehéz. Ennek ellenére kiválónak bizonyult a fesztivál családias hangulata és a két jól elhelyezett színpad; talán már csak a „nem fesztiválos” merch nagyobb és változatosabb kínálata hiányzik (én, vén szarzsák létemre például szívesen vettem volna valami CD-t is, ha még tudjátok, mi az, hehe), de ez majd jön a fesztivál ismertségének növekedésével. A Tolminator a fesztivál után sem pihen, hanem a bürokráciával és a jövő évi bandák kiválasztásával foglalkozik; hogy a Tolminator 2024 kötelező program lesz, azt már az első megerősítések is mutatják – Primordial, Suffocation, Tankard, Destroyer 666, Gutalax, Harakiri for the Sky, Gaerea, Sinister, Milking the Goatmachine, Necrot, Dark Insanity.
Szöveg: Rok Klemše
Fotók: Sebastijan Videc
