A Brutal Assault 15. születésnapján – első nap
Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Josefov katonai erőd, Jaroměř, Csehország
A koncert dátuma: 2010. 08. 11.
Látogatók száma: 15
Jegyár: 59€
Gyorsan eltelt egy év, és újra itt volt a Brutal Assault, amelyet a jaroměři Josefov egykori porosz katonai erődjének egyedülálló díszletei között rendeznek meg. Idén a fesztivál tiszteletre méltó, tizenötödik születésnapját ünnepelte, és a cseh szervezők megint nem fukarkodtak: változatos és rendkívül érdekes fellépőlistát raktak össze. Idén először „warm-up” estét is tartottak, ami nem sok izgalmat hozott: én magam voltam a csehországi „avantgárd” Prvni Hore pár pillanatnyi műsora után le is zártam a bemelegítést. A zenekar egyik tagja bohócnak öltözve „robot dance”-t lejtett a színpadon, a zenét pedig harmonikával „gazdagították”. Szerintem több kommentár nem is kell. Így több idő maradt a kiterjedt helyszín felfedezésére, öt sör végigkóstolására és arra, hogy ráhangolódjak a fesztiválra, amely a következő három napban rendkívül pörgős volt.
Az első nap első igazán látnivaló zenekara kétségkívül a legendás floridai death metal csapat, az Obituary volt. A death metal egyik úttörője szó nélkül, kíméletlenül gázolt át rajtunk már a nyitó instrumentális szerzeménnyel, a Redneck Stomp-pal. A jellegzetes Obituary-groove-tól és -stomptól tényleg úgy hangzik az egész, mintha a füledben dübörögne, miközben két kétszázkilós, farmer overallos, házi törkölytől holtrészeg redneck ugrál rajtad. Az Obituaryt élőben látni felbecsülhetetlen élmény, mert még ha akarnának, akkor sem tudnának rosszul játszani. Ott van a remek Donald Tardy a dobok mögött, akinek a világ legtökéletesebb pergőhangja olyan, mint az ázsiai kung-fu/nindzsafilmek csontroppanása, és az egyszerű, de elképesztően hatásos átmeneteivel sokkal-sokkal többet ad hozzá a zenéhez, mint az a pár technikailag talán jobb dobos, akik a lábdobon ütött minél nagyobb sebességgel méricskélik, kié a nagyobb. A zseniális Trevor Peres nélkül a ritmusgitáron, aki a legnagyobb részben felel a mérföldekről felismerhető Obituary-hangzásért, elképzelni sem tudnám a zenekart, az egyszerű, de ötletes riffek fűrészelésében pedig verhetetlen: ezek apró darabokra szabdalnak… Mintha a floridai mocsarakban száguldó légcsavaros csónak ventilátorába dugnád a fejed. Peres hegyi emberre emlékeztető külsejének teljes ellentéte a színpadon sokat mozgó (szinte már pózer) szólógitáros, Ralph Santolla, akiről messziről látszik, hogy olasz vér csörgedezik az ereiben; a dolgát azért jól végzi, bár sokaknak még ma is csuklik a kiváló Allen Westért. Szépen illeszkedett a csapatba Terry Butler (Six Feet Under), aki a basszusgitáron Frank Watkinst váltotta, aki dicstelenül átszökött a Gorgorothba (róluk pár sorral lejjebb), John Tardy pedig szokás szerint a legbetegebb, legpszichopatább, legelvetemültebb death metal növését szállította, amit csak el lehet képzelni. Ha az Obituary ehhez még kiváló setlisttel is előáll, lassan rothadó és korhadó klasszikusokkal, mint a Turned Inside Out, a Dethroned Emperor (a legendás Celtic Frost feldolgozása) és a Threatening Skies, az eredmény csakis az idei fesztivál egyik legjobb koncertje lehet. Az örök klasszikusok, a Chopped in Half és a Slowly We Rot pedig mintha a kultikus Hellraiser Pinheadjén keresztül szólaltak volna meg az Obituaryről: „We have such sights to show you!”
Idén a szervezők sajnos úgy döntöttek, hogy a fesztiválra az „extrém” metal néhány kommerszebben csengő nevét is elhozzák. Szerintem ez kissé tönkretette a fesztivál koncepcióját, amelynek lényege az lenne, hogy az extrém metal műfajok zenekarai lépjenek fel, olyanok, amelyek általában nem vonzanak tinitömegeket. Mindegy, a következő zenekar a finn „folk/viking” metalt játszó Ensiferum volt. Tavaly adták ki a jól fogadott From Afar albumot, amelyet még mindig népszerűsítenek, és elég nagy sikerük is van vele, hiszen mostanában viking lenni rendkívül menő. Bár a From Afar önmagában nem rossz lemez, az Ensiferum a kulcstag, Jari Mäenpää távozása óta (aki megalapította a Wintersunt, velük kiadott egy kiváló bemutatkozó lemezt, azóta viszont csak szöszmötöl az utódjával, amelyet isten tudja, mikor fogunk megkapni) már nem az, ami volt. Ez ezúttal főleg az élő szereplésen látszott, amely minden volt, csak nem energikus, pedig az Ensiferumot korábban éppen erről ismerték; az élő frontember, Petri Lindroos sem találta a hangját, az „oj, oj” kiáltásaival pedig nem sikerült igazán felpezsdítenie a közönséget. Nem segített rajtuk a reménytelen hangosítás sem, amely teljesen elnyomta a gitárdallamokat és a billentyűket (utóbbiak mögött Emmi Silvennoinen áll, akire legalább a szem megpihen, hehe), így nagyrészt csak a „cupa cupa” triggerelt dobokat és a gitárok recsegését lehetett hallani. A tini rajongókat ez láthatóan nem zavarta, vidáman énekelték a bár tagadhatatlanul dallamos és fülbemászó refrénű viking sanzonokat, az Into Battle-t, a Token of Timeot, az Ahtit, a Stone Cold Metalt és a kötelező záró One More-t. Ha ugrálós refrénektől, szándékosan rendkívül fülbemászóra írt dallamoktól és gitárharmóniáktól, kvázi epikus-atmoszferikus billentyűk társaságában igazi, szőrös, tr00 viking módjára szeretnéd érezni magad, az Ensiferum neked való választás.
A nap éjszakába fordulásakor, fantasztikus hangulatban, a fesztivál egyik legjobb fellépésével „leszállították” a legutóbbi évek egyik legjobb új metalzenekarát, a franciák Gojirát. A srácok már az első demófelvételekkel felhívták magukra a figyelmet, akkor még Godzilla néven játszottak, aztán szerzői jogi okokból kénytelenek voltak a nevet a romaji átírásra, Gojirára változtatni. Új nevükön kiadták a Terra Incognita bemutatkozó lemezt, majd a From Mars to Sirius előtt szerződést írtak alá a Listenable kiadóval (ahol ma a mi bajnokainkkal, a Noctiferiával osztoznak az otthonon!), a két éve megjelent The Way of All Flesh-sel pedig végleg a modern metal trónjára ültek, igazolták, hogy az egyik legígéretesebb fiatal zenekar hírnevére rászolgáltak, és jelezték, hogy a jövőben még rengeteget várhatunk tőlük. Főleg az idei Brutal Assault-fellépésük után, amely olyan erőteljes és kompromisszumtalan volt, hogy úgy tűnt, mintha a legendás japán szörny tényleg a közönség közé vegyült volna, és a moshpitben igazi apokalipszist csinálna. A Gojira már a nyitó rombolóval, az Oroborusszal lefújta a fejét minden kételkedőnek (és igazából mindenkinek a színpad előtt), amikor a két gitáros, Joe Duplantier és Christian Andreu az első pillanatokban könnyedén szívbemarkoló, lábbal kopogott arpeggiókat kezdett egymásnak passzolni, rengeteg hihetetlen gitárfogással, egyedi hammer-on és pull-off trükkökkel. Amikor csatlakozott hozzájuk a technikailag a legapróbb részletekig tökéletes dobos, Mario Duplantier és a basszusgitáros Jean-Michel Labadie, a Gojira még egyszer megtáncoltatta az ámuló közönséget, a színpad előtti teret pedig romboló földrengésbe lökte. A srácok a műsort teljes egészében az utolsó két lemezüknek szentelték, és kissé igazságtalanul teljesen elkerülték az első kettőt, de a féktelen brutalitás keveréke, amelyet a romboló dobolás, az apokaliptikus riffek és a zseniális dallamosság alkot, utóbbit a gitárkettős ügyes ujjai varázsolják elő, ahogy ügyesen járják be a gitárnyakat, néhány felejthetetlen pillanatot eredményezett. Joe Duplantier majdnem el is érte, amit akart: egy óriási wall of deatht, amely a színpad elejétől a terület végéig ért volna, ha a csehek nem lennének ilyen nehézkesek az angol megértésében, és tényleg megértették volna, mit akar tőlük Joe. A Gojira az Oroborus, a Flying Whales, a Toxic Garbage Island és a tízperces epikus remekmű, a The Art of Dying dalokkal hihetetlenül hatásosan hívta fel a figyelmet azokra a témákra, amelyekről a szövegeik szólnak. A környezetpusztításról szóló mély üzenet, amelyet az emberiség magától értetődőnek vesz, a lemenő nap fényében még mélyebb jelentést kapott… hogy az emberiség a saját zenitjéért is csak magát okolhatja!
Gojira:
1. Oroborus
2. Backbone
3. Flying Whales
4. Toxic Garbage Island
5. The Art of Dying
6. Vacuity
Épp amikor besötétedett, a „all-star” grindzenekar, a Lock Up fellépése következett volna, de azon a pénteki estén kilenc órakor a Sepultura váltotta őket. A Sepulturáról már sokat írtak, és persze még mindig nem megkerülhető, hogy a Sepulturából hiányzik a kulcsfigura, Max Cavalera. De mivel azóta annyi víz lefolyt, hogy a Pannon-tengert is újra meg lehetne vele tölteni, inkább a Sepultura 2.0 fellépésére koncentráljunk. A srácok baljóslatú intróval köszöntöttek minket, az A-Lex 1/Moloko Mesto-val, amely a legfrissebb, A-Lex című lemezt nyitja, és koncepciószerűen Anthony Burgess kultikus regényét, az A Clockwork Orange-et követi, illetve annak a zseniális Stanley Kubrick keze alól kikerült filmváltozatát. Nem sokáig hagytak pihenni, már rögtön az elején visszalöktek minket az „old-school” Sepultura idejébe az Arise klasszikussal. Ez és az összes többi dal is lövésszerűen, brutalizálva, irgalmatlanul és durván agresszívan szólt, alig bírta a fej a nyakon, de az eredeti verziókhoz képest nyilvánvalóan felgyorsított számok így elvesztettek valamit az igazi Sepultura-varázsból. Sajnos nagyon-nagyon érződik, hogy hiányzik még egy gitár, mert a hang Kisser szólózása közben sokat veszít az intenzitásából és erejéből, kár, hogy legalább a szólók alatt nem veszi kezébe a gitárt Green. Egyébként a hatalmas termetű Derrick Green a vokális szerepét több mint kiválóan látja el, csak az a balszerencséje, hogy sokak szerint túl nagy cipőbe lépett (azt mondanám, ugyanabban a helyzetben van, mint Ripper, amikor a Judas Priestben Halfordot váltotta). A setlistbe is bele tudna kötni néhány ember, mert nagyrészt csupa klasszikusból állt (de éppen ezért volt annyival jobb!), néhány A-Lex-dallal és egyetlen darabbal a Dante XXI-ről keverve. Mindenkinek legyen meg a saját véleménye a mai Sepulturáról, de az olyan számokkal, mint az Arise, a Refuse/Resist, a Troops of Doom, az Escape to the Void és az Inner Self sokak arcára mosolyt csaltak és kiváló koncertet adtak.
Sepultura:
1. A-Lex 1/Moloko Mesto
2. Arise
3. Refuse/Resist
4. What I Do!
5. Convicted in Life
6. The Treatment
7. Troops of Doom
8. Escape to the Void
9. Territory
10. Inner Self
11. Ratamahatta
12. Roots Bloody Roots
Az idei Brutal egyik legjobban várt zenekara kétségkívül az indusztriális metal óriása, a Fear Factory volt. Annál inkább, mert már tavaly fel kellett volna lépniük, de az egész elkomplikálódott. A Fear Factory belső viszályok miatt (állítólag a szuper gitáros, Dino Cazares miatt, aki magának követelt mindent, ami a Fear Factory néven készült) 2002-ben először feloszlott. Már a következő évben visszatértek, akkor Dino nélkül a gitáron és az új basszusgitárossal, Byron Stroud-dal (Strapping Young Lad, Devin Townsend, Tenet, Zimmers Hole), tavaly pedig a Fear Factory bejelentette nagy visszatérését a színpadra a Burton C. Bell (ének), Dino Cazares (gitár), Byron Stroud (basszus) és Gene Hoglan (dob) felállásban. Ez persze nem tetszett az eredeti tagoknak, a dobos Raymond Herrerának és a basszusgitáros/gitáros Christian Olde Wolbersnek, akik állítólag a Fear Factory névhez fűződő jogok felét birtokolják. A Bell/Cazares és a Herrera/Wolbers fél közötti vita bíróságra került, és a Fear Factory lemondta a tavalyi fesztiváli fellépést – hivatalosan egy új lemez felvétele miatt. Nos, a vita láthatóan elsimult, és a Fear Factory végül mégiscsak befutott a Brutal Assault idei kiadására. De sajnos elég keserű szájízt hagytak maguk után… vagy talán túl nagy volt a várakozás. A Fear Factory a műsor nagy részét az új lemez, a Mechanize bemutatására fordította, és arról négy számot játszott. Jó volt hallani a kiváló címadó Mechanize-t és a Powershiftert kislemezt, de biztos nem vagyok egyedül azzal, hogy a tizenegy lejátszott dal között még egy-két klasszikust vártam. A setlist többi része így a zenekar karrierjét nagyjából keresztmetszetben bemutató számokból állt, de a kultikus bemutatkozó lemezt, a Soul of a New Machine-t egyetlen számmal, a Shockkal, határozottan túl keveset képviselték. A hangszeres trió igazolta a technikailag kiválóan felkészült fűrészelők hírnevét, főleg Cazares a gyönyörű nyolchúrosával, Byron az élénkségével és a szállóigévé vált fantasztikus Hoglan, aki nem ok nélkül a metaldobolás egyik legnagyobb neve; az viszont meglepő, hogy a színpad egyáltalán kibírta a három jól megtermett úr súlyát, hehe. A vitás alma ezúttal az énekes, Burton C. Bell volt, aki réges-régen, 1989-ben azután került a zenekarba, hogy Cazares egy hotelszobában hallotta U2-t énekelni… „How gay is that, hehe?”. Bell, aki a death metalba az elsők között vitt tiszta éneket, ezúttal énekben totálisan leégett. A growlos részekkel nem volt nagyobb gond, de a tiszta énekes részeket, amelyek a Fear Factory védjegyei, reménytelenül elrontotta, és többször a hangja teljesen el is csuklott. A Fear Factoryt végre élőben látni nagyon jó volt, de egy olyan zenekartól, amely a karrierje során ilyen hatásosan keverte és olvasztotta egybe a thrash és death metal, az indusztriális és az alternatív műfajokat, mégiscsak sokkal többet vártam az átlagos fellépésnél.
Fear Factory
1. Mechanize
2. Shock
3. Edgecrusher
4. Acres of Skin
5. Powershifter
6. Fear Campaign
7. Christplotation
8. Martyr
9. Demanufacture
10. Self Bias Resistor
11. Replica
A fesztivál koncepciójából szerintem erősen kilógott a finn Children of Bodom, amely egyértelműen a legtöbb visongó tinilányt csalta a színpad elé, akik az Alexi Laiho név hallatán is elolvadnak. A Children of Bodom már a gagyi intróval, amelyben n-szer elhangzott a fuck szó, a frontember kedvence, megmutatta, mennyire szellemi sótlanok a szövegeik, és bebizonyította, hogy a formájuk a harmadik album, a Follow the Reaper óta folyamatosan és meredeken zuhan. Minden kiadvány, amely az utolsó igazán jó lemez után jött, minőségben mélyen az előző alatt van, és a fülek az első három lemez maroknyi számánál figyeltek fel, az elsőt pedig úgyis teljesen kihagyták. Amikor Alexi a műsor közben kinyitotta a száját, primitív, idióta és patetikus beszólásokkal, tele artikulált és rendkívül intellektuális szavakkal, mint a fuck, mother fucker és társai, már csak az maradt, hogy a fülemnek megérdemelt pihenőt adjak a sátor alatt, egy sörrel és a metal marketen.
Children of Bodom
1. Follow the Reaper
2. Hate Crew Deathroll
3. Needled 24/7
4. Every Time I Die
5. Living Dead Beat
6. Sixpounder
7. Blooddrunk
8. In Your Face
9. Angels Don’t Kill
10. Hate Me!
11. Downfall
Hasonló borzalmat éltek át a fülem a norvég, ultragonosz black metalosok, a Gorgoroth kétségbeejtően rossz fellépésén. Gyakorlatilag csak Pest hihetetlenül rossz ugatását és a dupla lábdob erőszakolását lehetett kivenni. Teljesen jogosan át is kereszteltem őket Gorgošrotra. Satan! (ha szabad idéznem a zenekar volt frontemberével, Gaahllal készült kultikus interjút, aki ma a szeretőjével ruhácskákat varr).
Hála égnek, a csütörtök esti program minőségi, fenséges és méltó lezárásáról a doom metal öregjei, a Candlemass gondoskodtak. A svédek megmutatták, hogyan kell csinálni, és mit jelent egy minőségi élő fellépés. Remek doomos hangulatot teremtettek már a nyitó Chopin-szerzeménnyel, a Marche Funebre-rel, amelyet a kultikus, 1987-es Nightfall lemezen dolgoztak fel. Hogy a Candlemassnak nincs párja a doom metalban, azt minden alkalommal bebizonyítják, amikor megszólal az epikus doom/heavy metaljuk és az olyan rombolók, mint a doomklasszikus Mirror Mirror, a Samarithan, az At the Gallows End. Megkockáztatom, hogy a hihetetlen, karizmatikus frontember, Robert Lowe (Solitude Aeternus) még jobban énekli őket, mint a legendás Messiah Marcolin, aki sokak számára még ma is pótolhatatlan. De hiszem, hogy Lowe fenomenális énekes teljesítménye, amilyet a Brutal Assaulton mutatott, megerősíti az állításomat, a dalok közti legmenőbb beszólásaival pedig csak azt igazolja, hogy kiváló frontember és showman is. A zenekar egész csapata azt bizonyítja, hogy élőben verhetetlenek, a mastermind Leif Edling hatalmas basszusjátékától, amelyet remekül kiegészít Jan Lindh ágyúdübörgésű dobolása, a gitárkettős sötét és ütős riffjeiről nem is beszélve. Hihetetlen hallani, milyen jól működik élőben a Candlemassra annyira jellemző váltakozás az ütős, epikus részek és a klasszikus, doomosan nehéz, morbid és melankolikus futamok között, és hogy a Candlemass mindkét „kategóriában” egyszerűen brillírozik. A műsorukat látványosan az örök doomklasszikussal, a Solitude-dal zárták, az Epicus Doomicus Metalicus bemutatkozó lemez nyitószámával, amely igazából az első igazi doom metal album, és minden későbbi doom metal alkotás bűnös forrása!
Candlemass:
1. Marche Funebre (Intro)
2. Dark are the Veils of Death
3. Mirror Mirror
4. Samarithan
5. If I Ever Die
6. Hammer of Doom
7. Emperor of the Void
8. At the Gallows End
9. Solitude
A szép számú zenekar, a fáradtság és az amerikai Despised Icon átkozottul rossz deathcore-ja megtette a hatását, így az amerikai metalszínház, a GWAR fellépését sajnos a sátorból hallgattam, és erőt gyűjtöttem a következő napra.
Fotók: Nina Grad
Setlista
Disfigured Corpse Short Sharp Shock Afgrund Minority Sound Demonic Resurrection Insania Bonded By Blood Rotten Sound Trail of Tears Suicidal Angels The Black Dahlia Murder Obituary Ensiferum Gojira Sepultura Fear Factory Children of Bodom Gorgoroth Candlemass Despised Icon GWAR
Képgaléria















































































