Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Steely Dan
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 39:58
Értékelés: 5/5
Az „Aja” a jazz-rock fúzió történetének egyik legszebben megírt meséje. A legendás Steely Dan duó, amelyet a jazz-rock két mestere, Donald Fagen és Walter Becker testesített meg, ezzel érte el pályafutása legnagyobb művészi és egyben kereskedelmi sikerét. Viszonylag szép eladási számokat és a zenei gurmandok csúcsértékeléseit ugyan már a korábbi lemezeik is begyűjtötték, az „Aja” viszont az első, amely platinalemez lett, és megkapta a nem klasszikus zenei kategóriában odaítélt, rangos Grammy-díjat a legjobb hangmérnöki munkáért. Mivel ez a két megingathatatlan szerzői-hangszeres társ és produkciós perfekcionista ezzel a lemezzel érte el utolsó művészi mérföldkövét (ekkoriban kizárólag stúdióprojektként működő) formációjuk fejlődésében, az ilyen dicséretek és díjak több mint megérdemeltek voltak.
Fagen és Becker szerzeményei mindig is a szerzői és produkciós tökély mintapéldái voltak, miközben következetesen kerülték a populáris zenében könnyen fellelhető, bejáratott hangzássablonokat. Csak idő kérdése volt tehát, mikor kapják meg méltó jutalmukat a világ zenei térképén is. Az album szokatlan címe egy koreai női névből ered: egy olyan nőé, akivel Fagen egyik barátjának a bátyja volt házas, és ez remekül illik a lemez erősen romantikus hangulatához.
Zenei szempontból az „Aja” megtette az utolsó fontos evolúciós lépést a jellegzetes Steely Dan-hangzás további jazzesítése felé. A zeneileg rendkívül összetett, mégis azonnal befogadható kísérletezés, amely a korábbi lemezeken a védjegyszerű jazz-rock alap mellett leginkább a progresszív rock, a pop, a funk, a soul és az r’n’b szivárványos elemeiből táplálkozott, itt végleg alávetette magát a kifinomult, dallamos jazz-hangszereléseknek, amelyeket az akkori idők legtiszteltebb jazzzenészei szólaltattak meg. Közülük csak a legnagyobbakat említem: a legendás szaxofonos Wayne Shorter, a dobos Steve Gadd, a billentyűs Joe Sample, a gitáros Steve Khan és Lee Ritenour – a neves vendégzenészek listája szinte végtelen. Fagen és Becker soha többé nem állított össze ilyen erős csapatot, ami a lehető legcizelláltabb jazz-dimenziók iránti megszállottságukat illeti.
Némileg ironikus, hogy az „Aja”, amely kétségkívül a legjazzesebb lemezük, egyben a legbefogadhatóbb is a szélesebb közönség füle számára, így szinte tökéletes mindazoknak, akiknek nem fekszenek a 70-es évek első felére jellemző, erősen improvizatív jazz-fúziós formák. A kifinomult fúvós- és billentyűs hangszerelésnek, valamint a csábító többszólamú harmóniáknak köszönhetően – amelyeket közbeékelt, rendkívül eklektikus gitárbravúrok és ízlésesen változatos ritmusképletek támogatnak – az egyes dalok szerkezetükben látszólag közelebb állnak a popzenéhez, mint a hagyományos jazz-fúzióhoz. Fagen messziről felismerhető, karizmatikus hangja – amelyet gyakran csábító női harmóniák támogatnak, s amelyek tökéletesen simulnak az intelligens jazz-hangszerelések közé – erősen romantikus karaktert kölcsönöz a lemeznek, ami éjszakai lokálok és városi fények tömegének képeit idézi meg. A meglehetősen sötét és szövegileg erősen szarkasztikus „The Royal Scam”-hez (1976) képest az „Aja” szinte plüssmackó, amelynek nem kell sok idő, hogy meghódítsa mindazok szívét is, akik a világot inkább idealista szemmel nézik.
A legdrámaibb változáson a szövegek mentek keresztül: a korábbi védjegyszerű szarkazmus, társadalmi szatíra és fekete humor helyét a központi lírai témaként különféle szerelmi kalandok vették át. Erről a fordulatról már néhány dal női címe is árulkodott, mint az „Aja”, a „Peg” és a „Josie”. Ezek mind tele vannak szerelmi vallomásokkal, de csalódásokkal is, mint például a nyitó „Black Cow” üzenete, amely nem fukarkodik a csípős sorokkal a női hűtlenség rovására. A női nevek használatának ez a gyakorlata később egyértelműen megjelent a dallamos rockhősöknél, a Totónál is, akik – elsősorban két egykori közreműködőjük, Jeff Porcaro és David Paich, valamint Steve Lukather jóvoltából – mindig is nagy Steely Dan-rajongók voltak.
Az egyes szerzeményeket ezúttal is Gary Katz fenomenális produkciója ékesíti, és úgy roskadoznak a hangzásbeli ambíciótól és kifinomultságtól, hogy nagyon nehéz feladat előtt áll mindenki, aki kedvenceket szeretne kiválasztani a lemezről. A nyitó csemegében, a „Black Cow”-ban már azt csodálhatjuk, milyen látszólagos könnyedséggel és finom érzékkel tudja a két legendás mester a remek stúdiós társak segítségével ötvözni a ritmikai komplexitást és az egyes motívumok kivételes áramlását. A szellemes ritmikus díszítések, amelyek főként a megvastagított basszusvonalra épülnek, teret engednek az egyes szólisztikus hangszeres betéteknek és a kifinomult fúvós hangszereléseknek. A dal fő gazdagsága azonban a hipnotikus vokális harmóniákban rejlik, ahol Fagen hangját erotikus női harmóniák erősítik meg.
A címadó dalnál, ez a közel nyolc perces kaland összetett jazzes átmenetekre és többrészes hangszeres harmóniákra épül, minden jazz-fúziós gurmand megnyalja majd a száját. Itt főleg a rendkívül kifinomult és eklektikus hangszeres textúrák rétegzése, valamint a beépített, erősen romantikus refrén nyűgöz le. A szólók közül ki kell emelni Shorter fenomenális, felismerhető szaxofonszólóját, valamint Gadd fantasztikus dobolását a szerzemény zárásában. A „Deacon Blues” örökzöld Steely Dan-klasszikus, amelynek mágikus refrénjétől még a mi nagyra becsült társadalmi „elitünk” legmerevebb tagjainak is megremegne a térde. A klasszikus rock rajongóinak többsége a cím hallatán valószínűleg először a megszomorodott John Deaconra, a Queen egykori basszusgitárosára gondolna, a szöveg azonban – amely a lemez egyik ritka példája a nyílt lírai szarkazmusra – egy jóval hétköznapibb témáról szól: a Demon Deacons (Fagen csapata) vereségéről a favorizált Crimson Tide ellen az amerikai egyetemi futballbajnokságban. Fagen érzései kedvenc csapatának veresége kapcsán döntően hozzájárultak pályafutása egyik legjobb énekteljesítményéhez, amelyet a kísérő női többszólamúság csábító erotikája egészít ki. A romantikus refrén a tökély esszenciája, hiszen a projekt történetének egyik legjobb sorát tartalmazza. Hozzá kell tenni, hogy a fúvós hangszerelések, a tenorszaxofon-szóló is beleértve, a valaha készültek legjobbjai közé tartoznak.
A kislemezként is megjelent „Peg” újabb remek példája a jazz-rock ritmikai és harmonikai szellemességének a védjegyszerű Steely Dan-rendezésben. Ezt bizonyítja mindenekelőtt a rendkívül ötletes, központi billentyűs motívum és a hipnotikus refrén, amelyet ezúttal is többszólamúság támogat. Legalább ennyire lenyűgöz Jay Graydon fenomenális gitárszólója. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a dal gitárszólójához nem kevesebb mint hét különböző, kiváló vendéggitáros próbált hozzájárulni, mielőtt az acélos parancsnokok elégedettek lettek Graydon verziójával. A „Home at Last”, amelyet állítólag az Odüsszeia ihletett, hiszen szövege a honvággyal foglalkozik, elbűvölő jazz-ballada, amely energikus fúvós hangszerelésekből és Fagen költői énekteljesítményéből táplálkozik. Itt helyet kap néhány kiváló Becker-gitárszóló is, amelyekre a rendkívül tiszta jazz-vonalak jellemzők. Meg kell jegyezni, hogy Becker ekkorra már kiváló jazzgitárossá fejlődött, és hat különböző gitáros bőséges segítsége ellenére a szólók többségét ő játszotta fel.
Az „I Got the News” kissé szétszórtabb, rendkívül összetett alkotás, számos pajkos elektromos zongorafutammal, nem ortodox fúvós hangszerelésekkel és hipnotikus többszólamúsággal. A háttérben szóló többrétegű billentyűfüggönyökre ujjat lehet nyalni, de a szellemes jazzes improvizációk és a ritmikai váltások is több mint lenyűgözők. A záró mestermű, a „Josie” kapcsán nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a habon a tejszín: az album szinte ideális lezárása, amely mindent felkínál, ami a Steely Dan nevéhez kapcsolódik. A bevezetőben egy titokzatos elektromos zongoramotívummal van dolgunk, amelyet funkos ritmusképletek és remek énekteljesítmény húz magával. Közben végig incselkedve sétálnak az intelligens gitárfutamok és a huncut fúvós hangszerelések, amelyektől minden jazz-fúziós ínyenc szíve dalra fakad. A bájos, mégis szellemes szöveg erős szexuális utalást tartalmaz a közeli környék ideális lányára. A „Josie” elsősorban ennek az erénynek köszönhetően tartozik a projekt legszenvedélyesebb szerzeményei közé.
Az „Aja” a legőrültebb jazz-rock álmok megtestesülése, amelyeket az acélos páros alkotói ereje csúcsán osztott meg egymással. Ilyen erős csapattal a kiváló jazzzenészekből szinte „elkárhozott” arra, hogy a populáris és egyben kísérleti zene időtlen klasszikusát hozza létre, amelynek nevét a zenei sznobok körei még ma is csak a legnagyobb tisztelettel ejtik ki. A Steely Dan 70-es évekbeli albumai mind mesterművek, az „Aja” azonban az első, amely a megzabolázhatatlan duónak világsikert hozott epikus léptékben, és örökre a halhatatlanok közé írta őket. Ezzel az albummal Fagen és Becker elért mindent, amit a művészi inspiráció és a hangszeres-szerzői tökély terén el lehetett érni, bár akkoriban, hangzásban ambiciózus és produkciós szőrszálhasogató alkatukból adódóan, ezzel még nem voltak tisztában. Az „Aja” ezért a 70-es évek utolsó nagy mesterműve, mielőtt megkezdődtek a szerzői és személyes problémák, amelyek a populáris és kísérleti zene egyik legizgalmasabb formációjának váratlan és korai búcsújához vezettek.
Felállás
Donald Fagen – szintetizátor, billentyűs hangszerek, ének, kísérőének, fütyülés
Walter Becker – basszusgitár, gitár, elektromos gitár, ének
Chuck Rainey – basszusgitár
Timothy B. Schmit – ének
Paul Griffin – billentyűs hangszerek, elektromos zongora, ének, kísérőének
Don Grolnick – billentyűs hangszerek, klavinet
Michael Omartian – zongora, billentyűs hangszerek
Joe Sample – billentyűs hangszerek, elektromos zongora, klavinet
Larry Carlton – gitár, elektromos gitár
Denny Dias – gitár
Jay Graydon – gitár, elektromos gitár
Steve Khan – gitár
Dean Parks – gitár
Lee Ritenour – gitár
Pete Christlieb – fuvola, tenorszaxofon
Chuck Findley – kürt, fúvósok
Jim Horn – fuvola, szaxofon
Richard „Slyde” Hyde – harsona
Plas Johnson – fuvola, szaxofon
Jackie Kelso – fuvola, kürt, szaxofon
Lou McCreary – fúvósok
Bill Perkins – fuvola, kürt, szaxofon
Tom Scott – vezénylés, fuvola, tenorszaxofon, lirikon
Wayne Shorter – fuvola, tenorszaxofon
Bernard Purdie – dob („Home at Last”, „Deacon Blues”)
Steve Gadd – dob („Aja”)
Ed Greene – dob („I Got the News”)
Paul Humphrey – dob („Black Cow”)
Jim Keltner – ütőhangszerek, dob („Josie”)
Rick Marotta – dob („Peg”)
Gary Coleman – ütőhangszerek
Victor Feldman – ütőhangszerek, zongora, billentyűs hangszerek, elektromos zongora, vibrafon
Venetta Fields – ének, kísérőének
Clydie King – ének, kísérőének
Rebecca Louis – ének, kísérőének
Sherlie Matthews – ének, kísérőének
Michael McDonald – ének, kísérőének
Produkció
Gary Katz
Dallista
1. Black Cow
2. Aja
3. Deacon Blues
4. Peg
5. Home at Last
6. I Got the News
7. Josie
