Előadó: Lizards, The
Kiadó: Hyperspace Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 5/5
Hiányoznak nektek a hetvenes évek? Az „Against All Odds” egy újabb riffszörny. Riffmegalomán! Retro seventies !?!? Nem csoda, hiszen szembe úszik a széllel, a „mainstream” minden szelével. Miért hallgatom ezt az albumot idén augusztus óta megállás nélkül, és miért késem a kritikával? Mert ha még egy évig hallgatnám, akkor sem tudnám érzékletesebben leírni az egészet. Miért? Vannak albumok, amelyek csak albumok, és vannak olyanok, amelyek előtt ott áll a jelző: „örök”!
Ez a „Cold Blooded Kings” tökéletes továbbgondolása. Progresszív értelemben. Ennek megfelelően hosszúra nyújtott dalokat kapunk elsőrangú „jammekkel” és hirtelen tempóváltásokkal, amitől az album a nagy dinamikájú alkotások minőségét hozza! A dalokat sorra vesszük, mert változatos,
lezárt kis történetekről van szó egyetlen egységes történeten belül.
1.) Az I’m No Good a Zeppelin-féle erotika eruptív ősi erejével büszkélkedik. Természetesen nőkről van szó. Milyen keserű a gitárriff, és milyen édes a fájdalom! Egyenesen a lényegre, kerülőutak nélkül!
2.) Aztán jön a Can’t Fool Myself, egy teljesen más tésztából gyúrt történet! Képzeld el a Deep Purple You Fool No One című számát a Grand Funk Railroad eredeti nyersességével eljátszva. Felgyorsított funky ritmus, kiváló kontraszt az ének és a „be-groove-olt” basszusmenet között, közben itt-ott megvadul Klein a Zeppelin-riffekkel, megszólal Bobby Rondinelli tehéncsengője. Pőrére vetkőztetett „heavy funk drive”! A dalt Hammond-orgona melegítő takarója borítja. Klasszikus „seventies hard rock” lüktetés progresszív szellemiséggel. A lemez legprogresszívebb dala, és mindenképp az album egyik csúcspontja! A ritmusban és a hangulatban korai Carlos Santanára is utal. Maga a varázslat! Különösen a hangulat veszi el a lélegzetet: fokozatosan, magától épül a dalon át, és egy valósággal fanatikusan beleélő négy zenész együttjátékának rendkívül magas színvonalú hangszeres kollázsa emeli még följebb. A hangulat a legviharosabb tenger hullámzására emlékeztet!
3.) Az On A Wire kirándulás a bluesos funk rock mennyországába, Trapeze- vagy Free-módra. Figyeljetek a refrén duettjére. Hogy nő meg egyetlen pillanat alatt az ének! Itt DiMeo és nem más, mint a legfényesebb Glenn Hughes énekel duettben!
4.) A Planck Time funky hangszeres jam, középpontjában szájharmonikával, kiváló hangulatváltás, és a zenekar humoros oldalára hívja fel a figyelmet!
5.) Utána jön a rémisztő, feketébe öltözött ballada, az Ariel, amelyet a csembaló borzongatóan gonosz hangja nyit, és amikor DiMeo vokális harmóniái végre beszállnak, ez a borzongató érzés akkor sem enged. Remek hangulatfokozás, afféle prelúdiumsorozat!
6.) Ez mesterien megy át a My Dark Angelbe. Itt Rondinelli robbanékony, „à la Bonzo” dobjátéka teremt kontrasztot, amelyet funky basszus éltet, a hangulat és a dallam zömét pedig zenekari hangszerelések építik fel. Ebben a dalban DiMeo újra bizonyítja, miért egyszerűen a legerősebb az ilyen zenében, amilyet a The Lizards játszik. Az energiában, az előadásban és a produkcióban összehasonlíthatatlan a megközelítése, azzal együtt, amit a Riotban csinál. A lemez legmelankolikusabb pillanata, egyúttal sok szempontból a legérzelmesebb is. A vonósok valahol félúton hirtelen átváltanak egy „à la Zepp – Kashmir” motívumra, amelybe újabb eszelős Klein-szóló ömlik. Zeppelin-féle sötét erotika? Igen. Tökéletes párhuzam!
7.) A Bad Luck Is Come To Town újabb funkos mese, hangulatában az On A Wirehoz áll a legközelebb.
8.) Jön a lemez újabb varázslatos pillanata, amely a The Lizardshoz hasonló rutinos zenészekre egyszerűen ráíródott. A Revelation No. 9. című balladáról van szó, amely zongoravonalakra épül. Cukor nélkül, határozottan érett! Itt megint ott vannak a jól illeszkedő, kontrasztos hegedűs hangszerelések! Itt biztosan hozott pár saját ötletet maga Glenn Hughes, hiszen hasonlóan zenekari fűszerezésű az aktuális stúdiólemeze, a „Music For The Divine” (2006) is. Hughes a dal hangulatát soul-bűvészkedéseivel fokozza, jön egy újabb elektromos robbanás Klein szólójával és egy váratlan dinamikai ugrás, mégis minden tökéletesen összeillően forog, és jobban nem is állhatna össze. Ti, igazi hetvenes-rajongók, már tudni fogjátok, milyen az, amikor végigfut rajtatok a bizsergés, valahányszor ez szól a fülhallgatótokban.
9.) A Take The Fall funky R & B kitérő, a refrénben megint érezni Glenn ötleteinek hozzájárulását. A funk fúziója a heavy metal és a hard rock elemeivel, a szenvedély forró pálcája alatt! A hangszeres rész megint valami különleges ! Figyeljetek az első hangszeres rész finomságára, amikor a gitárszólót egy teljesen vékonyan csengő „sustain” effekten át vezetik, amely valahol mélyen a produkciós háttérben fekszik a hangkép mögött, miközben az előtérben gyengéd zongoradallam árasztja el a dalt. Aztán hirtelen kitör a nyers gitárszaggatás, Hammondba öltöztetve! Igen, hölgyeim és uraim, így csinálják ezt a The Lizardsnál!
10.) Külön történet az Up The Stairs, amely stílusában a hetvenes évek „disco funk” vonalához áll a legközelebb. A dalt Randy Pratt még a nyolcvanas években írta. Pratt lélekben a funkra oltott!
11.) És ez még nem minden!!! Itt van az Eleven, most – a sorban a tizenegyedik! „À la Barry White” „seventies disco” vonósaranzsmányokkal! Közepes tempójú dal, amely mesteri módon kisüti az album felcsavart feszültségét, amelyet a hangulat idáig felépített!
12.) A The Arrival Of Lyla pedig zárásként „dúros” vonalra van állítva, és van benne egy csipetnyi Cheap Trick-féle báj.
Ennyit „röviden”. Egyszerűen ez egy olyan album, amelyet a végtelenségig hallgathatsz, és minden egyes meghallgatásnál megjutalmaz. Tele van érzelemmel, erotikával, szenvedéllyel, vágyakozással. Persze a szövegek nőkről szólnak! Tehát album mindazoknak, akik szenvedtek/szenvedünk a szerelemben, hogy az „Against All Odds” gyászának haragján át vigasztalódjunk. Olyan album, amely egyedülálló módon ötvözi a határozott riffkomponenst, a festői hangulatok finomságát (ne feledkezzünk meg Glenn Hughes soulos hangjáról), és amelyet az előreláthatatlanság ismérve emel még följebb a váratlan dinamikai és motívumbeli váltásokban. Egyúttal ez Mike DiMeo eddigi legjobb énekteljesítménye, és a billentyűk hozzáadott hangszerelésének tökélye is elállítja a lélegzetet! Az album végig a spontaneitás legőszintébb leheletét hordozza. Minden úgy áll össze rajta, hogy jobb tényleg nem is lehetne. Klasszikus tananyag a hetvenes évek hard rockjából. Olyan érzés, mintha a The Lizards időgéppel sétált volna vissza, és a lehető legelegánsabban ölelné át a régmúlt rockkorszak nagy napjait. Az „Against All Odds” a zenekar eddigi legprogresszívebb albuma, mégpedig a kísérletezés szempontjából, vagyis a kutatói szabadság olyan fokán, amely megmérhetetlen (bizonyos értelemben ezért határtalan). A The Lizards új evolúciós mérföldkövet állít a zenekar teljes zenei arculatában és szellemiségében is, több minőségi lépéssel följebb. A „Cold Blooded Kings” ősi arcát most kiegészíti az 1974-es időket idéző progresszív, kalandvágyó báj! Az év (rob)banós hard rock albuma! Kérek még egyet!
Felállás
Mike Di Meo – ének, billentyűk
Patrick Klein – gitár
Randy Pratt – basszusgitár, szájharmonika
Bobby Rondinelli – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Glenn „Big Poppa” „The Voice Of Rock” Hughes – ének (a #3, #8, #9 és #10 számú dalokban)
Produkció
Patrick Klein & Randy Pratt
Számlista
1. I’m No Good
2. Can’t Fool Myself
3. On a Wire
4. Planck Time
5. Ariel
6. My Dark Angel
7. Bad Luck Is Come to Town
8. Revelation No. 9
9. Take the Fall
10. Up the Stairs
11. Eleven
12. The Arrival of Lyla
Az album hossza: 67.11
