Helyszín: Channel Zero
A koncert dátuma: 2012. 04. 21.
Látogatók száma: 150
Jegyár: 10,00€
A post rock láthatóan megint felfelé ível. Az első hullám az 1980-as években jött, a második a 2000-es évek elején, a műfaj csúcspontját pedig úgy tűnik, a jelenlegi évezred második évtizedében érjük el. Ez leginkább azoknak a bandáknak köszönhető, amelyek a post rockot a számaik vázaként használják, és erre akasztják rá a hozzájuk legközelebb álló stílusokat. Április 21-én, szombaton így két post rock zenekar mutatkozott be nekünk, mellettük pedig egy „x” banda. „X”, mert zeneileg is, színpadi jelenlétét tekintve is egyáltalán nem illett melléjük.
Ezek a mesterek, akik viszont elsőként léptek színpadra, a Smashed Face nevet viselik. Korábban Interruption, Parricide and Detheria néven futottak. Brutal death metalt játszanak, amit mostanában metalcore-ral kevertek. Rendkívül szimpatikus banda, könnyesre nevettem magam rajtuk. Talán a Jane Fonda-féle úton is elindulhatnának, aki aerobik-edzésvideókat adott ki. A lassabb, ritmikus részeknél ugyanis az egész banda guggolni kezd. Hol szinkronban, hol nem, de legalábbis enyhén szólva szokatlanul. A játék egyáltalán nem szenved ezektől a gyakorlatoktól, úgyhogy arra következtethetünk, hogy kiválóan edzett csehekről van szó. Mivel három nagylemezt adtak ki, a legutóbbit 2010-ben, bőven van anyaguk, és ennek jó részét be is mutatták nekünk. Az első előzenekartól egyébként nem várja az ember, hogy közel egy órát játsszon. Mivel viszont nem voltak unalmasak, és hihetetlenül jól szórakoztam rajtuk, a műsoruk túl hamar véget ért. Elöl, ahol álltam, a hangzás is rendben volt, így némileg váratlanul igazán minőségi bemelegítést kaptunk az este hátralévő részéhez.
Nem sokkal utánuk újabb csehek jelentek meg a színpadon, Esazlesa a nevük, és tipikus képviselői annak a post rocknak, amelyet a bevezetőben említettem. Megjelent egy EP-jük és egy kislemez róla, de szerencséjük van, mert a számaik szépen, igényeskedés nélkül széthúzhatók. A hozzáállásuk hasonlít az amerikai Rosettáéhoz, Szlovéniában pedig a The Canyon Observert lehetne melléjük állítani. A post rockba sludge-elemeket is kevertek, ami a átható énekkel együtt egyrészt gyötrelemmel teli, másrészt reményteli hangulatot teremt. A megközelítésük a műfajra jellemző klasszikus séma: nyugodt kezdés kevés dallammal, majd egy dallamos téma, ami elég sokáig ismétlődik, aztán fokozódik. A vége felé a halkabb hangszerek erősen felerősödnek, a cintányérok nagyobb szerepet kapnak. Fontos viszont, hogy a dallamos gitártéma mindig dominál. Az énekről is elmondható, hogy az Esazlesánál a gitárvonalat támogatja, és inkább a hangulatteremtést szolgálja. A történetet a gitár meséli el, a többit mindenki a fantáziájára bízza. Szép kiegészítés volt a beszélt szöveg az utolsó vagy az utolsó előtti szám alatt. Korábban sosem éreztem úgy, hogy a cseh nyelv meggyőző, de ekkor az énekes a szöveg előadásával elérte, hogy a hideg futkározott a hátamon. A színpadi jelenlétük hiteles, nagyon energikusak, amikor kell, és melankolikusak, amikor csendesebb vizekre evezünk. Látszik, hogy élvezik, amit csinálnak, és örülhetünk a következő albumuknak.
Utolsóként az ausztrál Sleepmakeswaves lépett fel. Az ő műsoruk idejére a terem, ami addig is szépen megtelt, még jobban megtelt. A levegőben érezni lehetett a feszültséget, és a mindenféle irányból érkező közönségnek volt mit látnia. Az ausztrálok megközelítése nyugodtabb, mint az Esazlesáé. Maga a zene nem ennyire hullámzó, inkább lineáris. Persze a műfajon belül, mert például Lady Gagához képest szuper változatosak és kiszámíthatatlanok.. Intenzívebben használnak samplereket is, ami remek kiegészítés a zenéhez. Olvastam, hogy tavaly a Bandcampen egyetlen hét alatt annyi albumot adtak el, hogy az első helyre kerültek. Még mindig az egyik legtöbbet eladott ausztrál banda közé tartoznak. Egy albumuk jelent meg, a címe …And So We Destroyed Everything, és szívből ajánlom az olvasónak. Maga a koncert igazi élmény volt, és egy ismerősöm jogosan kérdezte meg, hogy lehet-e egyáltalán rossz post rockot csinálni. Valószínűleg lehet, de nekem láthatóan szerencsém van, mert élőben még nem futottam bele ilyen bandába. Ennyi érzelmet és ilyen dallamos, teljes hangzást más műfajokban még nem tapasztaltam. A zene univerzalitásának bizonyítéka pedig éppen a korábban említett társadalmi sokszínűség volt a közönségben. A kivitelezés persze remek volt, a hangzás megint pont olyan, amilyennek lennie kell. Használhatnék focis hasonlatot is: azt mondják, jó játékvezető az, akit a meccs alatt nem is veszel észre. Jó hang pedig az, amire nem kell külön odafigyelni, mert mindig jelen van a megfelelő pillanatban. A Sleepmakeswaves egyórás műsorral szolgált nekünk, talán már egy kicsit túl intim hangulatban, de nekem abban a pillanatban pont megfelelt. Mivel kint még egy kellemes szombat este várt, élményekkel telin indultam az újabb kalandom elé.
Képgaléria
