Ænima

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Előadó: Tool
Kiadó: ZOO entertainment / Volcano Records / BMG Music
Megjelenés: 1996
Játékidő: 77:23
Értékelés: 4.9/5

Anima vagy enima? Nem kell választanod a lélek mibenléte és az életenergia gondolata, illetve az orvosi gyógymód közül, amelyet a szakirodalom jungi módszerként enemának nevez. A lemez témája ismét mélyen belemerül a világ és a szent misztikus felfogásának örvényeibe: a titokzatos egyiptomi mitológiai univerzum tájai mellett a modernül felépített világ genetikai szövetébe Babilon elemei, a szakrális geometria és egy (poszt)apokaliptikus világ is beleszövődnek – egy olyan világé, amely átkozottul mechanikusan és egyszerűen közelít a bukás széléhez és a végső feloldozás, a feltétlen megszűnés pillanatának kulcsfontosságú kinyilatkoztatásához, akár a 2012-es évről beszélünk, akár bármely más évszámról, amikor önmagunkat megszüntetjük. Erről a végső pillanatról való elmélkedést pedig meg kell sózni egy csipetnyi humorral, ahol a ránk emésztő, elpusztító és a vesztünk gödrébe taszító alattomos traumák gyógyulásának tényezője Bill Hicks humorista és sokoldalú művész gyógyító alakja lehet, aki iránt az együttes akkoriban különös (poszthumusz) vonzalmat táplált. Mindez és még sok más megmutatkozik a lemez kivitelezésében is: az első kiadásokon a világba szétcincált, szekvenciális mozgású képek a borító lencséin át az első lépcsőfokra visznek a kozmikus megvilágosodás felé, kiváló esztétikával – az amerikai kiadáson így, az európain pedig fiktív címlapok szettjével. A kivitelezés a mentális manipuláció világába nyíló egyik ablak, a második réteg, még erősebb, hallójáratokon át még erősebben vési be magát a lelked vásznára.

https://www.youtube.com/watch?v=32FVi7SpQDk

Az Aenima kiváló progresszív alkotás, amely a King Crimson finoman érzéki textúráinak szálait szövi egy újszerűbb, találékonyan eredeti, saját hangvétellel. A hangzásvilág szilárdabb és brutálisabban megmunkált, mint az előző lemezeken, a kissé klausztrofób produkció pedig David Bottrill keze munkáját dicséri, a kanadai producerzsiniét, aki hangzásban már játszott a Dream Theaterrel, Robert Frippel és a Mudvayne-nel, az újabb felfedezései közül pedig mindenképp meg kell említeni a fiatal és igazán tehetséges Fair To Midlanddel való gyümölcsöző együttműködést. A hangkollázs percről percre kiegészül, a sámántánc és a zenei hipnózis végrehajtóinak – a hihetetlenül tehetséges dobos, Danny Carey, a gitármágus Adam Jones, a basszusgitáros főpap, Justin Chancellor és a vokális megbűvölés fődruidája, a nonchalance-szal makacs és olyan édesen vonzó szónok, Maynard James Keenan – szoros szorítása egy pillanatra sem enged. A drogokkal és látomásokkal átitatott termékeny hagyományhoz és a progresszív zene lágy hangzású múltjához való kötődés ellenére a lemez ma, 15 év próbája után is átkozottul édes és hallgatható, ami még fontosabb: aktuális az új hallgatónemzedékek számára is. Nem hiányoznak a rejtett részletek, a ragyogó hangzásbeli közbevetések, az ismeretlenbe vezető komplex kirándulások, a történet nemesítése pedig visszafogott agresszióval marja magát, és az első nyitó belekapaszkodástól kezdve, a elbeszélés szálainak lineáris kibontakozásának parabolájában csikorgatja az agyadat. Rengeteg a narratív megrázó elem, amely azért van itt, hogy fogd a lakrimológiai szerszámodat, kialakítsd a magad képét a hallottakról, felépítsd a saját imádati templomodat, és átadd magad az idő és a tér premisszái megszűnésének pillanatának.

https://www.youtube.com/watch?v=SUDgtt-f5h0

Az albumot a dallamos és pokolian függőséget okozó Stinkfist nyitja, amely felállítja a dallamosság és a rejtett agresszió határát, és ez fog elárasztani a következő jó órányi hallgatás alatt. A történetnek két síkja van: a két szerető kemény szexének fizikai oldala, akik a testnyílásokba juttatott tenyér segítségével szerzik az élvezetet, vagy csak a két fél teljes összeolvadásával, egyetlen kehelyben való megolvadásával. Mindkettő brutálisan közvetlenül, szépítés nélkül tárul fel a finoman elénekelt szavak sorában: „Blend and balance / Pain and comfort / Deep within you / Till you will not have me any other way”. A test hullámzik, és az élvezet pillanatában elérkezik a tisztelgés pillanata az elhunyt hős, Bill Hicks előtt. Ritmikus mantra, az agyad vokális megmunkálása annak az embernek a színpadi fellépésével, aki átlépte a határt a tömeg szürkesége és a saját hamis korlátai között, és a fizikai lét megszűnésével az Eulogy központi alakjává vált, amely a lemez egyik legfényesebb pillanata. Az Eulogy felhívás a nonkonformizmusra és a tömegek uniformizmusa elleni lázadásra. „To ascend you must die. / You must be crucified / For your sins and your lies. / Goodbye…” Titokzatosabb hangot üt meg egy eltorzított, elferdített zenei kísérlet, a H., amely lassú és zsírosan torzított a behatolásban, jellegzetessége pedig a nehéz basszus nagyon katartikus hangzása és a kognitívan álmodozó gitárhangok, a csúcspont, amely a magasztos refrénben eszkalálódik. A melankolikus csúszás érzékisége a nyugalom szélsőségéből az elektromos feltöltődésű hullámzás állapotába, a megtisztulás lángjaiban. „And the snake is drowned and / As I look in his eyes, / My fear begins to fade /Recalling all of those times.” nyugtat Maynard, majd a statikus pattogás után az eruptív érzelmek újabb fokozódása következik a Forty-six & Two című számmal. „My shadow’s / shedding skin and / I’ve been picking / Scabs again. / I’m down / Digging through / My old muscles /Looking for a clue.” csupán a nagy metamorfózis előhírnöke. A régi bőrt elsodorja a lelki szellőztetés hullámzó szökőárja. A változás a tudatalatti sötét zugaiból érkezik, és a sötét anyag baljóslatúan elönti a tompa létezés hipnotikusan álmodozó világának békés mezőit. Maynard összeolvad Jones gitárjaival. A teljes érzés kitörése dühös hangzással vág bele a gránit kövezetbe, hogy álmodozva sétáljunk a hűvös ébresztő-… a Message to Harry Manback felé, amely az őszinte düh orális kiürítése, a Hooker With A Penis után pedig nincs több idő a szépelgésre és a litániák látszólag puha celofánba csomagolására. A fogyasztói obszcenitás remek kiindulópont a megérdemelt világvége apokaliptikus elbeszélésének kibontásához, amelyet fanfárok sejtetnek és jósolnak. Hamarosan bekövetkezik az új Babilon bukása és vele egy új világméretű özönvíz, mert „All you read and / Wear or see and / Hear on TV / Is a product / Begging for your / Fatass dirty / Dollar”. A csakratisztítás következő igazi pillanata a kissé ismétlődő, de egyébként fenomenális előadású Jimmy stancája és a Die Eier Von Satan pszichedelikus, kábítószeres receptje után a Pushit pokoli nyüzsgése. „I will choke until I swallow… / Choke this infant here before me. / What is this but my reflection? / Who am I to judge and strike you down?”. Bűntudat vagy gyengeség érzése? Dehogy, hiszen a megvilágosodás egei vagy a Pokol torka megnyílik a címadó Aenima dallal. „Some say the end is near. / Some say we’ll see armageddon soon. / I certainly hope we will. / I sure could use a vacation from this / Bullshit three ring circus sideshow of / Freaks / Here in this hopeless fucking hole we call LA / The only way to fix it is to flush it all away. / Any fucking time. Any fucking day. / Learn to swim, I’ll see you down in Arizona bay.” Ragyogó, és pont időszerű. Szemed előtt lepereg a Katrina utáni New Orleans filmje. Ideje a globális tisztogatásnak még egy kicsit északabbra, és igazságosan teljeskörűen – kivétel nélkül, bőrszíntől, hamis vallásosságtól vagy a saját végtelen, örök igazukba szerelmes politikai meggyőződéstől függetlenül. A diszfunkcionális világ süllyedjen el a szar tonnáiban – énekli Maynard, és közben nem tudod nem átélni a lángoló prédikációt, és nem tudsz nem egyetérteni minden szavával. A Tool megfordít és metamorfikusan átváltoztat a konformizmus ronda kiskacsájából az új, megtisztult világ lángoló hattyújává. És a régi hamvaiból születhet valami új és jobb, nem igaz? A zárószám, a Third Eye záróbeszéde pontosan az új horizontok megnyitásáról és a tisztavérű provokációról szól. A drogok, a hallucinációk és az élet nevű káprázat emlékműve hosszú lélegzetű, maratoni leszámolássá változik a beszennyezetlen tudatod utolsó maradványaival. A Tool esszenciájával való találkozás és a nagy intellektuális sugárzásnak való kitettség után kinyílik minden csakra, és a lélek felragyog. A kiégés után csak visszavonhatatlan vég lehetséges, és a közeli újjászületés ígérete a következő lemezekkel.

A Tool evolúció és forradalom is – a hangzásban és a misztikusan kétértelmű szövegek mély reflexióiban egyaránt. Semmilyen megértés nem egyszerű, semmilyen megoldás nem egyértelmű, ami viszont beindul, az az érzelmek és gondolatok lavinája, amely a leghatékonyabb beöntésként alaposan kitisztítja minden alapvizedet, felébreszti a mozgás és az érzés akaratát, a zene pedig mintha éppen rád szabott eszköz lenne, segít, hogy kikászálódj a leharcolt, kihasznált és használhatatlan éned héjából egy új asztrális létezésbe. Az Aenima hashajtó a léleknek és a könnyebb alkalmazkodás módszere, a Tool pedig a 21. század Emberének új fogalmának hírnökei. A hallottak kivételességét viszont, kedveseim, a saját fülpárotokon és agyféltekéiteken kell megtapasztalnotok. Mert nincsenek rövidítések, és jól is van ez így!

Felállás

Justin Chancellor – basszusgitár
Danny Carey – dob és ütőhangszerek
Adam Jones – gitár
Maynard James Keenan – ének

Vendégzenészek:
•Marko Fox – ének a Die Eier von Satan című számban
•Eban Schletter – orgona
•Chris Pitman – szintetizátor

Produkció

Tool & David Bottrill

Számlista

1. Stinkfist
2. Eulogy
3. H.
4. Useful Idiot
5. Forty Six & 2
6. Message to Harry Manback
7. Hooker with a Penis
8. Intermission
9. Jimmy
10. Die Eier von Satan
11. Pushit
12. Cesaro Summability
13. Ænema
14. (-) Ions
15. Third Eye