Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1998
Játékidő: 56:18
Értékelés: 3.5/5
Az „Abandon” a legendás brit hard rock-úttörők, a Deep Purple tizenhatodik stúdióalbuma volt, egyben az utolsó az eredeti tag, a billentyűs virtuóz Jon Lorddal (1941-2012), aki négy évvel később úgy döntött, hogy rockzenészi pályafutását befejezve a zenekari művekre fókuszáló projektekre koncentrál. Az album készítésekor persze még senki sem sejtette, hogy a Deep Purple akár Lord távozása után is folytathatja. A lemezcím egy huncut szójáték az „a band on” kifejezésre, ami a vidám kedélyű énekes, Ian Gillan fejéből pattant ki, aki ekkoriban kezdett lassan leszokni az alkoholfüggőségéről.
Az „Abandon” szövegeinek többsége tele van tréfás társadalomkritikai metaforákkal, a „megsebzett szív vallomásai” ezúttal kisebbségben vannak, ami dicséretes, de ez az ihletettség a dalszerzésen már nem érződött: az alapvetően végig keményen ütős „Abandon” a fenomenális elődhöz, az 1996-os „Purpendicular”hoz képest valóságos „könnyűsúlyú”, pedig a legtöbb szerzemény még keményebben szól. Ez azt jelenti, hogy messze nem rossz lemez, csak krónikusan híján van olyan daloknak, amelyek ne merülnének feledésbe már a következő meghallgatásig.
Az „Abandon” hallatán érezni, hogy a legendás kvintettől, miután az amerikai gitárvirtuóz, Steve Morse diadalmas érkezése a „Purpendicular”on olyan hatékonyan megújította őket, ezúttal elfogytak az újító ötletek. Megpróbálták a hagyományos Purple-hangzás finomságait modern stílusjegyekkel ötvözni, ami a legtöbb ponton nem sikerült a legjobban. Mindettől függetlenül az album egészében korrekt, elsősorban az egyes tagok kiváló technikájának és Gillan karizmatikus, színes énekteljesítményének köszönhetően. Purple-klasszikust azonban az „Abandon”on nagyítóval sem találnánk.
Gillan nyíltan csípős humorral próbálja feldobni és ellensúlyozni a frissítő dalszerzői ötletek krónikus hiányát, ami már a nyitó burleszkben, az „Any Fule Kno That”ben is érződik; ez kislemezen is megjelent, és egy klasszikus, nyitó keményrock-hajtó, egy csipetnyi funkos ritmikai elemmel. Morse gitártechnikája ekkorra már alkalmazkodott a hagyományos Purple-hangzás igényeihez, élén az ütős gitárriffek gyúrásával, miközben szerencsére mindvégig kerülte, hogy a legendás Ritchie Blackmore másolatának tűnjön. Gillan a félig „rapes” betétekkel szemléletesen mutatja meg változatos énektechnikáját, a szövegekben érzelmesen, könnyedén éli bele magát a különféle szerepekbe. Az ütős „Almost Human”ben, ahol a színes orgonatextúrák kíséretében erőteljes gitárfrázis uralkodik, az énekmester ismét teljes erőből ordít. A fő „látványosságot” mégis Morse tüzes gitárszólója és Lord szenvedélyes orgonaimprovizációja adja.
A „Don’t Make Me Happy” korrekt blues rock-ballada dühös refrénnel, amely a klasszikus rock annáleseibe azért nem kerül be klasszikusként, bár Gillan most kiváló a vigasztalhatatlan énekes melodramatikusság megteremtésében, miközben Lord lelkesen egészíti ki susogó orgonamestermunkával, Morse gitárja pedig szó szerint „könnyekre fakad” a hatalmas melankóliától. A „Seventh Heaven” érdekes, szimfonikus hangulatú intróval indul, amely lassan feszült atmoszférát épít. Ennek vége, amint berobban a brutális gitárfrázis és a lendületes dobáradat, Gillan pedig énekben „hetedik mennyországban” van, ami az álmodozó szöveg átélt tolmácsolását illeti. Morse ráadásként összetett gitárimprovizációt enged meg magának, Lord Hammond-orgonájának hangja pedig az általános ütősségben különösen masszívan és gazdagon szól. A különös pszichedelikus rock-kísérlet, a „Watching The Sky” jellegzetes Purple-riffet tartalmaz, de minden, csak nem tradicionalista szerzemény. Ebben a kissé túlnyújtott kompozícióban szokatlan módon váltanak a pszichedélia és a kemény rock között, ami a hatvanas évek végi nosztalgia hirtelen rohamára utal, arra az időre, amikor a Deep Purple először feltűnt a színtéren.
Ez korántsem az egyetlen dal az albumon, amellyel a „régi szép idők” emlékét próbálták felidézni, hiszen a „’69”-cel még nyíltabban hajolnak meg a manapság gyakran túlzottan romantikusan ábrázolt korszak előtt. 1969 volt ugyanis az az év, amikor Gillan és a legendás basszusgitáros/producer, Roger Glover csatlakozott a Deep Purple-höz, és megkezdődött a zenekar felfelé ívelő útja. A „’69” gyors tempójával, amelyet Paice könyörtelen dobpergései hajtanak Morse tüzes gitárfrázisainak és Lord szenvedélyes orgonafutamainak viharos kíséretében, az album egyik jobb pillanata. Gillan energikusan segít felidézni valamennyit a hatvanas évek végének pszichedelikus varázsából, ebben Lord is támogatja egy képromboló orgonaszólóval.
A „Fingers To The Bone” kiváló dal erős központi dallammal, és az egyetlen jelölt egy esetleges Purple-klasszikusra az egész albumon, mivel stílusában a „Purpendicular” zenei varázsának folytatása. Ez azt jelenti, hogy harmonikusan váltakoznak benne a finom akusztikusgitár-részletek és az ütős, felfeszített szakaszok, miközben Gillan szellemes-érzelmes módon felejthetetlen énekteljesítményt nyújt. A hangulat – elsősorban a hangsúlyozottan dallamos refrénnek köszönhetően – végig egyre intenzívebb, és számos ízletes fűszert tartalmaz, élükön az elegáns zongoraimprovizációkkal és a háttérben szóló vidám szájharmonikával.
A „Jack Ruby” az egyik igen ritka szám a Deep Purple történetében, amelynek szövege a politikához, pontosabban az amerikai gyilkoshoz, Jack Rubyhoz kapcsolódik. Ruby hírhedtté azzal vált a történelemben, hogy lelőtte Lee Harvey Oswaldot, John F. Kennedy amerikai elnök feltételezett gyilkosát. Az érdekes szöveg és Gillan reszelős énekmaníriai ellenére az album egyik unalmasabb darabja, többnyire lassú tempójú, a refrénje pedig jellegtelen. Az egészet Lord és Morse szellemes orgona-, illetve gitárimprovizációi próbálják feldobni, de ez is kevés ahhoz, hogy eloszlassa az álmos hangulatot.
A temperamentumos keményrockos „She Was”, szintén teljesen átlagos szerzemény, nyers gitárhangzást és ingerült orgonafutamokat tartalmaz, miközben Gillan hangjának változtatgatásával egy újabb sikertelen szerelmi kaland előadásában már-már átlépi a jóízlés határát. Lord és Morse ismét ragyog az orgona és a gitár viharos párbajaiban, ez az egyetlen pozitívuma ennek az eléggé unalmas darabnak. A „Whatsername” hosszú idő után végre ismét kicsit hagyományosabb Purple-keményrock, hatalmas gitárfrázissal az előtérben és susogó orgonaréteggel, miközben Paice engedetlenül püföli a dobfelszerelést. A szöveg sajnos tipikus gillani szívfájdalom, amilyen csak egy „érett korú ősz hajú” fejéből pattanhat ki, amit az egyes hangszeres nagymesterek mesteri szólói dobnak fel. Az „Evil Louie”, egy meglehetősen tisztességes darab, amelyben Gillan újra a humoros húrokat pengeti, lassú tempóval és érdekes gitárimprovizációval operál. A központi motívum a burleszk szöveg és a központi gitárfrázis meg az orgonatextúrák izzó összefonódása miatt éppen elég szórakoztató ahhoz, hogy kissé felélénkítse az album művészileg meglehetősen „elálmosított” második felét. Arról, hogy a Deep Purple-ből mennyire krónikusan hiányoztak ekkoriban az újító dalszerzői ötletek, a záró „Bludscuker” árulkodik a legbeszédesebben, amely nem más, mint az „In Rock” (1970) klasszikusának, a „Bloodsucker”nek a feldolgozása. Mindenképp elég furcsa döntés, főleg annak fényében, hogy itt már hallani, hogy Gillan hangját a magas fekvésekben azért megviselte az idő, ami a korában teljesen érthető volt, a hangszeres tolmácsolás viszont a várakozásnak megfelelően ragyogó, ez különösen igaz Lord mesterre.
A korrekt, de izgalmat nélkülöző „Abandon” nem tudott igazán inspirált dalszerzéssel felzárkózni a klasszikus Deep Purple-albumok mellé, viszont méltó búcsú volt a legendás Jon Lordtól, aki Hammond-orgonáját Don Airey-nek (ex-Colosseum II, Rainbow, Ozzy Osbourne, Whitesnake) adta át. A felejthetetlen billentyűs mestert, aki a következő években a zenekarra írt művekre szánta magát, a hosszú ideje hűséges rajongók többsége egészen váratlan haláláig, 2012 júliusáig hiányolta, amikor szertefoszlott az utolsó, már rég félig sci-fi reménység is a klasszikus Deep Purple (MK II) felállás esetleges újjáélesztésére. Lord távozása egyben a Mark VIII felállás születését és azt jelentette, hogy Ian Paice maradt az utolsó eredeti tag e hard rock-bajnokok soraiban, akiket – akár hiszed, akár nem – az amerikaiak a mai napig nem iktattak be a Rock és Roll Hírességek Csarnokába. Mint már oly sokszor, a „vén trotyik” a következő albumon Airey billentyűinek és újító ötleteinek szárnyán kilábaltak a kreatív pangásból, és felfrissítették hangzásukat.
Felállás
Ian Gillan – ének
Steve Morse – gitár
Jon Lord – orgona, billentyűk
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dobok
Produkció
Deep Purple és Roger Glover
Dallista
1. Any Fule Kno That
2. Almost Human
3. Don’t Make Me Happy
4. Seventh Heaven
5. Watching the Sky
6. Fingers to the Bone
7. Jack Ruby
8. She Was
9. Whatsername
10. ’69
11. Evil Louie
12. Bludsucker
