Steamroller-vihar a szomszédos Bluesianában (2012)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Jernej Vene

Helyszín: Bluesiana / Velden am Wörthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2012. október 3.
Látogatók száma: 70

A Steamroller név a kevésbé rockeres műveltségű zenebarátoknak valószínűleg nem mond túl sokat. Ha viszont hozzátesszük, hogy mögötte Doug Aldrich, Michael Devin és Brian Tichy áll – a Whitesnake legutóbbi felállásának gitárosa, basszusgitárosa és dobosa, akik tavaly év végén a ljubljanai Hala Tivoliban is vendégszerepeltek –, akkor valószínűleg jóval szélesebb rockeres közösségnek rezzen fel a füle.

A trió a Forevermore lemezt támogató, kimerítő világturné után úgy döntött, hogy a szünetet egy európai klubkörútra használja fel. Így jutottak el a Bluesianába is, ebbe a kellemes helyre az északi határ túloldalán, Veldenben. Mivel Brian Tichynek más kötelezettségei akadtak, Doug és Michael ezúttal Joe Traverst hozta magával dobosnak, aki arról ismert, hogy már a Duran Duranben is püfölte a bőröket, és láthattuk Dweezil Zappával is a Zappa plays Zappa projektben.

Átkozottul csábító felállás mindenkinek, aki szereti, ami igazi zene. A Bluesiana látogatása hát elmaradhatatlan volt. Már csak azért is, mert ez egy gyönyörű, apró klub kiváló akusztikával, ahol az ember szinte otthon érzi magát. A fent említett nevek persze így is többet mint remek okot adtak arra, hogy a múlt szerdán útra keljünk.

Minimalista felállás minimalista színpadon. Vagyis az alap rockformátum, amelyben minden hangszeres egyformán fontos terhet cipel. Bár terhről tulajdonképpen nem is beszélhetek, hiszen az előadás könnyedsége és odaadása mellett az egész koncert olyan volt, mint egy kibővített családi körben tartott születésnapi buli. Ebbe a családba pedig osztrákok, szlovének, olaszok, sőt magyarok is tartoztak. A „Mindent a jó buliért” volt a Steamroller tagjainak jelmondata az első hangtól kezdve. A színpadi rutinjukat ismerve felesleges volt azt várni, hogy felszínes lesz a viszonyuk a zenei anyaghoz, vagy hogy fáradtnak tűnnek majd. Épp ellenkezőleg: Devin basszusgitáros a fiatalabb generáció képviselője, ami az énekesi főszerepben nagyon jól jön neki. A hangszíne is elég közel áll mostani munkaadójáéhoz, David Coverdale-ééhez, csak persze a fiatalabb kora jóval magasabb hangokat enged meg neki. Rendkívül odaadóan adta elő a rockkincstárból merített dalszövegeket és dallamokat, amelyek a koncert gerincét adták. Joe Travers a dobok mögött közvetlenül és nagyon visszafogottan szolgálta ki az ütésekkel mindkét gitárost. Többször megmutatta kiváló technikai tudását is, ezzel még tovább nemesítette az amúgy is magas oktánszámú fellépést. A srácokat Doug Aldrich trióként is meghirdették, természetesen a név miatt, amely tarka pályafutásával (Lion, Bad Moon Rising, Dio, Whitesnake) vonzza a közönséget. A szőke Aldrich persze a Whitesnake gitárduójának tagja, ahol Reb Beach segíti. Egy előadót látni nagy színpadon, nagy csarnokban, vagy egy kis klubban, egyméternyi távolságból: össze sem lehet hasonlítani.

Végig megfizethetetlen odaadás érződött a levegőben a zenei előadás iránt, az alap rockstandardok tolmácsolása és a zenei kifejezés folyamatos továbbgondolása pedig értelmet adott a feldolgozásoknak. A közönség ezt megérezte, és ennek megfelelően reagált. A közreműködése persze tovább hergelte a srácokat, akik kézzel-lábbal, hangszálakkal beleadtak mindent. A Whitesnake-anyagot a Steal Your Heart Away, a Crying In The Rain (egyedülálló kitárbevezető szólóval) és a Slow An’ Easy képviselte, utóbbiban Aldrich bebizonyította, hogy a slide gitár mestere. A gitárja sír, rikolt, jajgat és ordít, a hang feletti elképesztő uralmával pedig Aldrich a tökéletes előadásig jut. Meglepetést okoztak Stevie Wonder I Wish című dalával (a remek Songs In The Key Of Life albumról, 1976), a Statesboro Blues bluesklasszikussal (amely az Allman Brothers band előadásában ismert), egy kollázsszerű Cocaine-nel (J.J.Cale), valamint a Pride And Joy-jal (Stevie Ray Vaughan). Inkább viccből, mint komolyan rrántották el a Smoke on The Water és az I Shot The Sherriff számot, a teljes meglepetés pedig a Walking On The Moon (The Police) volt. A Led Zeppelint kétszer is meglátogatták (az Immigrant Song az elején, a Communication Breakdown a végén), a ráadásban pedig még Moses Allison Young Man Blues című számát is hallhattuk, amelyet a The Who tett népszerűvé. Ráadásként Aldrich mester azt is megmutatta, hogyan kell gyorsan húrt cserélni, ami néhány gondtalan perccel egészítette ki az érzelmes, meleg és barátságos fellépést.

A több mint kiváló munka után Doug, Michael és Joe egy rövid csevejre még rendelkezésünkre állt. Így volt alkalmunk autogramot kérni, fotózkodni, és szót váltani a tervezett projektekről is. Hogy ezzel kapcsolatban mit mondtak, arról majd legközelebb.

https://www.youtube.com/watch?v=h0VVL47nSqE

https://www.youtube.com/watch?v=OirvfGLK0LQ

https://www.youtube.com/watch?v=PwQERD5NEOA

https://www.youtube.com/watch?v=rngdTpjpNCg