A Steamroller felforrósította a Bluesianát – első este (2014)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Velden am Wörthersee / Bluesiana Rock Cafe / Ausztria
A koncert dátuma: 2014. 09. 04.
Látogatók száma: 100
Jegyár: 36,00€ / 40,00€
A Steamroller három kiváló zenészből áll, akik tartós nyomot hagytak a modern rockban. A náluk kevésbé ismert Michael Devin, a Whitesnake jelenlegi basszusgitárosa, még csak ismerkedik ezzel a tereppel, a másik két tag, Doug Aldrich gitáros (Whitesnake, DIO, Burning Rain, Bad Moon RIsing, Hurricane,..) és Brian Tichy dobos (Whitesnake, Foreigner, Billy Idol, Lynch Mob,..) viszont már bejáratott, nemzetközileg elismert muzsikus. Brian Tichy tulajdonképpen visszatérő a Steamrollerbe: az első felállásnak, vagyis az alapító felállásnak is tagja volt, de más zenei projektekhez fűződő kötelezettségei az idei évig mindig távol tartották a Steamroller turnéitól. Hármat akarnak a jó dolgok: Aldrich és Devin végül nemcsak turnéra tudta rávenni a barátját, hanem a világ legbájosabb blues rock klubjába is – Bluesianába, természetesen!
A Steamroller a Bluesianába való újabb visszatéréssel nyitotta meg új turnéjának európai szakaszát. A Bluesianában két egymást követő estét is lefixáltak, két különböző setlisttel hirdetve meg a fellépéseket. A klubba kb. 70 fő látogatott el. Ennek ellenére a rock and roll mágiájának elkötelezett társaság a forró trióval együtt remek hangulatot csinált. Érdekes, hogy a Steamroller nem tartogatott különösebb meglepetést a setlistben: az a tavalyi és az azt megelőző évi látogatás műsorának keveréke volt. A repertoár teátrális két és fél órán át tartott! Doug Aldrich megerősítette, mennyire lelkesedik a Led Zeppelin életművéért. Gitárja fenomenálisan szólt, amikor a zenekar a Heartbreakerbe kezdett, és a ráadásban az örökbecsű Stairway to Heaven alatt is. Csak a nyitó Imigrant Song hangzott érezhetően torzan, de a technikusok hamar beállították a klub „soft spotjának” elvárásait. Szívből jövő őszinteséggel: egy ilyen kaliberű bandát nehéz klubszínpadhoz szoktatni. Mindenképpen túl hangosan szól. És ezúttal is verhetetlenül szétrobbantotta a Bluesianát. Hosszában és széltében. Devin és Aldrich Tichyben olyan társat kapott, aki minden tréfára kapható. Tichy végig a színpadias évődésük céltáblája volt, főleg Michael Devin élcelődött rajta a dalok közti szünetekben, de Brian természetesen egyiküknek sem maradt adósa: Douglast és Michaelt is többször alaposan „megmártotta” a közönség előtt, amely közben kitűnően szórakozott.
A zenekar a koncert nyitányát nagyon hasonlóan építette fel, mint egy évvel korábban. Az Immigrant Song után a Mountain klasszikusa, a dühödten ropogós Never In My Life következett, majd a setlist első újdonsága: a Whipping Post, amelynek eredetije a The Allman Brothers Band-é. A banda ismét műsorra tűzte Stevie Wondertől az I Wish-t, ahol Stevie kifinomultságát rendkívüli élesség és bőségesen megtömött rockos hangzás váltotta fel. Devin éneke különösen Robert Plant utánzásában működik remekül, azokban a részekben, ahol nincs szükség eszeveszett énekbeli kitörésekre, hihetetlenül méltón közelíti meg őt. A trió tagjai egy szünetben szívből tisztelegtek az eddigi, valószínűleg legjobb munkaadójuk előtt. Természetesen a nagy David Coverdale-ről (Whitesnake) van szó. Aldrich ez alkalomból a Crying in the Rain (Whitesnake) előadása előtt bevezető szavait Davidnek ajánlotta, és felszólította a jelenlévőket, hogy felemelt poharakkal és sörösüvegekkel igyanak minden idők legjobb hard rock énekesére!
Az Eric Clapton-féle örökzöld, a Cocaine csípős előadása után a zenekar Bob Marley I Shot the Sheriffjével folytatta a showt. A reggae-ritmusokat még öt percig nyújtották, mert a banda áttért egy kicsit még lazább számra, a Walking in the Moonra, amelynek eredetije a The Police-é. Éppen ebben a dalban érződött, hogy a színpadon három férfi áll, tele felesleges tesztoszteronnal, és olyan vággyal, hogy belevessék magukat a közönyösen zúgó rockos torzításba, mert a kifinomultságnak minden nyoma eltűnt, amit ez a szám szigorúan megkövetel – legalábbis a Steamroller előadásában. Devin énekével rommá tette a Deep Purple kemény klasszikusát, a Space Truckin’-t, a reguláris rész végén pedig a zenekar ismét (mily kiszámítható!) a Smoke on the Waterbe vágott, amelyben Douglas arra kérte a beleélő közönséget, hogy vegye át a vezető éneket a versszakokban. Ebben a számban a szólónál tényleg zavart Aldrich gitárhangja, amely a leghalványabban sem emlékeztetett Blackmore eredetijének lágy, nyögdécselő hangzására. A „Strat” az „Strat”. Aldrich aznap este Led Zeppelin-hangzásra állította be a hangszerét. Vagyis Gibson LP, minden határon túl! A hang vaskos, zsíros, ragadozó volt. Rockosan, kompromisszumok nélkül megtömve!
A zenekar eljátszotta a Statesboro Blues klasszikusát is, közvetve felidézve a The Allman Brothers Band változatát, noha az eredetit Blind Willie McTell írta.
Douglas Aldrich több mint kényelmesen érzi magát a Bluesiana klub falai között, és ezt hangosan be is vallotta, Michael Devin pedig egy nagy köszönettel kísérte társát a Bluesiana főnökének, az megingathatatlan Gudrun Koflernek. Az egyik jam közben, amelyben sok lenyűgöző szólóbetét hallatszott Tichy egyedülálló dobolásából, és Adlrich kivételes gitáros-akrobatikájából is, Tichy kezéből kirepült a dobverő a színpad elejére. Doug közömbösen lehajolt, felvette, és visszaadta a társának, pedig úgy tűnt, hogy Tichy különösebb gond nélkül egyetlen kézzel is dobolhatna. Hogy a zenekar valóban kitűnően érezte magát, azt főleg az mutatta, hogy a koncert egy félórás ráadással folytatódott. A már említett Stairway to Heaven után a Steamroller a várakozásoknak megfelelően a Whitesnake zenei kincstárának egyik legerősebb riffjébe vágott, a Still of the Night előadásával, majd Doug felemelt jobb kezének mutatóujját a keverőpultnál ülő hangtechnikus felé szegezte, ami annyit tett: „Még egy számot!” A banda blues rock jammel indított, amelybe beleszőtte a Love Me Two Timest (The Doors), és egy rövid Light My Fire-betéttel fűszerezte. A mulatságnak tehát nem látszott a vége.
Remek showműsor. A nép elégedett, jókedvű. Tekintve, hogy a zenekar harmadszor lépett fel a Bluesianában, méghozzá három egymást követő évben, a jövőben feltétlenül alaposan át kell szellőztetnie a koncertrepertoárját, ha tovább akar kitartani a rockklasszikusok szigorú lejátszása mellett. Reméljük, hogy megszületik egy-egy saját szerzemény is. Az lenne az i-re a pont ennek az irtó szórakoztató triónak a létjogosultságában, amely rendkívül gazdag tapasztalata, rutinos agyafúrtsága és tudása ellenére is még mindig tele van fiatalos elszántsággal és kiváló kivitelezési tökéletességgel, és a hiteles hard rock esztétika szívből jövő erejével felforrósította a Bluesianát. Figyelem! Még egy nap hátra volt, de erről a következő Bluesiana-beszámolóban!
A RockLine beszámolóját a Steamroller második bluesianai koncertjéről, 2014. 09. 05-éről, elolvashatod ITT!
Képgaléria





























