Szerző: Peter Podbrežnik
Helyszín: Politeama Rossetti di Trieste / Trieszt / Olaszország
A koncert dátuma: 2007. 02. 06.
Látogatók száma: 1300
Jegyár: 20,00 €
Miután logisztikai gondok miatt elmaradt a decemberi fellépésük, nekem pedig szerencsém volt a szerencsétlenségben, mert lekéstem a koperi vonatot, végre eljött az olasz szimfonikus prog legendáinak, a Premiata Forneria Marconinak (röviden és gyakrabban PFM) régóta várt koncertje. A csapat főleg a 70-es években nyűgözött le sokakat a fenséges szimfonikus hangszerelések, a jazzes és folk-rockos fűszerek, valamint a mediterrán dallamosság finom és egyedi keverékével. Ezzel az olasz szimfonikus progresszív rock külföldön leginkább tisztelt zenekarai közé kerültek, ráadásul ők az egyetlenek a műfajban, akiknek az országhatáron túl is sikerült betörniük, itthon pedig a zeneileg tájékozott közönség többsége szemében rég rocklegendák. Sajnos ma, a megnövekedett aktivitásuk és az elmúlt évek állandó turnéi ellenére is csak kevesen tudnak a létezésükről azok közül, akik nem hallgatnak progresszív rockot, vagy nem élték át az olasz rockszíntér 70-es évekbeli korszakát.
Mielőtt a minőségi prog rock kevesek, de annál lelkesebb rajongóiból álló triónk elindult a helyszínre, leginkább az foglalkoztatott minket, hogy igaz-e a szóbeszéd: előrehaladott koruk ellenére is kiváló koncertformában vannak-e még, amiről néhány nemrég megjelent koncertfelvétel is tanúskodik. Megújult energiájukat és ambíciójukat egyébként az aktuális lemezük is igazolta, az remek koncepcióalbum, a „Stati Di Immaginazione” (2006), a tavalyi év egyik legjobb progresszív rock lemeze, amely észrevehetően újjászülte őket, izgalmas új fejezetet nyitott a pályafutásukban, és minőségben oda emelte őket vissza, ahol a 70-es évek közepén abbahagyták. Az egész jelenlegi turné az utolsó stúdióalbum népszerűsítése körül forgott, annak szinte teljes audiovizuális megvalósításával: lézershow-val és különleges koncepciófilmek kivetítésével, amelyek az album kísérő DVD-jén is megjelentek. A műfaj mestereitől a kiemelkedő zenei teljesítmény mellett kiváló vizualizációt és hihetetlen utazást is várhattunk az egyes darabok koncepcionális üzeneteinek szívébe.
Egy rövid koperi megálló után szélsebesen, és (meglepő módon, nagy megkönnyebbülésünkre) bárminemű logisztikai gond nélkül értünk Trieszbe, ahol szerencsésen landoltunk a Politeama Rossetti színház előtt, amely körülbelül 2500 embert fogad be, és színházi előadásoknak és koncerteknek egyaránt otthont ad. Bevallom, nem vagyok oda azért, ha rockzenekarok színházi színpadon lépnek fel, mert az ilyen ülős, a színpadtól távoli felállás gyakran megöli a közönség és a zenekar közti kapcsolatot. Túlságosan is jól emlékszem a Yes négy évvel ezelőtti müncheni fellépésére, ahol így majdnem teljesen tönkretették a hangulatot, amit egyébként általában képesek megteremteni. Most szerencsére nem ismétlődött meg ilyesmi, bár beigazolódott a sejtésem, hogy ez a koncert túl gyorsan el fog szállni. Leültünk a székekre, amelyeknek a lábtere láthatóan törpék utasításai szerint készült, így néhányunknak a koncert alatt többször ki kellett nyújtania a tagjait, hogy helyreálljon a megszakadt vérkeringés. A nézőtérről a színpadra, valamint a reneszánsz stílusban festett mennyezetre nyíló kilátás már a koncert előtt lenyűgöző volt, és amikor a fények a hivatalos kezdéshez képest néhány perces késéssel (klasszikus olasz fegyelmezetlenség) kialudtak, a mennyezeten csillagokkal teli égbolt gyúlt ki, amely már a zenekar első hangjai előtt rendkívül misztikus hangulatot teremtett. És ekkor kezdődött!
A színpadon ott volt mindkét eredeti tag: a gitáros látnok, Franco Mussida, aki teljesen egyenrangúan állhat Steve Howe (Yes, Asia, szóló) és David Gilmour (Pink Floyd, szóló) mellé, valamint a sokoldalú tehetségű, kiváló dobos, Franz Di Cioccio (egyben a zenekar nem hivatalos vezetője), továbbá a régi motoros basszusgitáros, Patrick Djivas, a basszusgitár sokoldalú használatának világszerte elismert mestere, aki minden hangszerrajongónak és szakértőnek igazi szemet gyönyörködtető élményt nyújt. Társaságukban volt még két remek zenész, időnként három is, mert Di Cioccio Phil Collins (Genesis, szóló, ex-Brand X) vagy Nick D’Virgilio (Spock’s Beard, NDV) stílusában többször kiállt a mikrofon elé, ahol kiváló színpadi vezetőnek és igen szolid énekesnek bizonyult. A rutinos hegedűs és multiinstrumentalista Luciano Fabbri, aki egy pár éves szünettel 1979 óta velük van, összehangolt játékával és a hangszerek (hegedű, billentyűk, akusztikus gitár, fuvola) gördülékeny váltogatásával nyűgözött le. Az olasz Emersont, Flavio Premolit, aki az új album felvétele előtt otthagyta a zenekart, sikeresen pótolta a remek Gianluca Tagliavini, aki gondoskodott róla, hogy Premoli egy pillanatra se hiányozzon. Úgy tűnik, állandó taggá válik majd. Ahogy mondtam, a Genesis szellemében Di Cioccio énekes kirándulásai alatt a pótdobos, Piero Monterisi ült be helyette, és párszor egyszerre is a dobok mögött találták magukat.
A koncertet az „L’ Isola Del Niente” meglehetősen váratlan klasszikusával nyitották, az azonos című, 1974-es albumról. Rendkívül misztikus hangulat áradt szét, amely dalról dalra csak fokozódott. Mussida az éneket vitte (ő énekelte a legtöbb olaszul megjelent klasszikusukat is), klasszicizáló gitárjátékával pedig a hangulat emelkedéséről gondoskodott, miközben Djivas és Di Cioccio szépen diktálta a ritmust Tagliavini és Fabbri virtuóz mutatványai mellett; Fabbri hegedűje abban a pillanatban egy hajszálnyival túl halkra volt állítva, amit később sikeresen kijavítottak. A háttérkivetítéseken az albumborítók peregtek, amelyekről az adott darabot választották, de még jobban lenyűgöztek azok a digitális animációk, amelyeket dokumentumfelvételekből és számítógépes grafikából állítottak össze. Aztán egy időre áttértek az új album darabjaira. A rendkívül misztikus „La Terra Dell’ Acqua”, amely Velencének és a vízen álló város jelenségének állít emléket (a folyamatos felmelegedés miatt a jövőben elsüllyedés fenyegeti), engem legalábbis teljesen máshová repített, ami egyébként nem túl gyakran esik meg velem. Így gyakran a színpadról a filmvetítésekre fordítottam a tekintetem, amelyek valóban kiválóak voltak, olyan szinten, mint amilyeneket annak idején a Pink Floyd vetített. Abban a pillanatban lenyűgözött Mussida gitárjának rendkívül törékeny hangja, Djivas dinamikus basszusa és az űrbéli billentyűk is, amelyek az új album legtöbb darabját jellemezték. Az „Il Mondo In Testa” című, az új albumról való második számnál, amely a grafikai formák átalakulásának világos és kicsit elszállt kivetítésével varázsolt el, a mindig szellemes vibrafon játéka is lenyűgözött.
Ekkor Di Cioccio (aki az angol szövegű számok éneklésére szakosodott) a mikrofon elé állt, és bejelentette, hogy megszakításokkal három szám következik a „Chocolate Kings” (1975) című albumról, amely az amerikai fogyasztói kultúrának állít emléket, és a legutolsó klasszikus lemezük, amellyel külföldön is még sikeresek voltak. A dobok mögött ekkor Monterisi váltotta, aki így a kopasz fejűek társaságát (rajta kívül Fabbri és Tagliavini) a színpadon három tagúra bővítette. A korábban említett albumról való „Out On the Roundabout” klasszikus egészében sikeresen szólalt meg, bár Di Cioccio mikrofonja eleinte kissé rosszul volt beállítva, így éneklés közben alig lehetett érteni. Egyébként ez énekhang szempontjából kicsit igényesebb album, mert eredetileg Bernardo Lanzetti énekelte rajta (először és utoljára), aki a zenekar történetének legjobb énekese volt. Ezzel szemben a „Chocolate Kings” esetében az „Harlequin” és a címadó dal (énekhangban is sokkal jobban sikerült) lett a nyerő; ez utóbbival, a rockos oldaluk nagyobb felmutatásával riasztották fel először érezhetően a nyugalmából az olasz viszonyokhoz képest igencsak szelíd közönséget. Di Cioccio többször játszadozott a kiegészítő ütőhangszerekkel, egy ponton leesett a kezéből a tamburin, ami nem az egyetlen pillanat volt, hogy valami leesett nála a földre (ha jól emlékszem, egyszer a szemüvege is a földön kötött ki). Közben persze tovább ámulatba ejtettek minket az új album kiváló, egymással minőségben egyenrangú darabjaival, bár a lemezt végül nem játszották végig, mert a „La Conquista” kimaradt. Az új számok közül szerintem az egész koncert egyik csúcspontja ragadott magával a legjobban, a felejthetetlen „Visioni di Archimede” eposz, amely zenén és vásznon át világította meg ennek az ókori görög látnoknak az életét, akit élete őszén kegyetlenül lesújtott egy római katona kardja a földig égett Szirakuszában. Ezzel a darabbal a PFM tagjai megmutatták legnagyobb erényeiket: a dinamikus és változatos hangzást Mussida elektromos gitárjának ragyogó alapjára építve, Tagliavini hammond orgonájának hatalmas hangja mellett és a moog kiváló használatával. Ezután még egy szám következett az „L’ Isola Del Niente” albumról, mégpedig az „Is My Face On Straight”. Majd a nyugodt és melankolikus „Netherland 1903”, amely egy holland halászfalu életét mutatta be a múlt század elején, valamint a fenséges „Il Sogno di Leonardo” eposz, amely az emberiség történetének egyik legnagyobb elméjének fontos pillanatát idézte meg, álmodozásai és az első emberi repülés kísérletei közepette, ismét valamiféle időtlen dimenziókba röpített minket. Itt Fabbri egy pillanatra fuvolát is használt.
Éppen azon kezdtem töprengeni, mikor jön már valami klasszikus az első két albumról, a „Storia Del Minuto” (1972) és a „Per Un Amico” (1972) lemezekről, amelyek a legnagyobb mesterműveik, amikor teljesen váratlanul eljátszották a „Maestro Della Voce” című számot a ritmus és blues irányultságú „Suonare Suonare” (1980) albumról, amely szerintem nem tartozik a jobb munkáik közé, mert a PFM sokkal jobb zenekar, amikor zenéjében progresszíven fedezi fel a különféle hangulatok asztrális szféráit, mint amikor klasszikus rockbandát akar játszani. Ha van valami, amit semmiképp sem lehet a PFM szemére vetni, az az, hogy hiányozna belőlük a zenei változatosság, és hogy kifejezetten jólesik nekik átlépni a műfaji korlátokat. Ilyenkor, legalábbis a stúdiófelvételeken, általában eléggé átlagos zenekarrá válnak, mert nem éppen r’n’b-re vagy folkra születtek, de a koncerteken, a számukra specifikusabb darabok egyidejű előadása miatt is, ez kicsit másképp van. Azért is, mert fel kellett ébreszteni a feltűnően túl nyugodt helyieket, akik addigra valahogy megfeledkeztek közmondásos temperamentumukról, bevetettek néhány klasszikus trükköt, amelyek ilyen helyzetekre valók. A „Suonare Sunoare” albumról a közönség bemelegítésére még a „Si Pul’ Fare” és a címadó dal is elhangzott. Nagy meglepetés volt Fabrizio De André, a máig népszerű olasz dalszerző-énekes folk-rockos ízesítésű „Volta La Carta” című számának feldolgozása is, akivel 1979-ben közös dupla koncertalbumot vettek fel. Hogy ez az ember még mindig nagy becsben áll, arról a láthatóan felélénkült olasz közönség gondoskodott, amelyet a PFM ilyen ritmus és blues, valamint folk-rockos kitérői jobban lenyűgöztek, mint engem, bár egytől egyig remekül szóltak, és sok, ezekben a műfajokban otthonosabb zenekar irigyelhetné őket.
Ezen a váratlan kalandon túl a PFM visszatért oda, ahol a legjobb. Újabb fenséges darab következett az új albumról, az „Agua Azul”, amely egy függőhíd építését világította meg az afrikai dzsungel közepén, és ez volt az est egyik további csúcspontja. Némi türelmetlenség után végre megkaptuk a „Storia Del Minuto” (1972) egyik klasszikusát is, mégpedig a „La Carozza Di Hans”-t, amely ezúttal is a zenekar hihetetlen összeszokottságával nyűgözött le. Végig abban reménykedtem, hogy a lehető legtöbb számot eljátsszák az első két albumról, és bár a „Per Un Amico” lemezről, amely szerintem még mindig a legnagyobb teljesítményük, teljesen megfeledkeztek, a rendes műsor végén egy cseppet sem voltam csalódott. Zárásként az új album kiélezett, apokaliptikus színezetű „Cyber Alpha” száma következett, kétségkívül az egész este legkeményebb darabja, amelyhez egyúttal az egyik legjobb kivetítés is társult: a sötét, kibernetikus-mátrixszerű jövő képe, ahol teljes az egyén feletti ellenőrzés, és ahol az égbe hatoló, megőszült felhőkarcolók tele vannak vigyorgó patkányokkal. Kiváló, de egy ilyen hangulattal persze nem lehetett befejezni.
A PFM nagyon gyorsan visszatért a színpadra, tréfásan bejelentették, hogy elűzik az előző szám okozta negatív energiát, és eljátsszák a két legkedveltebb és legismertebb számukat, mindkettőt az első lemezükről, amelyeket tényleg nem kell külön bemutatnom. Mindkettővel végleg felfűtötték a színházban amúgy is már teljesen átforrósodott hangulatot. Az „Impressioni Di Settembre” olyan előadásban szólalt meg, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána, az időtlen „E’ Festa (Celebration)” meghosszabbított változatával pedig végleg gondoskodtak e hihetetlen koncertbuli eksztatikus lezárásáról, amely még sokáig erős hatása alatt tartott minket ezen a felejthetetlen estén.
A végső benyomásaimat öt szóban foglalhatnám össze: mágikus, fenséges, felülmúlhatatlan, kiváló és pompázatos (persze pozitív értelemben), ahogy az ilyen mesterekhez illik. Annyit tehetek még hozzá, hogy ez volt az egyik legjobb prog koncert, amit eddig láttam, teljesen a legnagyobbak szintjén, mint például a Yes vagy a Jethro Tull. Ilyen összeszokottságot, a jó és változatos hangulat megteremtésének ilyen kivételes érzékét és a közönséggel való ilyen kiváló interakciót (méghozzá színházban) rég láttam, mint amilyet ezen az estén a PFM nyújtott. A fellépésük nemcsak felülmúlta a várakozásokat, hanem szinte hibátlan volt. Valóban, tetőtől talpig profik, világszínvonalú zenekar, amelyre az olaszok joggal büszkék lehetnek, és akár nemzeti jelentőségű kulturális intézménnyé is nyilváníthatnák, ahogy évekkel ezelőtt a kanadaiak tették a Rushsal. A PFM megnézése kötelező minden szimfonikus progresszív rock rajongónak, és minden zenei gourmand-nak is, akit nem sokat érdekelnek a műfaji címkék. Zenei ünnep garantálva!
Setlist
1.) L’Isola di niente
2.) La terra dell’acqua
3.) Il mondo in testa
4.) Out on the Roundabout
5.) Is My Face on Straight
6.) Nederland 1903
7.) Visioni di Archimede
8.) Harlequin
9.) Il sogno di Leonardo
10.) Chocolate Kings
11.) Maestro della voce
12.) Si può fare
13.) Volta la carta
14.) Agua Azul
15.) Suonare suonare
16.) La carozza di Hans
17.) Cyber Alpha
—ráadás—
18.) Impressioni di settembre
19.) È festa (Celebration)
