Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1973
Értékelés: 5/5
A Jethro Tull a „Thick As a Brick” (1972) felejthetetlen mesterműve után még forrón Franciaországba utazott, hogy a legendás Chateau D’Herouville stúdióban nekilásson egy új konceptalbum felvételének. Ennek a zenei arculata a felvételek kezdete és a megjelenés között gyökeresen megváltozott. A stúdióban ugyanis a munka teljes ideje alatt szinte hihetetlen bajok kísérték őket: a felvevőberendezés körüli balesetek mellett a zenekar néhány tagja még a megromlott ételtől is megmérgeződött. Azzal, amit rögzítettek, a végén nagyon elégedetlenek voltak, ezért hazatértek Angliába, és az egészet újrakezdték, ezúttal tiszta elképzeléssel. A Chateau D’Herouville-i felvételek többsége – Ian Anderson kissé cinikusan „d’isaster tapes”-nek keresztelte el őket – némi csiszolgatás után a következő stúdióalbumra, a „Warchild”-ra (1974) került fel, a maradék pedig a „Nightcap” (1993) című dupla válogatáson landolt. Londonban végül egy újabb epikus alkotás született, amely logisztikai okokból megint két, egymással összefüggő részre oszlik, és – akárcsak a „Thick As a Brick” – egyetlen egészet alkot. A két konceptalbum hasonlósága azonban itt véget is ér.
Az „A Passion Play” hangulata ugyanis sokkal sötétebb, a koncepció pedig az élet és a halál körül forog, természetesen megint a zenekarra jellemző cinikus, évődően csípős módon, teli angol fekete humorral. A „passió” szó ellenére nem vallásos koncepcióról van szó, és nem Krisztus életének fontos eseményeit mutatja be, hanem a mindennapi társadalmi viszonyok banalitásának újabb gúnyos szatírája ez, amelyek a túlvilágon is folytatódnak. Az album főhőse halála után, Dante „Isteni színjátékának” stílusában, az túlvilágra utazik, ahol rájön, hogy az lényegében alig különbözik a valóságtól. A pokol itt például hatalmas bürokratikus fészek, tele értelmetlen teendőkkel, az ördög pedig vállalati igazgatóként mindig ugyanazokkal az adminisztratív feladatokkal kínozza az alárendelt lelkeket.
Zeneileg az „A Passion Play” kétségkívül a zenekar legösszetettebb és legkiszámíthatatlanabb albuma: szinte a zenei képességeik végső határáig elmentek rajta, és újabb mérföldkövet tettek le a progresszív rock kalandos világában. Érdemes kiemelni, hogy ez az album tartalmazza a legtöbb jazz-rock fúziós elemet, amit valaha megengedtek maguknak, bár ezek soha nem válnak meghatározóvá. A Jethro Tull most is hű marad a jellegzetes hangzásához, amelyben főként a hard rock, a folk és a klasszikus zene keveréke dominál. Az egyes hangszerelések ezúttal még bonyolultabbak, akárcsak a hangszeres szekciók közti harmóniák, amelyek ismét irigylésre méltó színvonalon szólnak, és a zabolátlan trubadúrok zenei képességeinek csúcsát képviselik. A megsemmisíthetetlen Ian Anderson, aki addig is kiváló multiinstrumentalista volt, most először fogott szaxofonhoz, és ezzel jó néhány jazzelemet vitt az albumba. A billentyűsök vidám természetű tagja, John Evans pedig tovább bővítette a hangszerparkját, és főleg a hammond-szólókkal még gazdagabb textúrákat adott az albumnak. Martin Barre számtalan ötletes riffjével és szólójával a rockos oldalról gondoskodik, Jeffrey Hammond basszusgitáron és Barrie Barlow dobon pedig már az előző albumon bebizonyította, hogy győztes ritmusszekció, tele szellemes ötletekkel és megzabolázatlan energiával.
Az „A Passion Play – Part 1” fokozódó ütemekkel és zúgással indul, majd viszonylag összetett, ugrándozó bevezetővel nyílik meg, amely csak többszöri hallgatás után válik igazán dallamossá. A játékos ritmust építő színes hangszerpalettán Ian mesteri fuvolája és a fafúvósok járnak az élen. A fütyülés után rövid akusztikusgitár-passzus következik, amelyet csodás módon Ian pátoszos, melankolikus éneke követ, és ezt szépen egészíti ki a zongora lágy dallama. Ez a rész számos nyugodt akusztikusgitár-részletet tartalmaz, amelyek megőrzik a feszesen nyugodt hangulatot. Ezután baljós, jazzes árnyalatú átvezetés jön, tele bonyolult hammondorgona- és elektromosgitár-szólókkal. Az átvezetés után a dobok összetett, gyors tempóba váltanak, amelyben a főmotívumot a szopránszaxofon viszi. Aztán ismét csendes rész jön, ahol Ian folytatja átélt lírai közreműködését. A kompozíció ezután enyhe kelta felhangot kap, és megint nagyon összetetté válik. A növekvő hangulatról főként a remek akusztikusgitár- és dobrészek gondoskodnak, amelyek táncoló ritmust adnak a zenének. Ian karizmatikus hangja végig szépen köti össze a lírai koncepciót. Ekkor remek gitárrészek is belépnek. Ezután olyan rész következik, ahol a háttérben a gitár és a fafúvósok váltják egymást. Majd Ian mindig rendkívül energikus és dinamikus fuvolája veszi át a kezdeményezést, amelyet a gitár összetett vonalai és a dinamikus dobolás gyönyörűen kiegészítenek. Ekkor szellemes, de kissé baljós, felcsavart tempójú rész jön, ahol megint belép Ian gúnyos éneke. A hangszerelések eddigre már nagyon összetettek, ami extra energiával tölti meg a zenét. Közben rövid időre szellemes narráció is beúszik, amelyet Ian éneke visz tovább. Hihetetlen, milyen csodálatosan egészíti ki egymást a zongora és a gitár a szaxofonnal, a hammondorgonával és a dobokkal, amelyek végig drámaivá teszik a hangulatot. Ez végig valahol a baljós és a játékos között ingadozik (a Jethro Tull egyszerűen szinte soha nem tud teljesen komoly lenni, még ha akarna sem, és ez is egyik fő erénye, amely megkülönbözteti a legtöbb többi progresszív zenekartól). Aztán a tempó egy időre megnyugszik, és olyan részbe megy át, ahol a zongora és a gitár a fő ritmusszekció, ezt újabb remek lírai rész követi, amelyben ismét lenyűgöz Ian egyedi hangja, és ebben hangzik el a kompozíció központi verse is. Ezután fantasztikus átmenet vezet egy kissé pszichedelikus szekcióba, ahol Ian ismét az akusztikus gitárhoz nyúl, azon diktál nyugodt ritmust, miközben a többi hangszer egy pillanatra elhallgat, vagyis fokozatosan a háttérbe húzódik.
Ezzel zongorán véget ér az előadás első része. Ezt követi a szatirikus „The Story Of The Hare Who Lost His Spectacles”. Mondhatnánk, hogy gúnyos mese kötelező tanulsággal, amelyet Jeffrey Hammond rendkívül szellemesen mond el, a háttérben végig az 50-es évek rajzfilmjeinek stílusában, mondjuk a Tom és Jerryében szóló gyerekzene kíséri. A szklerotikus nyúl története, aki a szemüvegét keresi, mert nélküle gyakorlatilag teljesen vak, a klasszikus brit fekete humort képviseli, amelyet sokan nem fognak érteni, másoknak viszont legalább néhány perc nevetést ad. A szklerotikus és paranoiás nyúl közvetítőkön keresztül kezdi zaklatni a többi állatot a problémáival, köztük a bölcs baglyot is, aki végül azt tanácsolja neki, hogy egy kenguru hasában menjen el a szemészhez. A történet üzenete, hogy ha csak lehet, ne csináljunk a bolhából elefántot. Jó humoreszk, amely remekül esik az „passió” első részének drámai és összetett zenei részei után, és kicsit felszabadult szórakozást nyújt, mint amikor a színházban szünet van a két felvonás között. Az újrakiadás bónuszként tartalmaz egy meglehetősen groteszk, monty pythonosan fűszerezett videót is erről a történetről, ahol nevethetünk az ördögnek öltözött Jeffrey Hammondon, a vicces frizurás, paranoiás balerinákon és a táncoló állatfigurákon (utóbbiak közül a víziló és a cilinderes Béka úr a legabszurdabb). Az egész olyan groteszk és ódivatú, hogy már kifejezetten szórakoztató.
Az „A Passion Play – Part 2” közvetlenül az említett humoreszk lecsengése után indul, és a folyékony táncos zene, amelyet akusztikus gitár és fuvolahangok támasztanak alá, egészen addig tart, amíg remekül be nem lép Ian éneke, amely új fejezetet nyit a „túloldalra” vezető utazásban. A második szekció érezhetően különbözik az elsőtől, mert még összetettebb, és még több kiszámíthatatlan részt tartalmaz. Ugyanakkor megtartja az első részt is jellemző kapcsolatot és hangzást, amiről az altszaxofon, az orgona és az elektromos gitár kiváló használata gondoskodik. Ezek a hangszerek adják a fő szólókat, amelyek hihetetlenül szépen egészítik ki és szövik át egymást. Ezután a zene a hammondorgona és a dobok remek kombinációjával ismét más irányba fordul. Következik még egy rövidebb akusztikusgitár-passzus Ian teljesen átélt énekével. Az összetett ritmus és a billentyűsök, élükön az orgonával, remek beszállása a kompozíció középső részének két fő erénye. A következő pillanatban a kompozíció ismét más irányba fordul, amiről energikus gitárrészek gondoskodnak, amelyeket az orgona és a fuvola harmonikusan kiegészít. Ian éneke éppen a megfelelő pillanatban lép be, fuvolamesterművei után. Különösen lenyűgöző a kelta motívum, miközben a szaxofon, a fuvola, a billentyűk és a gitár harmonikus részei váltják egymást. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a számos különleges hangeffektet sem, amelyek szellemesen egészítik ki a hangszeres és a lírai részeket egyaránt. A vége felé a kompozíció akusztikus gitárral és gongütésekkel szinte teljesen lecsendesedik, amikor hirtelen ismét beüt Barre kiélezett gitárja, amely az egyik leglenyűgözőbb szekciót és az egész album nagy finálét jelzi. Itt rendkívül szellemes és energikus részek uralkodnak, amelyek közül kiemelkedik az elektromos és az akusztikus gitár munkája, és ezek elég kemény vizekre viszik ezt a részt. Ez addig tart, amíg a fafúvósokon és billentyűkön át barokk szekció lép be, amely aztán megint áttér az áramtól feszülő, hard rockos hangzásra. Valójában ebben a részben annyi a szekcióváltás, hogy értelmetlen lenne mindegyiket külön bontani. Valami ennyire elképesztőt egyszerűen lehetetlen szavakkal leírni. A végén Ian diadalmas „There was a rush along the Fulham Road into the Ever-passion Play” verse után megismétlődik a kompozíció első részének központi témája, majd hirtelen vége. Ezzel véget ér ez a szokatlan, de csodálatos zenei és lírai utazás a síron túli tájakon, amelyen minden hájjal megkent, Ian vezette, remek és szellemes trubadúrbanda szórakoztatott minket, amely most is felülmúlta önmagát.
A Jethro Tull az „A Passion Play”-jel ismét lehetetlent művelt, és újabb mesterművet alkotott, amely teljesen egyenrangúan mérkőzik a „Thick As a Brick” magnum opusával, bár észrevehetően kevesebb benne a dallamosság és a játékosság. A koncepció és a közbeiktatott humoreszk most is csak a széles intellektuális látókörű hallgatóknak való, akik mindig képesek kikapcsolni a racionalizmust, és egy darab brit fekete humorra cserélni. Az „A Passion Play” legnagyobb erénye, hogy a hallgatót, főleg többszöri hallgatás után, gazdagon megjutalmazza. Valószínűleg jobban, mint bármelyik más album a zenekar történetében. Lehet, hogy tényleg nem tartozik a legbefogadhatóbb albumaik közé, de a leghálásabbak között biztosan ott van. Szellemes és gazdag hangszeres szekciói még ma is inspirációt jelentenek számos modern progrockernek. Különleges példája ez a progresszív rock mesterművének, amely csak évek múlva kapta meg az igazi elismerést.
Valójában már a legelejétől fogva minden kísérlet, hogy rockzenei környezetben passiót alkossanak (legyen az bármennyire eltérő a klasszikus bibliai passiótól), sebezhetővé tette a Jethro Tullt a magukat zenekritikusnak kikiáltók támadásaival szemben, akiknek az album a pohár betöltét, vagyis „az összes zenei kicsapongás csúcsát” jelentette (ezt a kifejezést szívesen használták minden olyan albumra, amely átlépte szűk zenei látókörük határát). A kritikusok, élükön Chris Welsch-csel (aki addig mindig jóindulatú volt a zenekarral szemben, és később személyesen is bocsánatot kért tőlük tévedő kritikájáért), általános korlátoltságukat durván kihasználva nyíltan megtámadták az albumot és a zenekart. Az igazi zenerajongók és a zenekar rajongói persze nem sokat törődtek ezzel az újságírói összeesküvéssel, mert gond nélkül észrevették a mestermű valódi értékét, amelyet az USA-ban az albumlisták első helyével jutalmaztak, az Egyesült Királyságban pedig a még mindig tekintélyes tizenharmadik helyen landolt. Hasonló újságírói hajszát élt át ugyanabban az évben a Yes is a fenséges, de még mindig gyakran félreértett magnum opusával, a „Tales From Topographic Oceans”-szel, ami egyértelműen megmutatta, mennyire eltávolodott a valóságtól, illetve a hallgatók többségétől az akkori zenekritikusok zöme (bizony, mennyire más idők voltak azok).
A zenekar az album megjelenése után, még viszonylag megviselés nélkül a kritikáktól, sikeres turnéra indult, ahol az „A Passion Play”-t teljes egészében eljátszották. Az egész album színpadi és filmes előadását is tervezték (ez az említett videóból is látszik), de ezt az ötletet később elvetették. A máskor mindig hamisítatlan Ian Anderson, teljesen érthetően, nem viselte túl jól az említett kritikákat (a pohár betöltét, vagyis a primitívség csúcsát az jelentette, amikor az újságírók maguktól kihirdették a zenekar gyászjelentését, és a tagok másnap, ezt olvasva, kerek szemeket meresztettek!), ezért már a következő albummal alapos stílusfordulat mellett döntött, vissza a rövidebb dalokhoz, ami újabb fejezetet jelentett a zenekar akkori szakadatlan zenei képességfeltárásában, és az „A Passion Play”-jel csak megerősítette a progresszív rock fejlődésének egyik fő hordozójaként elfoglalt státuszát. A kritikusokkal pedig még sokáig nem békültek ki, és Ian néhány későbbi művén, valamint a koncertszínpadokon is gyakran gúnyolódott rajtuk.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, szopránszaxofon, szopraninószaxofon
Martin Barre – elektromos gitár
Jeffrey Hammond-Hammond – basszusgitár, vokál
John Evans – zongora, hammondorgona, szintetizátor, beszéd
Barriemore Barlow – dob, timpani, glockenspiel, marimba
Produkció
Terry Ellis
Számlista
1. A Passion Play (Part 1) 23:04
2. A Passion Play (Part 2) 22:00
Az album hossza: 45:04
