Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 2002
Értékelés: 5/5
Az „A Nod And A Wink” albummal a Camel igazán méltóképpen ünnepelte meg a harmincéves alkotói pályát, amely során a melodikus, szimfonikus prog rock végtelen térségein át fedezett fel sokféle zenei formát. A „Rajaz” (1999) megjelenése és a 2000-es sikeres koncertturné után Andy Latimer, a zenekar gitárosa, énekese, fuvolása és központi zenésze ismét derekasan feltűrte az ingujját, és újabb remekművel állt elő a 70-es évek egyik azon kevés progresszív rock csapatától, amely a 21. században is megőrizte újító kedvét. Andy élete párja, Susan Hoover (aki évek óta a szövegek és a koncepciók zömének felelőse, már amikor konceptalbumról van szó), a kanadai billentyűs Guy LeBlanc, a dobos Denis Clement és a régi motoros basszusgitáros, Colin Bass segítségével újabb kiváló lemezt rakott össze, amely zeneileg és jelképesen is megvilágítja a zenekar gyökereit és fejlődését – egy olyan zenekarét, amely már rég kivívta magának a progresszív rock legnagyobb nevei közötti helyét. Az „A Nod And A Wink” tehát afféle jelképes keresztmetszete az addigi zenei útnak. A Camel ezúttal is rendkívül sokszínű albumot készített, amely a progresszív rock számos oldalát felöleli: hangsúlyos szerepet kapnak az ízletes szimfonikus hangszerelések, Andy gitárjának dallamos futamai és az igényesen megválasztott billentyűs hangzások, amelyektől minden komplex dallamok iránt rajongó nyalogatni fogja az ujját. Vagyis: a lemezen megvan a zenekar összes fontos jellegzetessége, a Camel mégis újat mutat. A mély visszatekintő hangulat mellett néhány jelképes főhajtást is felfedezhetünk a 70-es évek progresszív rockjának kortársai előtt (Genesis, Jethro Tull, Pink Floyd stb.). A Camel egyes részekbe szándékosan csempészett ezekre a zenekarokra jellemző zenei elemeket. A kiváló elődtől, a „Rajaz”-tól eltérően, ahol Andy gitárja játszotta a főszerepet, ezúttal sokkal több fuvola és sokféle billentyűs hangszer hallható az egyes szerzeményeken belül, ami jóval pasztorálisabb hangulatot kölcsönöz az albumnak. Ez közvetve még színesebbé teszi az egyes dalok hangulatvilágát, és minden újabb meghallgatáskor találni bennük valami újat. Ami az általános hangulatot illeti, a zenekar egyik legoldottabb és legderűsebb albumáról van szó.
Az „A Nod And A Wink” az eredeti billentyűsnek, Peter Bardensnek (1944 – 2002) szóló főhajtás, aki még ugyanabban az évben, jóval korán búcsúzott el tőlünk is, akik csendben még mindig hittünk a klasszikus felállás (Latimer, Bardens, Andy Ward és Doug Ferguson) újraegyesülésében. Egyben tisztelgés a zenekar minden addigi tagja előtt, akik jó és rossz időkben egyaránt segítettek kialakítani a hangzásukat, és elérni, hogy a szimfonikus prog rock rajongói között a Camel neve még ma is nagy tisztelettel hangzik el.
A címadó „A Nod And A Wink” madárcsicsergéssel, szélmalom zajával és óraketyegéssel nyit, majd egy remek fuvolabetét következik, amelyet a billentyűk puha, gazdag palettája és számos szintetizátoros effekt támaszt alá. A fuvola lassan építi fel a központi, melankolikus dallamot a billentyűk kíséretében, és pasztorális hangulatot teremt egészen addig, amíg be nem lép az ének. A fütyülés és a számos effekt után határozott váltás jön Andy elektromos gitárjára és a hammondokra, amelyek egy szempillantás alatt hihetetlen varázst teremtenek, a magukét pedig hozzáteszik az ízléses zenekari hangszerelések is, amikkel a Camel szokás szerint nem fukarkodik. A darab tele van sokféle fordulattal és komplex hangszeres szakasszal. A sokszínűség áradatából mégis kiemelném a remek, dallamos refrént, amelyet Andy szokás szerint patetikus hangja és a billentyűk finom vonala alkot. A „Simple Pleasures” újabb remek és ötletes szerzemény, amely a zenekar életművében ismét új színt hoz, és van benne egy sor, amely az előző albumra utal. Finom balladaként indul lassú ritmusban, melankolikus énekkel, ütőhangszerekkel és számos szintetizátoros effekttel, majd egy remek gitárbetét viszi tovább a kissé asztrálisabb hangszeres vizekre. Az „A Boy´s Life” is nyugodt, balladás bevezetővel indul. Az akusztikus gitár és a finom ének gyengéd dallamot sző egészen addig, amíg be nem csapnak a csodálatos zenekari hangszerelések. Ezt egy érdekes hangszeres rész követi, ahol LeBlanc billentyűié és Andy csúszkáló gitárja a főszerep: lassan, egymásba fonódva magasztos szimfonikus hangulatot teremtenek, és újra meg újra bizonyítják, miért ők a zenekar két fő hangszeres pillére. Jön a kiváló „Fox Hill”, amely ritmikai szerkezetében és számos más elemében több mint nyilvánvalóan a zenekar zenei „rokonainak”, a Genesisnek állít emléket. Az album egyik legérdekesebb és legváltozatosabb alkotása ez, amely azonnal levesz a lábáról minden neo prog rock rajongót is, hiszen tipikus neo prog ritmusra épül, ami – mondjuk ki – sok tekintetben annak is köszönhető, hogy a Camel hatott a prog rock e műfajának fejlődésére. Andy énekteljesítménye ezúttal több mint nyilvánvalóan a felejthetetlen Peter Gabriel legendás hanghordozását idézi. Aki felfedezi ezt a nyilvánvaló hasonlóságot, annak biztosan huncut mosoly költözik az arcára. Az első átmenetnél rendkívül érdekes hangszeres rész következik gitáron és szintetizátorokon, amely nagyon emlékeztet a „Squonk” című Genesis-klasszikusra. Ezt elsőrangú gitárszóló és epikus refrén követi a billentyűk kíséretével. Aztán még jó néhány hangszeres szakasz váltja egymást, az egyik jobb, mint a másik. A fináléban Andy álomszerű fuvolaszólója szólal meg, ambient billentyűkre támaszkodva. Elsőrangú szimfonikus csemege, amely részben választ ad arra, mi történne, ha a két zenekart összekevernék. A meglepetéseknek pedig közel sincs vége! Jön a pasztorális hangulatú „The Miller’s Tale”, ahol Andy akusztikus gitáron játszik gyengéd dallamokat, finom billentyűkre építve. Ez a szám nagyon emlékeztet Anthony Phillips néhány szólóművére – őt a legtöbben a Genesis eredeti gitárosaként ismerik –, mert megvan benne az az igazi romantikus kelta hangulat. Ez különösen a csodálatos zenekari hangszerelések és a kórusharmóniák belépése után bontakozik ki. Tiszta mese a kelta pasztorál és a szimfonikus zene minden rajongójának. Ha a „Fox Hill” a Genesis szellemét lehelte, akkor a „Squigely Fair” a klasszikus Camel és a progresszív folk rock bajnoka, a Jethro Tull rendkívül érdekes hibridje, hiszen mindkét említett zenekar zenei elemei felfedezhetők benne. A kakas kukorékolása után csodálatos gitárfutamok következnek, amelyek remek központi dallamot építenek, és a billentyűk meg a ritmus összefonódásával elérik azt az igazi szimfonikus varázst, amelyhez a zenekar legjobb éveiben szoktunk hozzá. A szerzemény teljesen új arcot ölt, amikor belép a fuvola, amely fokozatosan hozza be a Jethro Tullra jellemző folk rock báját. A fő „bűnös” Andy, aki itt pályája egyik legjobb fuvolaszólóját játssza el, méltót a hangszer mesterek mesterének, Ian Andersonnak. Andy és Ian hasonlósága a kiterjedt hangszeres rész után a dal második felében még feltűnőbbé válik, ahol a gyengéd fuvoladallam után olyan énekstílust vesz fel, amely több mint nyilvánvalóan a jó öreg „csavargót” idézi. Ilyen énekbeli sokszínűséget Andy ezen az albumon előtt még sosem engedett meg magának, ami azt mutatja, hogy énekesként is egyre magabiztosabban lép fel az évek során. A záró „For Today”, amelyet annak az embernek ajánlottak, aki a végzetes 11/9/01-en leugrott az egyik égő toronyházból, a zenekar egyik legszomorúbb, ugyanakkor legszebb alkotása. Elsőrangú záró darab, amelyben a fenség és a leírhatatlan melankólia tökéletes elegyet alkot, és őszinteségével tetőtől talpig megrázza a hallgatót. A magasztos zenekari hangszerelések és a érzékeny gitárfutamok folyamatosan a leírhatatlan melankóliába áramlanak, hihetetlen hangulatot építve. Ezt tovább fokozzák a kórusharmóniák. Ez az az elsőrangú varázslat, amely személyes katarzison viszi át a hallgatót, és ilyet rajtuk kívül csak egy-egy Pink Floyd tudott megidézni. A „For Today” tulajdonképpen a Pink Floyd „High Hopes” című klasszikusának szellemi megfelelője, hiszen a Camel számára is jelképes, de szerencsére közel sem végleges búcsút jelent (mégpedig az első harminc évtől). Mégis, ha ez lett volna a pályájuk záró darabja, nyugodtan állíthatnám, hogy nem választhattak volna megfelelőbbet.
Az „A Nod And A Wink” egy újabb, nagy kifejezőerejű remekmű, amely e elpusztíthatatlan zenekar irányításával született, és amely a bűnösen alacsony ismertsége ellenére az új évezredben is képes rendkívül kreatív és újító alkotásokat létrehozni. A Camelnek ez megint egy lemezzel több, amely transzcendentális szimfóniáival és az egyes szerzemények minden pórusából sugárzó rendkívüli energiájával azonnal levesz a lábáról. Az „A Nod And A Wink” rendkívül gördülékeny, színes és oldott album, amely az igazi, Camelre jellemző varázzsal és egy csipetnyi nosztalgikus bájjal egy pillanat alatt elbűvöli a zenekar régi rajongóit és mindazokat a progresszív zene kedvelőit, akik a komplexitás mellett a magas fokú dallamosságot és szívet is megbecsülik – ez a két erény pedig a Camelből sosem hiányzott.
Felállás
Andrew Latimer – ének, gitár, fuvola, billentyűk
Colin Bass – basszusgitár, vokál
Guy LeBlanc – billentyűk, vokál
Denis Clement – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Terry Carleton – dob (2. és 6. szám), ütőhangszerek és vokál (7. szám)
JR Johnston – vokál (7. szám)
Produkció
Andrew Latimer
Számok listája
1. A Nod And A Wink (11:16)
2. Simple Pleasures (5:31)
3. A Boy´s Life (7:20)
4. Fox Hill (9:09)
5. The Miller´s Tale (3:34)
6. Squigley Fair (8:02)
7. For Today (10:40)
Az album hossza: 55:34
