Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1978
Értékelés: 5/5
„A Live Record”, a Camel első koncertalbuma kiválóan mutatja be ennek a kivételes zenekarnak az összes legjobb erényét. Igaz, talán kicsit későn jelent meg, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a zenekar addigra már négy mesteri albumot kiadott, és talán jobban tette volna, ha a csúcsán (1976 körül) rögzíti, nem pedig a „Rain Dances” turné (1977) után, amikor már itt-ott feltűntek a kreatív kifáradás és a hangzás fokozatos elkereskedelmiesedésének első jelei. De ha ezt a tényt, amelynek semmi köze a koncertalbum tartalmához, félretesszük, egy kiváló minőségű dupla koncertkiadvány áll előttünk, amely boldoggá teszi a zenekar és úgy általában az igényes progresszív rock minden rajongóját. A Camel első koncertalbumával nyilvánvalóan az volt a célja, hogy bemutassa addigi legfontosabb műveit különböző koncerthelyszínekről és időszakokból. Mondhatni, egyfajta koncertes „best of”-ot hoztak létre. Az előadott dalok szellemiségükben és megszólaltatásukban is hűek az eredeti változatokhoz, vagyis nincsenek nagyobb improvizációk, és a koncertlüktetés is visszafogott. A közönség a legtöbb felvételen a háttérben marad, alig-alig hallani. Akik a koncertalbumokon azt az igazi „élő” érzést keresik, amelyet gyakran éppen a közönség intenzív részvétele ad, emiatt kissé csalódottak lehetnek, de aki ismeri a zenekar alapvető hozzáállását, az nem fog ezen sokat rágódni.
Az album első fele három különböző brit koncerthelyszínen készült felvételeket tartalmaz. Először néhány 1977-es felvételt hallunk, amikor a zenekar a még újnak számító tagokkal, Richard Sinclairrel és Mel Collinsszal mutatta be a „Rain Dances” albumot, ezért ennek az albumnak a dalai vannak túlsúlyban. A többi felvétel a korábbi, klasszikus korszakból való, a rajongók által is legkedveltebb eredeti felállással. A figyelmes hallgató természetesen hamar észreveszi a stílusbeli különbségeket és a megszólaltatás megközelítésének eltéréseit a zenekar két inkarnációja között, bár minőségi különbség egyáltalán nincs köztük. A koncertalbum legjobbja viszont minden bizonnyal a második fele, amely a zenekar legnagyobb remekművének, a „The Snow Goose”-nak (1975) a teljes koncertváltozatát tartalmazza a londoni szimfonikus zenekar közreműködésével.
Az első rész tehát a zenekar gyöngyszemeit szólaltatja meg, vagyis a legjobb és a rajongók körében legkedveltebb számok többségét. A koncertváltozatok többnyire rendkívül hasonlítanak az eredeti verziókra, ami azt bizonyítja, hogy a Camel élőben nem az a zenekar, amely gyakran megengedne magának nagyobb improvizációkat vagy eltéréseket a stúdióeredetiktől, bár az eredeti felállás és az 1977-es felállás előadásai között azért érezhető a különbség. Ez azonban az ő esetükben többnyire üdvözlendő tulajdonság. A három helyszínen rögzített első rész főként az akkor aktuális „Rain Dances” (1977), valamint a „Moonmadness” (1976) anyagából merít. Már az elején meglep minket négy dal a „Rain Dances”-ről (többségük az újrakiadással most először hozzáférhető), amelyek szinte semmiben nem térnek el az eredetiktől. Többnyire még jobban is szólnak, főleg a ritmusszekció terén, hiszen Richard Sinclair pontos és rendkívül összeszedett basszusjátéka még gazdagabbá teszi őket. A „Moonmadness”-ről pedig nem hiányzik az a két dal, amely a legjobban tükrözi az album hangulatát: az „A Song Within A Song” Sinclair énekes továbbfejlesztésével az eredetihez képest, valamint a „Lunar Sea”. Utóbbi, amelyet sokan a zenekar történetének legjobb, epikus léptékű instrumentális szerzeményének tartanak, valahogy az első rész csúcspontja. Az 1977-es felállás előadja a „Never Let Go”-t (Camel, 1973) is, a zenekar első klasszikusát, ezúttal Richard Sinclair énekével, és fenomenálisan szól. Az ütős, energiával teli „Chord Change”-dzsel (Moonmadness, 1976) a Camel ismét remekül megmutatja egyedi képességét, hogy összefogja a komplexitást, a dallamosságot és az energiát, amely élőben gyakran még egy újabb dimenziót kap. A „Ligging at Louis’” Peter Bardens billentyűs szólóinstrumentálja, és a zenekar egyetlen stúdióalbumán sem szerepel. Zárásnak pedig természetesen nem maradhat el a zenekar legismertebb és legkedveltebb száma, a „Lady Fantasy”. Ez is lehetne az első rész csúcspontja, hiszen itt a zenekar a legjobb pillanatában mutatkozik meg. Az első lemez így mindenből kínál egy kicsit a színes pályafutásból, és egyfajta koncertes „best of”-ként szolgálhat a hallgatónak, amely egyaránt csemege a régi rajongóknak és azoknak, akik még csak most fedezik fel őket.
Ahogy már említettem, az album második fele az, ami kétségkívül a legjobban megörvendezteti a zenéjük átlagos rajongóját. A Camel ugyanis remek húzással a „The Snow Goose” remekmű minden rajongójának a teljes koncertadaptációt kínálta a londoni filharmonikus zenekar segítségével. Az eredmény fantasztikus, hiszen az album koncertváltozata szinte jobb az eredetinél. Elsősorban a teltebb hangzásnak, részben a zenekar jelenlétének, a nagyobb intenzitásnak és a zenekar keményebb megközelítésének köszönhetően. A végeredmény ennek a remekműnek egy kissé energikusabb és kevésbé meditatív változata. Az egyes számokon belül végig érezhető a zenekar tagjainak és a zenekarnak a rendkívüli összhangja. A Camel itt ismét több mint sikeresen megerősíti hírnevét, hogy a szimfonikus progresszív rock egyik legjobb együttese, bár a rajongó néha jogosan felteheti a kérdést, hogy egyáltalán szükség volt-e a kísérő zenekarra. Emlékszem, amikor először hallgattam ezt a „The Snow Goose”-előadást, el sem hittem, hogy a Camelnek sikerült ennyire sikeresen továbbfejlesztenie a saját remekművét. A „Rhayader” klasszikust például gyakran játsszák élőben, de ez semmiben sem hasonlítható a teljes album koncertértelmezéséhez, hiszen mindezek a dalok csak egésszé állva nyerik el az igazi varázsukat.
A második lemez másik két száma, amelyeket bónuszdalként tettek fel a 2002-es újrakiadásra, a „The White Rider” (Mirage, 1974) és az „Another Night” (Moonmadness, 1976). Mindkettőt 1976-ban adták elő, és meglepően frissen, sőt az eredeti változatokhoz képest enyhén javítva szólnak. A hangzásában is átdolgozott újrakiadással az „A Live Record” produkciós szempontból is kiváló kiadvány.
Az „A Live Record” az elejétől a végéig lenyűgöz mind az előadásával, mind a zenekar legjobb szerzeményeinek színes választékával. Emellett remek ugródeszka mindazoknak, akik most ismerkednek a zenekarral. A „The Snow Goose” teljes koncertelőadása a második lemezen pedig nemcsak a zenekar történetének legjobb koncertalbumává teszi a kiadványt, hanem a 70-es évek második felében megjelent legjobb koncertalbumok egyikévé is. Az „A Live Record” a hab a zenekar addigi izgalmas hagyatékának tortáján, és az első alkotói korszakuk méltó lezárása.
Felállás
Andrew Latimer – gitár, fuvola, ének
Peter Bardens – billentyűs hangszerek
Andy Ward – dob, ütőhangszerek
Mel Collins – szaxofon, fuvola
Richard Sinclair – basszusgitár, ének
Doug Ferguson – basszusgitár
Producerek
Rhett Davies és a Camel
Számlista
A 2002-es újrakiadás bónuszdalokat is tartalmaz*:
CD 1: (76:11)
1. First Light* (5:27)
2. Metrognome* (4:23)
3. Unevensong* (5:36)
4. Skylines (5:44)
5. A Song Within a Song (7:10)
6. Lunar Sea (8:59)
7. Raindances* (2:33)
8. Never Let go (7:28)
9. Chord Change* (6:52)
10. Ligging at Louis’ (6:36)
11. Lady Fantasy (14:25)
CD 2 (63:05)
1. Spoken introduction by Peter Bardens* (1:10)
2. The Great Marsh (1:44)
3. Rhayader (3:07)
4. Rhayader goes to Town (5:11)
5. Sanctuary (1:10)
6. Fritha (1:22)
7. The Snow Goose (3:02)
8. Friendship (1:39)
9. Migration (3:51)
10. Rhatader Alone (1:47)
11. Flight of the Snow Goose (3:03)
12. Preparation (4:10)
13. Dunkirk (5:28)
14. Epitaph (2:33)
15. Fritha Alone (1:22)
16. La Princesse Perdue (4:45)
17. The Great Marsh (1:57)
18. The White Rider* (8:48)
19. Another Night* (6:35)
