A kevésbé ismertek pokoli mámora (2013)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Helyszín: Klub Grmki, Metelkova, Ljubljana, Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. szeptember 12.
Látogatók száma: 30 – 40
Jegyár: ingyenes

Vannak koncertek, amelyekhez nem tudom, milyen nyitómondattal kezdjek anélkül, hogy tolakodónak, mesterkéltnek vagy semmitmondónak hangzanék, ezért ezúttal inkább őszintén bevallom: a szeptember 13. előtti napon, ráadásul egy péntek estén, még azt sem tudtam, mibe keveredem, amikor elfoglaltam a Gromki klub előterét. Szlovénia nagy része otthon remegett a nagy reményeinkért az Eurobasketen, mi, sportkáromlók pedig este tíz után valamivel lassan betódultunk a Metelkova egyik kevésbé megénekelt koncerthelyszínének szűk előszínpadára. Azért jöttem, mert kíváncsi voltam, hogyan szól élőben a Voodoo Mule szlovén ősstonere, a többi csak ráadás volt az estéhez, az elvárásaim pedig minden voltak, csak nem átlagon felüliek. A feszült, egyre sűrűbb levegőt egy-egy korty sör öblítette le, a hangszórókból pedig a modernebb, metalizált doom, stoner-hibridek, főleg azonban az undergroundabb death és thrash válogatott gyöngyszemei szóltak, aztán az álmos esti tempó végre magasabb sebességbe kapcsolt.

Elsőként három fiatal lépett színpadra, régi vágású bőrszerkóban és olyan kiegészítőkben, amilyenből a nyolcvanas években minden igazhitű metalosnál bőven akadt. A ljubljanai trió, a Hellsword az ortodox speed, a doom és a blaszfém módon elsötétített black metal rusztikus elvére esküszik. Olyan korban, amikor a metal ősatyái elveszítik az identitásukat, mert tömegeknek tetszőbb alműfajokkal keverednek, vagy mert túlságosan a pózukkal, a képi világukkal és hasonlókkal vannak elfoglalva, a tartalom, az esszencia és a felszolgált zene minősége látta kárát: minden egyformán és izgalmatlanul egysíkúan kezdett szólni, pedig a produkciók sokkal tökéletesebbek lettek. A dobok mögé Mark Massakre ül, akinek pár tanáccsal a basszusgitáros-énekes Mike Manslaughter is besegít, a színpad jobb oldalán pedig a láthatóan izgatott Ironfist hangolja be végleg a Stratocasterét, és kezdődik a roham. Négy év csiszolgatás és a Venom, a Bathory, a Hellhammer és a Celtic Frost régi tinktúrájának sűrítése után a fiúk, a Blasphemy Unchained demo EP-vel az övükön, kialakították a saját kifejezésmódjukat, amely nem annyira a black metal démoni megszállottságához, mint inkább a nyolcvanas évek eleji speed metal kezdetekhez vagy a Motörhead brutálisabb változatához áll közel. A trió hangzásra magabiztos, a színpadi játék és a pózolás viszont – hála a szerencsés véletlennek – nem megy nekik túl jól. Én zenét jöttem hallgatni, nem színészi játékot értékelni. A kiszámítható Unholy Reichben Mike és Ironfist bizonyul a dallam fő hordozójának, Mark pedig kezdetleges, bonyolultságtól mentes módon szolgál ki szilárd dobritmussal. A Hellsword valami bizarr módon a korai Metallicát is eszembe juttatja a Kill ‘Em All környékéről, a korai Exodust, sőt a Slayer első felvételeit is. Valószínűleg a hang csiszolatlan patinája miatt, amely főleg a Marshall nyers, vintage hangzására és Ironfist gondosan lekoptatott riffsorára épül, és épp az utóbbiak nyomják el ezen az estén igen érezhetően Mike énekét és a pokol nagy urát éltető szövegeket. Az újabb szerzeményekből adott adag és az új stúdióanyag, a Sounding Of The Seventh Bell című EP beharangozója a Rip Through The Night és a Graves Of The Damned tisztességes zombi-őrülete, amelyben a recept nem változik: a ritmusérzék mellett itt a jól képzett, de láthatóan feszélyezett Ironfistnek is meg kell mutatnia a szólótehetségét. A régi ritmusok és hangzások jól kivitelezett kollázsát időnként elnyomja a gyengébb hangosítás, a trióra a színpadon pedig az első sorokban az est negyedik tagja, a kezdetben kissé álmos, de jó hangulatú közönség tette rá a támogatást. A hírhedt hajsza a sebességrekordokért Lemmy Kilmister modorában folytatódik a Marching Towards The Heaven (Satan, Death & Fear) című számmal, engem viszont leginkább a Burn The Chapel fogott meg, amelyben több a szerkezet és igen komoly szóló is akad. A többi adagolás és az est fűszerezése a már túlélt, de mindenképp szórakoztató, kissé lejárt szavatosságú okkultizmus naiv dózisaival egy hajszálnyival kevés volt ahhoz, hogy minden szenvedély felszínre törjön, és az ember teljes magabiztossággal vesse bele magát a színpad előtti túlélőharcba. A statikusabb közönség pedig a verejtékkel és feromonokkal amúgy is átitatott Gromki hőmérsékletét csökkentette. A fájó nyak és a változás az esti záró feldolgozásoknál sem érkezik meg. Elsőként a svájci Hellhammer jól időzített feldolgozása, a Messiah dübörög ki a hangszórókból, rá pedig, mint apa az anyára, egy kis szórás hullik a brit heavy metal első hullámának aranykorából – a hírhedt sátánisták, a Venom Witching Hour című száma. Isten hozott a Pokolban? Abszolút! A Hellsword stílusosan, de átütő pillanatok nélkül zárja le a szórakoztató csomagját, pedig azok miatt akár már az első hallgatás után kitűzhetnénk az érmeket a máskülönben tehetséges és igazhitű zenei triónak. A szenvedély mindenesetre olyan tényező, amelyre szépet és jót lehet építeni, a fiúknak pedig ebből nincs hiány, csak a színpadon nem tudják teljesen megmutatni, és átadni a közönségnek – gondolom magamban, miközben a színpadi deszkákon kezdődik a gyors csere.

Hogy hűek maradunk a hármas számhoz, azt egy rövidebb szünet után az est folytatása is bizonyítja. Stonerbbe hajló, végzetesen szóló ígéretet kínálnak a füstös garázs ljubljanai védelmezői, a Voodoo Mule. A koncert spontán, nagy felhajtás nélkül indul. Három fiatal lép a színpadra, magukra öltik a teljes lazaság álarcát, és a saját állati természetükkel összhangban belekezdenek az ősiség traktátusába. A dobok mögött, bizarrul eltolt cintányérok és dobok mellett Fabijan „Hippo” Purg veti bele magát, neki a hevesen torzított basszussal az iramot, a szabályokat és a szerkezetet egyáltalán nem tisztelő Iguana szolgáltat ellenpontot, az egészet pedig a gitáros-énekes Jagnje dallamos közbevetései és vezénylőpálcája fogja össze. Igazi állatkert, gondolhatnátok, hangzásra viszont ez a gyomnövény-lóhere következetesen a ritmus és a dallam féktelen ősi vágyának elvét követi. A torzított visszacsatolás hosszan nyújtott sípolása sludge-os, koszos intróba csap át a Honeyland elején. Jagnje brutálisan koszosan szól, Iguana basszusa szépen tapad a kissé kapkodó és önfejűen száguldozó Hippo dobjainak betonalapjához. Az Electric Wizard kissé megszelídített, ismétlődő dörgő oratóriuma ezúttal nem fordul a Monster Magnet fűtől átitatott vizei felé, a Voodoo Mule viszont már a színpadi jelenlétével és az egyszerűsített stoner és sludge gyógyszeres keverékével is közelebb áll a Posavjéből való Grrizli Madamshoz, mint holmi Jimi Hendrixhez. Sok a nyújtás és az érzések elhúzása, ami a stoneralapra remekül illik. Jagnje éppen megfelelően recsegősen énekel a dobok és a basszus pazarul izmos, ismétlődő ritmusára. Hogy egészen kicsit még a Primus is érződik, azt a Tophat Black bizonyítja, amellyel a szettbe még egy csipetnyi csiszolatlan blues is becsempészi magát, és a csikorgó gitárfrázisok tonnái alatt utat tör a egyre sűrűbb közönség szívéhez és lelkéhez, amelyet a ritmikai bakik és a szépen lekoptatott hangok sem zavarnak. Minden a hangulatról szól, és a Voodoo Mule nem az esztétikai szépség hordozója, hanem a pillanatba, a hirtelen ihletbe való féktelen belefulladás frekvenciáira kalibrált zenekar. A számok inkább jam sessionökként, hangkísérletekként szólnak, a ljubljanai trió kémiájában pedig a teljes szétesettség ellenére van valami csodás és szép, szinte hangzásában erotikus. Felejtsétek el a jól betanult vonalak avantgárd vonalát. A Voodoo Mule dadaisták, a gyógynövényes ezotériájukat pedig nagy adagokban, a hallottak széles ecsetvonású, epikus léptékű ismétlésével adagolják. Minden szám túllépi az öt percet, a szinte progresszívan elburjánzó formahanyagság pedig megtölti a Gromki boltíveit koszzal, zajjal és függőséget okozó egyszerűséggel. A racionalitás kialszik, a Voodoo Zoo pedig a korántsem érzelgős és puha ütőerő szonikusan elfogadott diktátumává válik. Csak a hangzáspuristák bosszantására van tér, a számok pedig itt pusztán ürügyek arra, hogy a nehézsúlyú garázs zsíros alapanyagával zajosan uralják a rendezett gondolatokat. Mintha a Horn Of The Rhyno szólna, csak éppen a spanyolok helyett ezúttal a Black Sabbath kezdetleges dallamainak bennszülött sámánjai hozzák az élvezetet, egy nagyon sötét és brutális tripen. Szexi! A nemrég megjelent album ellenére a trió nem adja át magát annak az álomnak, hogy egyhamar nem lesz mit hozzátenniük, így az est nagy záróakkordja egy hosszúra nyúló leszámolás volt a templomi kígyóval. Csengő füllel és boldog mosollyal a nagy, kiegyensúlyozatlan finálé után új kihívások elé nézhettünk.

Itt jön el a köszönet ideje a Gromki klub szervezőcsapatának, amely lehetőséget és teret adott két fiatal, tehetséges zenekar színpadi edződéséhez, akiknek a gyakorlásra még szükségük van. A hármas jelentésének újragondolása a színpadon, két különálló nézőponttal arról, mit is kellene képviselnie az igazhitű zenének, remek kiegészítést kapott, és nem is igényel konkrét, végleges értékítéleteket. Mindkét zenekar odaadóan szívja a vért, és hisz a saját létezési és alkotási posztulátumaiban, az ősiség pedig az a kötőelem, amelyre könnyedén mindkét zenekar ráírhatja a nevét. Mindkettő erénye, hogy nem hódol be a divattrendeknek és -szabályoknak, ízlés dolga viszont, hogy a boldogság melyik adagjához nyúltok előbb. Nekem személy szerint a Voodoo Mule áll közelebb a lelkemhez és a mentális végződéseimhez, mert én magam a szétszaggatott grunge hangjain nőttem fel, a Kyuss, a Fu Manchu, a Queens Of The Stone Age és hasonló nagybácsik pszichedelikus delíriumáról pedig nem voltam hajlandó lemondani. Bassza meg, az ízlésen nem érdemes vitatkozni, de tűzbe teszem a kezem, hogy csiszolatlan potenciáljukat kiteljesítik mind a Voodoo Mule, mind a pokoli, blaszfém „Nem!”-mel a normák és az egyházi parancsok ellen forduló Hellsword. Az ellenzék a szlovéniai nyomorult normatívákkal szemben tehát létezik, én pedig remélem, hogy az igazhitű garázs sosem hódol be a trendeknek. Ez ugyanis a valódi rock’n’roll utolsó bástyája a kommercializálódással és a tőke, a siker és a nagyobb lemezpéldányszám jegyében történő teljes kiüresedéssel szemben, ami az alternatív, a metal, a stoner vagy bármilyen, épp eszetekbe jutó címke igazi fogalmához semmi köze nincs. Mindezek ellenére az olyan fiataloknak, mint a Hellsword és a Voodoo Mule, több alkalomra van szükségük, hogy a zaj és a lázadás organonját koncerten, élőben, közvetítők nélkül elvethessék a tömegek között, mert a színpadi gyakorlásra mindkettőjüknek kétségtelenül szüksége van. Tudjátok: a mestert a gyakorlat csinálja, a régi dicsőségen és babérokon pedig nem lehet és nem is szabad aludni!