Előadó: Zero Hour
Kiadó: Sensory Records
Megjelenés: 2005
Az album remek folytatás! Mindkét elődjét überelni tudja. A rövid intro után egy kegyetlenül bombasztikus, szinte „thrash riffes” robbanás érkezik, amelyhez rögtön úgy simulnak hozzá Fred Marshall vokális sortüzei, mintha rá öntötték volna őket. Fred a csapatban az egyébként kiváló Erik Rosvoldot váltotta. Ami elsőre nehezen hihetőnek tűnt, azt Fred könnyedén megoldotta: nemcsak betöltötte az űrt, hanem tovább is fejlesztette. Gond nélkül belebújt Erik cipőjébe, és még több vokális merészséget hozott a Zero Hourba, ezzel természetesen erősítette is a zenekart. A riffelés, a harmóniákkal dúsított ének és az ágyúdörejű ritmus a lemez nyitányában olyan képet fest, amely a számot valami Nevermore-féle dolgokhoz teszi közel. A Zero Hour azonnal nyomasztó, depresszióval és kimondhatatlan fájdalommal teli hangulatot teremt! Dühösek, tajtékzók, és nem ismernek kegyelmet. A szám durván két perc után egészen más arcát mutatja, és kertelés nélkül megerősíti: Floridából érkező zenekar áll előttünk. A hangulat, amelyet a „licks”-ekkel teli basszusvonalak ezen a ponton megnyitnak, jelzi, hogy a Zero Hour a Death szomszédja, annak a bravúros bandának, amelyet a túl korán elhunyt „mastermind”, Chuck Schuldiner vezetett.
A Zero Hour tetőtől talpig igazi floridai amerikai csapat. Depresszív kábulatba burkolóznak! A játékot a zenekar géniuszának és mozdonyának, Jasun Troy gitárosnak a lenyűgöző jelenléte határozza meg. A riffek mérgesen élesek, Troy tele van rendkívüli ötletekkel, amelyek remekül illeszkednek egymásba, a számok ritmusváltásoktól hemzsegnek, mégis teljesen át vannak itatva vagdalkozó riffekkel, amelyeket szemernyi szégyen nélkül fednek be fantasztikus, kristálytisztán megszólaltatott arpeggiók, és amelyek derült égből villámcsapásként csapnak le masszív „riffekké”, amikor a legkevésbé számítasz rájuk. A basszusvonal a szeretett „licks”-ekből építkezik, fretless basszus is akad, főleg a csendesebb részekben veszi át a vezetést, a „licks”-ek pedig Steve DiGiorgio iskolája felé húznak. Hihetetlen, mégis így van! Néha a Zero Hour „feelingben” a Control Denied „The Fragile Art Of Existence” (1999) című lemezére viszi a hallgatót. Persze, hiszen Floridában vagyunk. Billentyűk ezért természetesen szóba sem jöhetnek!
Fred Marshall éneke kiváló. Eleinte a Nevermore énekhangjának fenoménját másolja, aztán a Destiny Is Sorrow című számban meglep egy olyan vokállal, amely a Jacob’s Dream énekesére, sőt a Kamelotra emlékeztet, az általa használt dallamvonalak pedig James Rivera (Helstar) stílusát idézik, például a Brain Surgeryben vagy a Losing Control előrefrázisában. A Zero Hour félhangos dallamívekbe csavarodik, és ez a korai Fates Warning tombolásához, sőt a Destiny’s End-féle „school speed metalhoz” hozza közel őket! A számot rendkívüli produkció itatja át! A basszusvonal olyan élően szól, mintha pénzérmével kapirgálnád a húrokat, remek „echo” effekttel, amely lélegzetelállító mélységet ad a hangzásnak! A hangszerek kristálytisztán elkülönülnek egymástól, a Zero Hour pedig habzó eleven energiájában valóságos felperzselő tüzet okád! A zenekar a maga felvillanyozott, pusztításra hajló robbanékonyságában a Twice The Pain alatt zabolátlan metálcsiszolással lépi át saját féktelen határát!!!
A Zero Hour ugyanakkor igazi „progressive metal”, amelynek a szimfonikus hajlamokhoz egy szemernyi köze sincs, ezért ha tiszta határvonalat húzunk, jóval előbb szereznek maguknak „thrash metal” rajongókat, mint Dream Theater-rajongókat. Ha már az utóbbiaknál tartunk: Jasun Troy a csiszoltságával könnyedén eléri Petruccit. A ritmusok törtek, játszi könnyedséggel áramlanak át a ötletes átmeneteken, amelyek összetett módon vannak felturbózva, hibátlan előadásuk pedig a zenekar rendkívüli összeszokottságát bizonyítja. A háromperces instrumentális Somnecrophobia valóságos kis iskolapélda erre a tökéletességre, a címadó dal pedig minden szuperlatívuszban a lemez kreatív csúcspontja. Igazi mini EP, amely eláll tőle a lélegzeted az összetett hangszerelések, nyers támadások, meditatív szakaszok és a fantasztikus, már említett összeszokottság miatt. A magasztos hangulatú album, amelyen egyetlen gyenge pont sincs, reményvesztettségbe és feketeségbe öltözik, amely rögtön a bőröd alá mászik. Ez az album az igazi headbangereknek szól! Azoknak, akiknek van elég vér a pucájukban, és bírják majd a floridai „Bay Area” téboly tüzét! A Zero Hour háromnegyed órányi hallgatás után meggyőzően kipukkaszt, mint ekébe fogott ökröt. Törékeny elme, a sötét oldal birodalmába zárva. A félelem rabszolgája paranoiásan bolyong elveszve a saját létezése értelmének ürességében. Mi az értelme, hogy létezem, miért vagyok itt, mit akarnak tőlem? Úgyis minden a pusztulásra van megírva. Az „A Fragile Mind” igazi metálextravagancia! „It’s perfect dark!”
Felállás
Fred Marshall – ének
Jasun Tipton – gitár
Troy Tipton – basszusgitár
Mike Guy – dob
Produkció
Dino Alden & Zero Hour
Számlista
1. Intro (0:06)
2. There For Me (4:37)
3. Destiny Is Sorrow (8:00)
4. Brain Surgery (3:12)
5. Losing Control (3:45)
6. Twice The Pain (4:20)
7. Somnecrophobia (3:09)
8. A Fragile Mind (11:33)
9. Intrinsic (5:23)
Az album hossza: 44:05
