Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hammill, Peter
Kiadó: S-Type Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 40:54
Értékelés: 4.5/5
Közvetlenül az „A Black Box” megjelenése előtt a brit Charisma Records – amely leginkább arról volt híres, hogy egykor két prog rock legendát, a Van Der Graaf Generatort és a Genesist is a szárnyai alatt tudhatta – szakított a sokoldalú énekessel, olykor gitárossal és billentyűssel, Peter Hammillel. A kiadó hirtelen támadt kereskedelmi sikervágya semmit sem jelentett Hammill úrnak, aki a Van Der Graaf Generator feloszlása után termékenyen és szorgalmasan folytatta szólókarrierjét, így az „A Black Box” megjelenése előtt menedzserével, Gail Colsonnal együtt megalapította saját kiadóját, az S-Type-ot. Rövid életű volt, ez senkit sem lepett meg. Mondjuk a Charisma Records is régen nem létezik már, hiszen a nyolcvanas évek elején „bekebelezte” a kiadói óriás Virgin Records, amely manapság az album kiadói jogait is birtokolja.
Hammill szerzőként és hangszerelőként nagyjából onnan folytatta az „A Black Box”-on, ahol zeneileg az elődje, a „pH7” (1979) után abbahagyta, vagyis szinte az összes hangszert – a dobtémákat is beleértve – ismét maga játszta fel. Két számban a régi VDGG-haver David Jackson szaxofonon, illetve fuvolán lépett fel vendégként, a másik alkalmi zenész, David Ferguson (Random Hold) pedig szintetizátoron és tamburinon közreműködött.
Az album első fele rövidebb darabokból áll, a második felét viszont egy hosszabb és rendkívül ambiciózus alkotás, a „Flight” adja. Ez utóbbi több szekcióra oszlik, ami Hammill addigi szólókarrierjében most történt meg először. Az album hangulata kifejezetten sötét, időnként lehangoló, összhangban a borítóval és a szövegek többségének üzenetével. A brutálisan szarkasztikus nyitány, a „Golden Promises” Hammill elektromos gitárjának és Jackson szaxofonfutamainak sikeres együttműködése révén a Van Der Graaf Generator valamiféle minimalista változatára emlékeztet. Hasonlót mondhatunk a „Losing Faith in Words”-ről is, amely szakrális zongoraaranzsmányokat tartalmaz, a „nyelvi doktor” pedig sajátos énekes pörölésének csúcsán van: hangszálait hatalmasat rázva a világ minden irányába szórja a haragját.
A „Jargon King” tökéletes avantgárd kikapcsolás, és még Hammill szokásos, erősen kísérletező mércéjével mérve is teljesen őrülten szól: számtalan kakofón és disszonáns improvizációból áll, miközben Peter szinte narratív éneke furcsa effektek során van átvezetve. A „Fogwalking” egy újabb kifejezetten sötét, már-már morbid darab lassú ritmussal és Hammill leplezetlenül szarkasztikus vokális alakításával. „The Spirit” az „A Black Box” egyik ritka, kissé optimistább hangulatú szerzeménye, amely – hihetetlen, de igaz – blues-os gitárfutamokat is tartalmaz Péter részéről, ami nemcsak több mint szokatlan, hanem szinte egyedülálló a pályáján.
Menny és pokol ismét szétnyílik a fantazmagorikus záródarabban, az „In Slow Time”-ban, ahol Hammill úgy szól, mintha épp most mászott volna ki Dante poklának kilencedik bugyrából, miközben a háttérben hatalmas szintetizátorhullámok támogatják. Az egyes hangszerelések meglehetős minimalizmusa ellenére a sötét hangulat – ismét Peter éneke érdeme – rendkívül intenzív és megrázó. A „The Wipe” című instrumentális szám egy újabb tökéletes avantgárd „agytornádó”, amelynek középpontjában elektromos gitáron, szintetizátoron és tamburinon játszott kakofón improvizációk állnak.
A fentebb már említett koncepció-EP, a „Flight”, az album gerince, amely egy repülőgép lezuhanásáról mesél, egyben a legambiciózusabb darab is rajta: minden szekciója Hammill hihetetlen szerzői, improvizációs és koncepcionális zsenijének bizonyítéka. Ez azt jelenti, hogy minőségben akár egyes VDGG-klasszikusokkal is felér. A nyitószekció, a „Flying Blind” elegáns zongoraaranzsmányokat és elégikus énekstílust hoz, majd a „The White Cane Fandango”-ban ütős gitárfutamokon át brutális fordulattal „rockeres” vizekre evezünk. A „Control” szekcióban szédítő gitár- és zongoraimprovizációk találhatók, miközben a „nyelvi doktor” hangja hirtelen paranoiás hangulatba csap át.
A szarkazmussal fűszerezett „Cockpit” szekcióban a hangulat az szinte árjai vokális harmóniák mentén kicsit megint lecsillapodik, a szöveg viszont ezúttal egyenesen maróvá válik: kigúnyolja azt a tényt, hogy a pilótafülkébe bekerült valami „köztiszteletben álló” politikus, aki ki akarta próbálni magát a kormány mögött. Ő volt persze a tragédia fő okozója. A „Silk-Worm Wings” energikus szaxofonfutamokat és masszív ritmikai árnyalatokat tartalmaz, így a légkör újra végsőkig feszültté válik. A „Nothing Is Nothing” ütős, szinte brutális szekció számtalan eszelős gitár- és zongoraimprovizációval, és fontos pillanat, amikor Hammill úr dühöngve önti az epét az emberi ostobaságra. A záró „A Black Box” szekció, amikor a repülő már lezuhant, igazi halotti zárótétel szakrális zongoraaranzsmányokkal és a „nyelvi doktor” végtelenül megrázó éneklésével, aki egyebek közt ünnepélyesen bejelenti a tragikus repülős kalandozás végét.
Az „A Black Box” rendkívül szemléletes bizonyíték volt arra, hogy Peter Hammill fütyült gyakorlatilag az akkori zenei trendekre, és egy újabb kiváló, kifejezetten sötét és kísérletező stúdiódokumentumot alkotott, amelyben – mint mindig – kulcsszerepet kap sajátos, mennydörgő, időnként pedig egészen barátságos hangja.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, billentyűk
David Jackson – szaxofon, fuvola a 4. és 8. számban
David Ferguson – szintetizátor és tamburin a 4., 6. és 7. számban
Produkció
Peter Hammill
Számlista
1. Golden Promises (2:56)
2. Losing Faith in Words (3:40)
3. The Jargon King (2:43)
4. Fogwalking (4:04)
5. The Spirit (2:38)
6. In Slow Time (4:07)
7. The Wipe (1:45)
8. Flight (19:38)
